Régi dilemmát vet fel levelében az egyik legismertebb német festő: hogyan kezeljék a múzeumok a náci kultúrpolitika érvényesítésében aktív szerepet vállalt művészek munkáit. Adolf Ziegler A négy elem című triptichonjáról, Hitler személyes kedvencéről van szó, amely most Münchenben, egy a test reprezentációjáról szóló kiállítási teremben látható.

Baselitz aktivitása 84 évesen sem lankad; az alkotói munka mellett továbbra sem megy el szó nélkül a társadalmi és kulturális élet azon fejleményei mellett, melyek nem találkoznak egyetértésével. Legutóbb Markus Blumének, a bajor tartományi kormány kultuszminiszterének és Bernhard Maaznak, a Bajor Állami Festészeti Gyűjtemények vezérigazgatójának írt levelet, melyben egy, a múlt század 30-as éveinek közepén készült festmény eltávolítását követeli a müncheni Pinakothek der Moderne új állandó kiállításáról. Adolf Ziegler (1892-1959), a triptichon alkotója közismert, ám ezt nem alkotásai kvalitásának, hanem a náci érában betöltött szerepének köszönheti: sokáig Hitler feltétlen híveként, a Birodalmi Képzőművészeti Kamara elnökeként meghatározó szerepe volt a progresszív művészeti irányzatok képviselőinek a művészeti életből való kizárásában, műveik elfajzottnak bélyegzésében, a múzeumok gyűjteményeiből való száműzésében, az „elfajzott művészetet” bemutató hírhedt kiállítások szervezésében.

A Baselitz által kifogásolt festmény, A négy elem négy meztelen, szőke, erőteljes alkatú nőt ábrázol, a négy alak Ziegler szándéka szerint a tűz, a víz, a levegő és a föld allegóriája.  Nem véletlen, hogy ez a mű elnyerte Hitler tetszését is, aki a triptichont megvásárolta és pártja, az NSDAP székházában a kandalló felett helyezte el. Ebben az időszakban a képet szinte mindenki ismerte, milliónyi képeslapon reprodukálva rengeteg német háztartásba jutott el.

Figyelemreméltó kortárs, hazai vonatkozása ennek a műnek, hogy Gerhes Gábor, a Capa Központ 2015-ös Jelentés című kiállítására elkészítette egyfajta parafrázisát a video eszközeivel. Ezzel mutatva rá egyebek között – ahogy fogalmazott – „a hatalom kommunikációs formáiban rejlő erőre és erőtlenségre”, és téve elemzés tárgyává nemcsak a nemzetiszocializmus művészetének testábrázolását, de a diktátor személyes ízlését is.

A náci rendszer bukása után a triptichon a bajor állami múzeumok tulajdonába került és 2015 óta szerepelt, a mű és alkotója múltját is ismertető kísérő szöveggel ellátva, az akkor még kronologikus felépítésű müncheni állandó kiállításon. Sokan már ekkor kifogásolták a mű bemutatását, amivel szerintük lényegében muzeális értékűvé emelték a művészeti értékkel alig bíró, propagandacélok szolgálatában született alkotást, ám az igazán intenzív vitát az állandó kiállítás idei átalakítása váltotta ki, ami, szakítva az időrendi sorrendet követő korábbi gyakorlattal, az alkotásokat témák szerint csoportosítva mutatja be.

Míg tehát korábban a mű egy, a náci éra művészetét bemutató, ily módon történelmi kontextusban szerepelt, az új, Mix & Match címre keresztelt tárlaton a Panoptikum címet viselő fejezetbe nyert besorolást, ami az emberi test ábrázolásának módjait, az ideális testről alkotott elképzelések változásait mutatja be és a szigorúan szabályozott „normatív” szépségideál helyett a sokszínűség mellett teszi le a voksot a Minden ember különböző mottó jegyében. A kiállítás kurátorai felkészültek a várható bírálatokra és a falszövegben jelzik, hogy a triptichon a náci művészet egyik legismertebb alkotása, a négy stilizált női akt a nemzetiszocializmus rasszista testideálját jeleníti meg. Egy link a témáról az interneten elérhető további információkra hívja fel a figyelmet, míg másutt kifejezetten kérik a látogatókat, hogy a neten mondják el véleményüket a műről és annak bemutatásáról.    

Baselitznek, úgy tűnik, ezzel együtt igaza van, hiszen a kontextust nem elsősorban a falszövegek teremtik meg, hanem azok az alkotások, melyekkel A négy elem egy légtérben szerepel. Hitler és Goebbels meghosszabbított karjának – ahogy Baselitz Zieglert nevezi – műve ugyanis olyan művészek alkotásai mellett szerepel, akik a náci rezsim üldözöttei voltak és nem egy esetben áldozataivá is váltak. Ráadásul a mű méreteinél fogva is dominálja a termet. „A triptichon megalázza a környezetét. Sokkoló, hogy a náci propaganda ilyen piszkos módon lehetséges egy müncheni múzeumban” – írja. Ziegler munkájának közvetlen közelében látható például a zsidó szobrász, Otto Freundlich Felemelkedés című plasztikája. Az ő egyik munkáját használta Ziegler a hírhedt Elfajzott művészet (Entartete Kunst) kiállítás katalógusának borítóján, így átvitt értelemben ugyan, de Freundlich gyilkosának is tekinthető. De fizikai értelemben is a nácik gyilkolták meg; a lublin-majdeneki koncentrációs táborban vesztette életét 1943-ban. Picasso sem nagyon örülne annak, írja Baselitz, ha tudná, kivel kell megosztania a teret anélkül, hogy ehhez a hozzájárulását kérték volna. E neveket látva a nézők akár azt is gondolhatják, hogy Ziegler velük egyenrangú alkotóként van jelen a tárlaton.

A múzeum vezetői nyitottnak mutatkoznak a párbeszédre a témáról, amit egyébként a kultuszminiszter is szorgalmazott a Baselitz bírálatára reagáló, hozzájuk intézett levelében. Szerintük a kritikus szembenézés a náci művészettel, az arról folytatott vita egy múzeum fontos feladata, amihez szükség van arra, hogy az érintett munkák „élőben” is láthatók legyenek. A problematikus művészet bemutatása nem tabu, állandó „rejtegetése” szerintük sosem vezet a kritikus diskurzushoz. Az avantgárd művészet által képviselt identitások és szépségfogalmak sokféleségének, toleranciájának és nyitottságának értéke is akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha szembe állítják a náci művészet testeszményének ideológiai alapú, manipulatív „szabványosításával”. Maaz szerint „a mi nemzedékeinknek meg kell találniuk az utat, hogy a moralizáló szemrehányásokon túllépve tárgyszerűen foglalkozzanak a náci éra művészetével és Münchenben, az Elfajzott művészet kiállítás városában különösen fontos, hogy tabuk és démonizálás nélkül foglalkozzanak a német művészettörténet e nehéz fejezetével”.

Blume kultuszminiszter említett levelében azt írja, „Georg Baselitz korunk egyik legfontosabb művésze, szavainak természetesen súlya van. Arra kértem a bajor Állami Festészeti Gyűjteményeket, hogy vegyék fel a kapcsolatot Baselitz-cel és vitassák meg vele az általa felsorolt érveket”. Erre a múzeum késznek is mutatkozik, előrebocsájtva, hogy az új állandó kiállítást eleve „dinamikus kísérletnek” szánták.

A vitában megszólaltak olyan szakemberek is, akik nemcsak a kontextust, hanem Ziegler műveinek szépművészeti múzeumokban történő bemutatását általában is problematikusnak tartják. Szerintük sem arról van szó, hogy az ilyen képeket el kellene rejteni a nagyközönség elől, de azoknak sokkal inkább egy történeti múzeumban volna a helyük, mint „a modern művészet templomában, Beckmannal, Klee-vel vagy Baselitz-cel való egyenrangúságuk látszatát keltve”. Magnus Brechtken történész szerint az állandó kiállításnak mindent be kell mutatnia, ami egy adott korszakban kiemelkedő művészi értéket hozott létre, de egy Ziegler-kép szerepeltetése a fentebb említett jelentős alkotók munkái mellett azt a benyomást kelti, hogy a válogatási elv nem a művészi érték, hanem a történelmi szerep volt. Más művészettörténészek szerint viszont az a félelem, hogy az adott kontextus a nézők szemében egyenrangúsítja Zieglert mondjuk Picassoval, alaptalan és lebecsüli a nézőt, aki szerintük igenis van abban a helyzetben, hogy helyén tudja kezelni az egyes művészeket.

És Baselitz sem ússza meg egy oldalvágás nélkül: a német sajtóban olyan vélemény is megjelent, miszerint a művésznek igazából nem is a Ziegler-triptichon bemutatásával, illetve annak módjával van baja, hanem a Mix & Match koncepciójának egészével, ami azt eredményezte, hogy a múzeumban megszűntek a kizárólag egyes kiemelkedő művészek munkásságának szentelt termek – így az ő munkáit is együtt bemutató Baselitz-terem is.