Művészek, kurátorok, művészetszervezők egyszerre, és esetükben a többféle tevékenység egyaránt fontos. A MŰTŐ nevű csoport legalább hat éve jelen van Budapest és a térség művészeti színterén. Artist run space, ez volna a pontos meghatározás, ha a helyüket, helyeiket írnánk le. Kollektíva, ha a működésmódjukat. Nemrég egy fővárosi művészeti közintézmény falai között volt kiállításuk, Ezt a vad mezőt ismerem címmel. A vad mezőről beszélgettünk velük, és arról, ami a mezőkön túl van.

Nemrég zárt a Budapest Galáriában egy kiállítás, Ezt a vad mezőt ismerem volt a címe. A MŰTŐ nevű csoport mutatkozott be rajta, de tulajdonképpen nem is kellett, hogy bemutatkozzanak, hiszen már 2016 óta jelen vannak a budapesti kortárs művészeti térképen. Mint művészcsoport, önálló hellyel, mint entitás, önálló programmal, kiállításokat, zenei és performatív eseményeket szervezve. Olyan értelemben azonban mégiscsak debütáns helyzet volt ez, hogy a kollektivitást folyamatosan hangsúlyozó csoport tagjai most először dolgoztak úgy együtt nyolcan, hogy egy kiállítás teljes terét közösen alkották meg, rendezték be. A mezők meg is jelentek a Lajos utcai terekben, szó szerint is, a négy nagy installáció mintha négy táj és négy gondolat-terrénum volna. És persze éltek az utalások is, hiszen a cím a A magyar Ugaron című Ady-versből való.

A Budapest Galéria a MŰTŐ tagjainak személyében nem csak nyolc alkotót (Agg Lili, Balázs Nikolett, Barta Bence, Kókai Zsófia, M. Kállai Kata, Pálhegyi Flóra, Romhány Veronika, Teplán Nóra), hívott be a terébe, hanem egy önálló kisintézményt, artist run gallery-t is. És ezzel ráirányította a figyelemet a csoport eddigi alkotó és művészetszervező munkájára is.

A MŰTŐ vagy ahogy több helyen előfordultak: MŰTŐ Group, a Mária utcai Heinrich udvarban kezdte, ahol akkoriban több művész és kollektíva is dolgozott, nem mellesleg az egykori üzem- és raktárépületben működött egy időben a Tilos Rádió és a Hajtás Pajtás futárszolgálat is. Az épület eladása után nekik is menniük kellett, a budai Kende utcában kötöttek ki, ahol a 1111 galériával közösen használtak egy helyet, amely jobb adottságú volt, mint a régi, ablaktalan tér, mégsem lett a MŰTŐ igazi otthona. Viszont a projektjeik egyre izgalmasabb lettek, egyre szélesebb nemzetközi kapcsolatrendszerrel dolgoztak. Most úgy tűnik, új helyre, az egykori Pénzverde épületébe költöznek – a Tilos Rádió is itt van, ahogy más művészek, alkotók is.

A tagok egy része külföldön (is) él, a csoport kohézió mégis erős maradt, az Ezt a vad mezőt ismerem című kiállítás is a közösségről, a közösségben való munkáról és létezésről beszél. A csoport három tagját, Agg Lilit, Barta Bencét és a Brüsszelben élő Romhány Veronikát interneten interjúvoltuk.

Veletek kapcsolatban több helyen megjelent az az állítás, hogy a csoport indulásának köze volt ahhoz, hogy érzékeltétek az intézményrendszernek valamilyen hiányosságait. Tehát, hogy az önszerveződés részetekről valamiféle reakció arra, amit a hazai művészeti intézményrendszer nem tud, vagy nem kínált föl, vagy nem csinált. Miben ragadható meg a kritikátok a hazai intézményi közeggel szemben?

Agg Lili (AL): Egyértelműen egy hiányra adott reakció volt. Pályakezdők voltunk, és azt már az egyetem alatt láttuk, hogy nagyon sok a pályaelhagyó. Ahhoz, hogy valaki a pályán tudjon maradni, ahhoz idejében lehetőségekhez kellene jutnia, először is kiállítási lehetőségekhez. És azt is láttuk, hogy a ’90-es években, a 2000-es évek elején  még voltak nagyon jó helyek, de érzékeltük, hogy egyre-másra szűnnek meg – leginkább a non profit szférában. A kereskedelmi galériás művészettel pedig sokunk nem tudott mit kezdeni. Szerencsés véletlen volt, hogy lett ez az ablak nélküli hely a Heinrich udvarban, és azt gondoltuk, hogy használjuk arra, hogy olyan projekteket fogadhassunk be és hozhassunk létre, amelyek kísérletezőek és amelyekből tanulni lehet. Fontos egy művész pályakezdésében, hogy megtanulja, hogyan kell például kiállítást csinálni, merthogy ezt nem tanítják az egyetemen. Ez többé-kevésbé össze is jött.

Több évnyi működés után bizonyos értelemben a Műtő is az intézményrendszer része lett.

AL: Nem tudom, hogy érdemes-e rá így tekinteni. Azt szeretném gondolni, hogy nem része, és igazából azért is tud fönnmaradni, mert az intézményesülés folyamata nem történt meg, és mi is inkább úgy tekintünk magunkra, mint egy szerveződésre. Talán ez a legjobb szó.

Barta Bence (BB):  A szolid intézménykritika részünkről sosem az intézményesülésnek, mint olyannak, vagy az intézménynek, mint fogalomnak volt a kritikája. Éppen azt szerettük volna, hogy legyen többfajta intézményi modell, sokfajta csoportosulás. Függetlenül attól, hogy mennyire kötetlenek, vagy éppen szigorúak. Azt szerettük volna, hogy legyen minél több olyan hely, ami hasonló hozzánk. Jönnek újabb generációk, végeznek az egyetemen, művészpályába kezdenek, lehessen meg mindenkinek ez a fajta indulása, legyen egyfajta burjánzás. Mert tényleg az van, hogy nem lehet a műteremben kivárásra játszani, hogy egyszer majd megtalál egy galéria.

Romhány Veronika (RV): Egyfajta alulról szerveződő módszertanról van szó, amit a MŰTŐ is elkezdett, reagálva az adott körülményekre. Lehet, hogy politikai, kultúrpolitikai okai is voltak, de alapvetően egy másfajta megközelítést kerestünk, ami nemcsak rosszul működő politikai környezetben használható. A kezdő művészeknek egyszerűen hasznos a saját lehetőségek keresése, az önállóság megtanulása, és hogy alulról szerveződve építsenek dolgokat. És ilyen értelemben hiába intézményesedik, az is a folyamat egészséges, természetes része.

Mennyiben változik ez a módszer, ha beléptek egy nagyobb intézményi közegbe? A Budapest Galériában, egy közpénzből működő művészeti intézményben mit kellett másképpen csinálni?

AL: Mi mindent úgy csináltunk, ahogy korábban. De hozzáteszem, hogy ehhez kellett egy hatalmas adag nyitottság és bizalom a galéria részéről. Megadták a teret, a lehetőséget, hogy szabadon kísérletezzünk, mert végül is egy kísérlet is volt ez a projekt. De egyébként úgy csináltuk, ahogy szoktuk.

Mennyire fontosak a ti működésetekben a helyek? Ott volt Pesten a Mária utca, az általad említett, ablaktalan helyiség. Lett később Budán a Kende utca, ami, ha jól érzékeltem, átmeneti megoldás volt inkább. És úgy hírlik, lesz egy új hely. Tehát maga a hely, a lokalitás, a szó szűkebb és tágabb értelmében, mennyire fontos?

AL: Nagyon fontos. Ami az új helyet illeti: a rezsihelyzet miatt most azt kell mondanom, hogy nem tudom. Tehát lesz, de valószínűleg csak tavasszal vagy nyár körül. A telet most nem tudjuk megoldani. De a lényeg az, hogy egy csoport életében központi kérdés egy ilyen tér megléte, mert nagy közösségszervező erővel bír. Nyilván azért is lényeges – és ez a COVID időszakban, a kényszerszünetben is kiderült –, hogy fizikailag létrejövő, személyesen megnézhető  programokkal készüljünk, ne pedig online dolgokban vegyünk részt. Most viszont még nem tudjuk, mit hoz a jövő, lehet, hogy egyfajta nomád életmódra kényszerülünk. De ez nem az, amit szeretnénk.

Csak közbevetőleg: biztos ezren megkérdezték már, de én tényleg nem tudom, hogy a MŰTŐ miért lett a MŰTŐ. Kicsit baljóslatú szó. Van benne valami hideglelős.

AL: Nagyon rossz szóvicc, azaz inkább rossz szójáték. Ott volt mellettünk a Semmelweis Egyetem Szemészeti Klinika, és arról jutott eszünkbe. Hogy ez egy olyan hely, ahol kísérletezni lehet, meg boncolni…

BB: Azt hiszem, senki sem volt igazán elégedett ezzel a névvel, de most már megszoktuk. Egy idő után nem is lehetett volna leváltani, mert annyiszor szerepelt.

Ha már a helyekről beszélünk: a csoporthoz kapcsolódó emberek egy része már nincs itt, nincs az országban. A hely, a város már nem is köt össze benneteket? Vagy valamilyen metafizikai hely lesz belőle? Hogyan tudtok ilyen távolságokból együttműködni, közösen dolgozni?

RV: Hát, sokszor akadályokkal tarkítva. Az én részemről ez azt jelenti, hogy időt, energiát áldozok arra, hogy hazamenjek. Mondjuk, például most nyáron, ez volt a nyaralásom, hogy hazamentem és a kiállításra készültünk. Ha azt keressük, mik azok a belső motivációk, amik a csoporttagokat hosszú időn keresztül összetartják – nyolc emberről beszélünk most –, akkor szerintem egyrészt biztosan valamilyen ellentartás. Valamit életben tartani a körülmények ellenére, valamit, amiben hiszünk. Másrészt pedig a baráti szálak. Nekem például a valahova tartozás is. Egy olyan helyre, olyan emberek közé, akikkel azonos nézőpontokon osztozunk. Nekem ez nagyon sokat számít. Attól függetlenül, hogy másik országban élek, az is célkitűzésem, hogy összehasonlítsam a helyzeteket, és amit máshol látok, tapasztalok, azt hazavigyem. És fordítva, onnan idehozzam. Vannak tehát előnyei is ennek. Szerintem működik, főleg az online világban, minden mindennel össze van kötve, így azért nem lehetetlen feladat.

Hogyha máshol élsz, akkor egy idő után óhatatlanul más dolgok lesznek a fontosak. Ahogy az ember új irányokba indul el, más kontextusokba kerül, meglazulhatnak a kapcsolódások, kötődések az eredeti helyhez. Új közeg, más nyelv, más vonatkoztatási rendszer. Ez nem szívja el az embert attól, amit korábban csinált?

RV: Én pont azért kötöttem ki Brüsszelben, Belgiumban, mert itt koncentráltabban találkozom azzal a hozzáállással, attitűddel, amit otthon keveselltem. És amit például a MŰTŐ is képvisel. A kollektív hozzáállást, a közös célért való küzdelmet, a társadalmi érzékenységet. Itt egy csomó ilyen projekt van, sok ember foglalkozik ezzel, csak teljesen más motivációkkal, mert itt ugye nincs egy közös, valamivel szembeni kiállás, vagy az alternatíva felmutatásának kényszere. Tehát én inkább aláhúzva érzem mindazt, amiért úgy döntöttem, hogy mind a két közegben benne vagyok.

Ez a léthelyzet mennyire jellemző a ti nemzedéketekre? A MŰTŐ-ben ’89-’90-’91 körül született művészekről, kurátorokról beszélünk, mennyire általános, hogy elmennek Magyarországról?

AL: Mi sem tudjuk még, hogy meddig leszünk itt. Nekem most például fontos az, hogy itt vagyok, de még fontosabb, hogy legyenek élő, külföldi kapcsolódásaim. És így teremtődjön meg egy olyan hálózat, ami nem függ országhatároktól. Ha ez nincs, akkor azt hiszem, hogy megfulladunk. Ez az alapállás szerintem jellemző erre a generációra, illetve én még azt látom, amit Vera is hangsúlyozott, hogy egyre fontosabb az, hogy közösen dolgozzunk, és hogy együtt építkezzünk.

A kollektivitás fogalma és gyakorlata sokszor előkerül nálatok. A kiállításhoz mellékelt füzetben Nemes Z. Márió szövege foglalkozik azzal a törékeny egyensúllyal, amit egy csoport jelent, azzal az „életgörbével”, ami nem tart a végtelenségig. Számoltok az együttműködés végével?

BB: Számolni nem számolunk vele, olyan módon, hogy készülnénk rá. És nem is úgy fogjuk föl, hogy világvége lenne, ha ez a pont elkövetkezne. Most nincsen benne a gondolkodásunkban, amikor a MŰTŐ-ről gondolkodunk, akkor inkább tervezünk.

Azért, mert nem kommunáról beszélünk, hanem inkább laza együttállásról, ahol kellő szabadsága van mindenkinek?

BB: Ezért is, meg azért is, mert korábban is voltak már változások, akár az összetételben, akár abban, ahogyan identifikáljuk magunkat. Hogy művészcsoportnak vagy szervező csoportnak nevezzük mgunkat. Folyamatosan voltak mutálódások, alakulások, és nyilván elképzelhető egy olyan pont is, ahonnan a MŰTŐ már nem létezik, de a tagok ilyen-olyan formákban úgyis csinálnak majd együtt valamit. Biztosan nem fogunk összeveszni sem…

AL: Utaltál Márióra: ő több csoport aktív tagja is volt, és nagyon tetszett, ahogy a szövegében kiemelte, hogy egy csoport megszűnésekor mindig lezajlik egy gyászfolyamat. Viszont azt a tudást, amit egy-egy ilyen működés során összeszedett, mindig tovább tudta vinni a következőbe. Én pedig azon gondolkodtam, hogy mi van akkor, hogyha nem a személy mozog egyik csoportból a másikba, hanem maga a csoport válik annyira rugalmassá – ahogy Bence említette –, és annyira alkalmazkodóképessé, hogy miközben változik, még mindig képes megőrizni azt a magot, ami a kezdetekkor megvolt.

Ha már a kulcsfogalmaknál tartunk, ha jól látom, a függetlenséget nem nagyon emlegetitek. Nem is dolgoztok ezzel a fogalommal? Merthogy a pozíciótok valami ilyesmit céloz: finanszírozástól, négyzetmétertől, infrastrukturától függetlenül működni…  Közben szövegszerűen nem emlegetitek.

AL: Régebben sokszor előfordult. A nyomtatott Műértőben futott is egy cikksorozat, amelynek ez volt a címe: Független. Ebbe mi is írtunk cikeket, és sokszor meg is kaptuk, hogy jó, de akkor definiáljuk már, hogy mit jelent ez.

Pont ezt akarom kérdezni.

AL: Akkor jött az, hogy  óvatosabban kezdtünk bánni ezzel a fogalommal. A függetlent mindenki szereti használni, de hát közben mégis mitől való függetlenségről beszélünk? Itt nagyon sok mindent föl lehet sorolni, és amiket említettél, azoktól tényleg mind függetlenek vagyunk, de talán mégsem ez a legfontosabb.

BB: Alapfeltétel, amire szükségünk van, amit biztosítunk, de nem olyan téma, amivel külön dolgozni kell, nem egy olyan jelző, amit magunkra kell aggatni. Nem tudok rá jobb kifejezést, mint hogy alapfeltétel. Tehát, ha nem törekednénk a függetlenségre, akkor nem tudnánk létezni, de közben ez mégsem önmagában való cél, vagy egy elv, hanem olyasmi, mint a levegő.

Nem program, hanem létállapot?

BB: Igen.

Mi az az esztétika, milyen az a művészetszemlélet, ami körül a MŰTŐ tagjainak egyéni praxisai rendeződnek? Nekem úgy tűnik, nem igazán politikus, hanem nagyon személyes, és ha vonatkozik is a társadalomra, akkor eléggé áttételesen. Igaznak érzitek magatokra, hogy politikátlan művészetet művel a MŰTŐ? Nem foglalkozik direkten a társadalmi kontextussal? Vagy igen, de inkább máshova helyezi a fókuszt. Az alapállásában ott van a kritikusság, meg az intézményrendszerre, a jelenlegi társadalmi helyzetre való kritikus rátekintés, de a művek szintjén ez mintha kevéssé jelenne meg.

RV: Nem direktben jelenik meg. De szerintem a gyakorlat, ahogy készülnek, és most is készültek ezek a munkák, annak elég markáns üzenete van. Ez a kiállításban a szövegek szintjén meg is jelent. Maga a módszer hordoz egyfajta kritikát.

Nem hierarchikus szerveződés, felülről jövő döntéshozatal volt, hanem közös alkotás, mindent együtt terveztünk és szerveztünk meg. Ez sokszor viták forrását is jelenti. Ha nem köszön vissza valamilyen közös esztétika, az inkább pozitívum.

És nem is akartuk mindezt direktben kommunikálni. Nem akarunk direktben kritikát megfogalmazni.

AL: Bár a cím eléggé direkt volt, ha úgy tetszik, politikailag is. De vissza is kérdeznék, hogy mit értesz politikus művészet alatt, és mi ennek az esztétikája, mert azért erről lehetne beszélni. Nekem személyesen azért mindig van egy elég komoly társadalomkritikai koncepció a munkáimban, viszont az is fontos, hogy ezt valamiféle esztétikai minőségen, vagy nem is tudom… egyfajta atmoszférán, érzelmi minőségen át közvetítsem. Az pedig régóta nagyon fontos volt számunkra, hogy ne azzal azonosítsanak minket, ami ma, itt van, ami a politikában most van. Ami persze borzasztó, és amit kikérünk magunknak, csakhogy ez önmagában nem vinne előre művészileg.

BB: Semmiképp sem mondanám, hogy apolitikusak a munkáink, de az biztos, hogy nem az van a legdirektebben előtérbe tolva. Szerintem a társadalmi vonatkozások sokkal érdekesebbek és jobban működnek, ha személyes lencsén szűrődnek keresztül. Az első kérdés az, hogy én a saját közegemben tudok-e demokratikusan működni, úgy, ahogyan a társadalomtól is elvárom?

A MŰTŐ-nél mindig nagyon hangsúlyos a zene jelenléte. Mindig említitek a zenét, rendszeresek a zenei aktivitások, a csoport ebben is definiálja magát. Ez pedig egy másik szcénához, az underground zenei színtérhez is hozzáköt benneteket, ha jól gondolom. Miért fontos nektek a zene? És ki hozta be..?

BB: Induláskor én voltam a felelős érte leginkább. Aktívan zenélek is a képzőművészet mellett, vagy nem is annyira mellette, mert nálam sokszor a képzőművészetben is megjelenik a hang installációs elemként, vagy konkrétan installációként. Az elejétől fogva, amikor kitaláltuk, hogy kiállításokat fogunk csinálni, egyértelmű volt, hogy a megnyitók mindig zenei események is. Kisebb koncertek, olyan előadókkal, akikről úgy éreztük, passzolnak magához a kiállításhoz. Akiket izgalmasnak találtunk, akikkel személyes kapcsolataink is voltak. Az underground, kísérleti zenei szcénában kevésszer van mód olyan fellépésekre, amilyeneket az ott működők megérdemelnének, szóval, mi lehetőségeket is tudtunk teremteni.

AL:  Az is fontos, hogy arról, hogy hogyan kell valamit jól megszervezni, mi majdhogynem többet tanultunk az Ultrahang Fesztivál szervezőitől, mint a művészeti közegtől. És kicsit az volt a minta a számunkra az önszerveződésben is. Sokáig önkénteskedtünk, meg mindenfélét csináltunk ott, és ezen keresztül sok olyasmit tanultunk, amit meg akartunk honosítnai az állóvíznek tűnő képzőművészeti közegben. Mint ahogy az is fontos, hogy így tudtunk nyitni közönség szempontjából is, azaz be tudtunk vonzani olyan embereket, akik nem járnak kortárs képzőművészeti kiállításokra. Holott, ha azt a zenét hallgatják, amit hallgatnak, akkor akár a kortárs művészetre is nyitottak lehetnének.

BB: Azok a zenék, amikkel mi kapcsolatba kerültünk, meg az a kortárs képzőművészet, ami megmozgat minket, nagyon sok ponton érintkezik tőlünk függetlenül is.

RV: A mi indulásunk idején elég sok kiadó alakult, és már voltak keresztműködések is – említhetjük például a Borsos Lőrinc tevékenységét. De azt is tapasztaltuk, hogy a zenei oldalról nem járnak kiállításokra, és fordítva, a művészek nem járnak koncertekre. A MŰTŐ közben ezekbe a folyamatokba a maga programjaival nagyon szépen, organikusan be tudott csatlakozni, hogy a szakadékokat segítsen áthidalni.

A magyar közegben ezeknek az átjárásoknak nem olyan erős a hagyománya. Épp ezért érdekes látni, hogy olyan új csoportosulások jönnek föl, ahol a vizualitás, a teatralitás, a zene azonos súllyal jelenik meg, és egy térben találkozik. A HOLLOW-ra is gondolok itt például, akik a kiállításotokhoz megjelent füzetben is szerepelnek. Kikkel és milyen módon éreztek rokonságot?

AL:  A kiállítás kapcsán kérés volt, hogy mutassuk be magunkat a Budapest Galéria közönségének. Akkor merült fel, hogy beszélgessünk másokkal is a közösség és a kollektív alkotás fogalmáról a kiállítás koncepciójához kapcsolódóan, és azokat kerestük meg, akikkel már korábban is együtt dolgoztunk, vagy inspirálóan hatottak ránk. Így születtek az interjúk. Mi a hálózatosságot nagyon-nagyon lényegesnek tartjuk, ahogy azt is, hogy nemzetközi szinten is megtaláljuk azokat a csoportokat, amelyek hozzánk hasonlóan gondolkodnak.

Volt egy elég izgalmas programotok, az Alterum, amely a közép-kelet európai térségben kutatott fel hasonló, önszerveződő csoportokat és hozta őket össze egy kiadványban, illetve közös kiállítási projektekben. A COVID időszak miatt mindez nem az eredeti tervek szerint valósult meg – de mégis, mi volt a program tanulsága, túl azon, hogy néhány környező városban hasonló szerveződéseket találtatok?  A ráismerésen túl, hogy mondjuk a belgrádi U10 csoporttal azonos platformon vagytok, mit adott a projekt?

AL: Az U10 a legjobb példa, mert velük azóta is szoros a kapcsolatunk. Minden szempontból nagyon jó példát jelentenek: tíz éve létező hely, fenntartható modellben, egy mecénás támogatásával. Akik csinálják, fantasztikus energiákat tesznek bele és nagyon ügyesen menedzselik a dolgokat. Az Alterum projekt nekem összességében némi csalódás volt, mert az a kémia, ami egy ennyire kiterjedt munkában meg kell, hogy legyen a partnerek között, az U10-en kívül másokkal, azt hiszem, nem nagyon volt meg. Rájöttünk, hogy ott, ahol teljesen más a finanszírozási szisztéma, ahol mások a célok, ott a működésmódok is teljesen mások. Mindez tanulságos volt, de nem feltétlenül az, amit mi képviselünk.

BB:  Ezen a projekten kívül, organikusan azért kialakultak maradandó kapcsolatok. Például a magát artist run gallery-ként meghatározó pozsonyi HotDock galériával egyből azonos volt hullámhossz.

AL:  Kiemelném a Sandbox fesztivált is, ami éppen azt hozta, amit én az Alterumtól is vártam volna, hogy megismerjünk olyan művészeket, akik abban vannak, mint mi. Érdekes, hogy ők többnyire Nyugat-Európából jöttek. Láttuk, hogy mindez nem térség-specifikus, van egy tágabb horizontja is.

Képesek egymást azonosítani ezek a csoportok? Ráismerni, hogy aha, te is valami olyasmit csinálsz, mint én, még akkor is, hogyha a problémák, a helyi viszonyok nagyon nem hasonlítanak?

AL: Persze. Vannak erre webes felületek is, az Artist Run Alliance, például. Léteznek vásárok is, sokféle platform, ahol találkozni lehet.

RV: Belgium például a méretéhez képest nagyon sok ilyen kis, alulról szerveződő kollektívának ad otthont. Csak teljesen mások az okok, amiért ezek létrejönnek.

Jártatok Los Angeles-ben is, létrejöttek kapcsolatok és közös munkák abban a ténylegesen nagyon eltérő  közegben is. Mi volt ott a tapasztalat?

BB: Leginkább az, hogy tényleg nagyon más.

AL: Most éppen New York-ba készülök, ahol a kutatási témám is ez lesz, utána majd biztosan többet fogok tudni mondani. De ott is nagyon jelen van. Nyilván mások a kiindulási pontok, ott az artist run-színtér inkább a művészeti iparral, az ottani galériarendszerrel szemben határozza meg magát.

BB: A Los Angeles-i példa, amit mi láttunk, a Durden and Ray nevű galéria inkább egyfajta alkalmazkodási stratégiaként vagy alternatívaként működik.

AL: Az egy egészen más szervezet, mint a miénk, huszonöt tagból áll és a tagok nem is feltétlenül ismerik mind egymást.

BB: Idősebb generációhoz is tartoznak.

AL: Sokkal idősebbek is, ez tény, de közben nagyon nyitottak, ami éppen arra bizonyíték, hogy nem életkorhoz kötött ez a fajta működésmód. Ezzel együtt tényleg nagyon másról szól a dolog, mint nálunk.

Borítókép: MŰTŐ: Mágneses mező. Enteriőr az Ezt a vad mezőt ismerem c. kiállításon, a Budapest Galériában.
Fotó: Juhász G. Tamás