“Ha irodalmi kiállításra megyek, újra és újra szembesülök a feladat lehetetlenségével, mert ugye mit is mutassunk meg, ha a mű, az élmény a szövegolvasás aktusában létezik” – mondja Szilágyi Zsófia Júlia, aki a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum irodalmi osztályát vezeti. De rögtön hozzá is teszi: “emiatt aztán mindig új kihívásként élem meg a kiállításrendezést”. Szentendrén Vas István költő, író, műfordító életét és tevékenységét mutatja be egy új kiállítás, amely a kulturálódási mintáinkra is rákérdez.

A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum irodalmi osztálya a múzeumkomplexum ifjú alegysége, mégis pezsgő szakmai munka folyik a belvárosi Pajor-kúria könyvtári helyiségeiben. Vezetője Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténész, akinek nevéhez fűződik többek közt a MUSE Design Awarddal jutalmazott, a vajdasági Új Symposion folyóirat történetéről szóló Újvidéki Orfeuszok című kiállítás kurálása vagy minden idők egyik leglátogatottabb szentendrei tárlatának, a Kovács Margit Kerámiamúzeum anyagának lelkes szakmai kritikákkal üdvözölt újrarendezése.

Idén egy jóformán feledésbe merült írónkra, Vas Istvánra irányítja a figyelmet Az idő metszeteiben című, szeptember végéig látogatható kiállítással.

Vas István életének és munkásságának bemutatásával többszörösen összetett feladatot vállal. Alapvetően az is nehezítette a dolgát, hogy Vas személyét nem övezi olyan kultusz, mint más kor- és sorstársaiét, akikéhez mérhető írói, költői, műfordítói életművet hagyott hátra, gondolhatunk itt rögtön Radnóti Miklósra, akihez szoros barátság fűzte. A kiállítás így nem csupán Vas sokrétű irodalmi teljesítményeit és a XX. század hazai történelmét láttató életeseményeit tárja elénk, de a változó múzeumi szerepvállalásokra, kulturálódási mintáinkra is rákérdez.

Mi lehet az oka annak, hogy Vas István kevésbé épült be a XX. század második felének irodalmáról való közgondolkodásba?

Meglepő, de például barátja, Radnóti Miklós. Az ő értelmetlen és bőszítő halála, az a csodálatos versesfüzet, amit halála után találtak meg. Radnóti története köré alakuló és alakítható narratíva mellett labdába rúgni nehéz. Az 1956-os elhíresült jelenet, amelyben a forradalom hírén felbuzdulva vetik Vas szemére, hogy: „Pista, neked fontosabb a gyöngytyúk, mint a forradalom?” És itt Réz Pált idézném: „Persze hülyéskedett, mert szívvel-lélekkel a forradalom mellett volt.” Az anekdota elfedte Vas István megváltó reménnyel, majd mély megrendüléssel megélt 1956-ját. Ahogy kevesen értették cinizmusát, bölcsességét, amivel a kialakult rendszert szolgálta és az ellenzéki vagy szamizdat törekvéseket tartózkodóan fogadta.

Erre vonatkozóan nagyon izgalmas dokumentumokkal találkozhatunk a kiállításban.

Helyet kapott benne például egy Aczél Györgynek írt levele – és persze a vele való, az életét megmentőnek szóló barátság mindenképpen a kultusz ellenében hatott –, amelyben ezt írja: „Engem kevesen gyűlölnek, én egyik csoporthoz sem tartozom, s általában kívülállóként is kezelnek: nem személyes gyűlölettel, inkább elnéző, bár következetes kirekesztéssel és elhallgatással.” A népies–urbánus vita fojtott indulatait, parlagi megnyilvánulásait detektálja. 1970-ben! Azt gondolom, ez a kívülállás, távolmaradás, a szekértáborok akolmelegének való ellenállás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a szűk, intellektuális baráti-tanítványi körön túl nincs meg az a közeg, ami a kultuszhoz szükséges irracionalitással közeledjen az írói hagyatékhoz. 

Vagy nézzük a titokzatos Ottlik Gézát, aki a német megszállás alatt lakásán bújtatta Vas Istvánt. Az Iskola a határon szép lassan kultikus könyvvé nőtt, a ’70-es, ’80-as években mást sem várt az irodalmi közélet, mint Ottlik új regényét. Ez az áhítat mondjuk igazságtalanul háttérben tartotta például Vas István életművét is. 

De olyan, kevésbé fennkölt körülmények is hátráltathatják a népszerűséget, hogy Vas nem adja magát könnyen, köznyelvet működtető hosszú verseire, erősen intellektuális önéletrajzi regényére időt kell szánni. De ne csak az utókort vádoljuk, Vas őszintesége, póztalansága leleplezi az esendő embert, a kimondottan nem hősi karaktert, a csélcsap férfit, a megfontolt intellektust. De hát ez egy konferencia témája lehetett volna…

Szentendre kulturális életére gondolván elsőként a képzőművészetre asszociálunk, de impozáns azon irodalmi alakok névsora is, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek a városban és a környező, Duna-parti településeken. Hogyan képzeljük el Vas István szellemi környezetét?

Vas szellemi környezete nem Szentendréhez köthető. Szépen nyomon követhető, mikor milyen szellemi környezet vonzotta, motiválta s abból mit hasznosított a maga számára. Kassák avantgárd Munka-köre, a Tóth Árpád Társaság és annak rövid életű, Argonauták folyóirata, majd a Válasz, de sokkal inkább személyekhez köthető módon elemezhető hatásokról beszélhetünk: Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc és persze Arany János. A háború után rendkívül fontos, hogy végre felhagyva a hivatali élet szürkeségével, könyvkiadói lektorként dolgozhatott, ahol nagyon pezsgő műhelymunka, inspiráló közeg alakult. De a felsorolás csal, mert itt kéne, hogy sorjázzon azoknak a költőknek, íróknak a neve, akiket fordított, tőlük is rengeteget tanult és kapott. Visszautalva a kezdő kérdésre, épp az a zavarba ejtő benne, hogy csoportosulásoktól, szekértáboroktól függetlenül meglátta, értékelte és hasznosította, amit arra méltónak talált.

A kiállításra belépve a tekintet szabadon átjárhatja a Szentendre terem három egymásba kapcsolódó terét, és Vas munkanaplójának szalagként fejünk fölött lebegő lapjai is mintegy kijelölik a haladási irányt. Így jószerével csak visszafelé tartva ötlik szembe az a kis tárló, amely tulajdonképpen útnak indítja a bemutatott szövegek, tárgyak alkotta narratívát. Ez pedig két nyitott napló. Az egyik Vas Istváné, a másik feleségéé, Szántó Piroskáé, és mindkettő az író halálát rögzíti. Miért ezeket választottad erre a kiemelt helyre?

Vas 1944. január 1-jén kezdi el feljegyzését egy határidőnaplóban, soronként haladva rögzíti a napi munkáját, mit fordított, írt, abból hány sort haladt. Negyvenhét évet követhetünk így végig. Már önmagában ez lenyűgöző és izgalmas, hogy napra pontosan tudható, melyik vers mikor keletkezett, melyik fordítás mennyi időt emésztett fel. Azonban az nagyon szíven ütött, hogy az utolsó, szeptember 16-i bejegyzése, amikor még volt ereje írni és azt feljegyezni a határidőnaplóba, épp december 16-ra esik. Halálának dátumára. Élet és mű visszavonhatatlan egysége. Csodálatos. Mellette olvasható Szántó Piroska kis naptári bejegyzése: du. 6.10 Pista meghalt. Nyilván nem tudja a látogató Vas István halálozási dátumát, ez a bejegyzés szembesít vele és értelmezi a Munkanapló utolsó oldalának felemelő misztikumát. A fejünk felett lebegő csík egy élet munkáját érzékelteti, és – ha nem is minden oldal szerepel rajta, de – lehet bogarászni egy-egy címet… 

Mi az, amit ki kellett hagynod, de szívesen beemelnél a bemutatott anyagba?

Szerencsére, nem sok ilyen van, és az egész kiállítást tekintve, elhanyagolható – már ha leszámítjuk, hogy eleve egy kis térhez igazított ambícióval tervezhettem a kiállítást. Egy-egy fotó, egy-egy kézirat. Vagy például egy másik Bortnyik képpel szerettem volna felidézni a Kassák és avantgárd körének vonzását, erejét. 

A videóinterjút szeretném viszont bővíteni. Azt veszteségként, hiányként értékelem, hogy nem jutott már mód és kapacitás olyanokat megszólaltatni, akik nem személyes ismerősként, hanem csak a műveken keresztül találkoztak Vas Istvánnal. Fiatal és még fiatalabb költőket, műfordítókat szeretnék megkérdezni Vas Istvánról. 

Bortnyikot említve, olyan festményeket is láthatunk, amelyeket az íróról otthon készült enterirőrfotók hátterében is felfedezhetünk, de sikerült rábukkannod Szántó Piroskának egy sokáig ismeretlenségben létező művére is, amelyet csak Vas István leírásában ismerhettünk. Mennyi időt vett igénybe a kutatás? Kikkel működtél együtt?

A kutatásra szánt időt nem lehet reálisan megbecsülni, egy önkormányzati váltás, majd igazgatóváltás mellett a pandémiát kellett átvészelni. Mindettől függetlenül, ha felsorolom hányfelé van a hagyaték, amit át kellett böngésznünk, sejteti, hogy összetett és hosszú munka áll mögöttünk. Pécsett található Vas István könyvtára, míg írói hagyatékát, levelezését és személyes iratait az OSZK Kézirattára őrzi, kuratóriumi engedéllyel kutatható. A PIM és az MTA Kézirattárának számos hagyatékában bukkanhatunk Vas István levelekre. A Szombathelyi Képtár adattára őrzi Szántó Piroska hagyatékát és a munkáinak nagy része is az ő gyűjteményükbe került, a személyes tárgyak, bútorok pedig a – sajnos évek óta nem üzemelő – Szántó Piroska–Vas István Emléklakásban várják a jobb időket. Mindemellett magánszemélyeket is megkerestünk emlékek és relikviák után kutatva. Így kaptunk kölcsön fotókat, kéziratokat vagy a szentendrei hétvégi házban használt, úgynevezett gondolkodószéket. És így sikerült Korniss Dezső Nagy Etelről, Vas István első feleségéről készült portréját kölcsön kérnünk, ami a személyes vonatkozáson túl azért is említésre méltó, mert nem szerepelt eddig kiállításon és a Korniss Dezső oeuvre-katalógusba sem vették fel. Valóban vannak fotók, bőségesen rekonstruálható Szántó Piroska – akár korai – képekkel a háttérben, vagy Etiről készült művekkel is.

A most „felfedezett” Szántó Piroska festményről viszont egy fotódokumentumot sem láttam, a kép története sokkal kalandosabb. 

Vas István első felesége fiatalon, 32 évesen agydaganatban meghalt. Rá egy évre, 1940-ben Vas István Szentendrén megismeri Szántó Piroskát és beleszeret. A kapcsolat azonban személyes és történelmi okokból hullámzóan, kisebb-nagyobb amplitúdókkal, lassan alakult. Ennek a szakításokkal, titkos találkákkal, váratlan közeledésekkel és távolodásokkal induló kapcsolatnak valamiféle záloga lett egy, rögtön az első találkozás hevében festett, expresszív, „napfényes, kukoricás” festmény, ami a kapcsolat dinamikája szerint hol Vas Istvánnál, hol Szántó Piroskánál landolt. A történet az Azután című önéletrajzi regény lapjairól ismert, a képről részletes leírás is olvasható, de versben is utal rá Vas István: „Lobog a vásznon a fény, a torony meg a kukoricás”.

A kompozícióra, képarányokra mi alapján tudtál következtetni?

Ezeket a szombathelyi hagyatékban megtalált, a Vas István-szerelem epizódjait megörökítő Szántó Piroska „képregénynek” egyik vázlatos kis rajza sejttette. A Válaszút című, a várost kettészelő 11-es út építésének történetét, a lakók életmódjára és a város szerkezetére gyakorolt hatását feldolgozó helytörténeti kutatás kapcsán interjúztunk nem sokkal a megnyitó előtt. Látszólag távoli téma, ám az első tervek szerint Szántó Piroskáék szentendrei házát is kisajátításra jelölték, de befolyásos kapcsolataik révén (legfőképpen Aczél György barátsága miatt) megúszták. Erről majd’ mindenki tudott akkoriban a városban, és az interjúk során rendre előkerül. Ezen a ponton alakult úgy a beszélgetés, hogy kiderült, a tágabb család nemrégiben egy „szokatlan” Szántó Piroska képet vett. A regény és a tusrajz alapján ismertem fel a festményt egy szentendrei lokálpatrióta, gyűjtő falán – 200 méterre a saját lakásunktól.  

Hogyan látod az általad vezetett irodalmi osztály szerepét a Ferenczy Múzeumi Centrumon belül, illetve más intézményekhez képest, ahol hasonló tevékenység folyik?

Őszintén? Muzeológiai és Irodalmi Osztály vagyunk, a néprajz, a történelem, az irodalom tartozik hozzánk és minden diszciplínára egy muzeológus jut. Kevés az emberi erőforrás gyűjteményezni, feldolgozni, tudományos munkát végezni, megjelenni a közösségi médiában és kiállításokat kurálni. Az előnye mindennek, hogy a folyamatokat egy ember kíséri végig, képben van a gyűjteményt, a beszerzést, a raktárhelyzetet, a pályázati lehetőségeket tekintve, így nehéz elszakadni a realitásoktól. Persze folytonos idő- és kapacitáshiánnyal küzdünk, ami a láthatóságot is erősen visszaveti. Viszont jó és kollegiális a csapat! Ki kell emelnem Major Tímea könyvtáros kolléganőmet, aki több munkaköre mellett alapvető segítség és partner az irodalmi kiállítások létrehozásában. Az irodalmi kiállításoknál különösen fontos a grafikus is. Andorka Tímea érzékeny olvasó, a szöveggel dolgozik, ugyanakkor kőkeményen gyakorlati, sosem csak a papíron gondolkodik. Emellett bármit – a kiállítás bármelyik fázisában – kérek,  megoldja, megcsinálja. Szóval kimondottan jól tudunk együtt gondolkodni.

Az FMC ráadásul meglehetősen más helyzetben van, mint mondjuk a PIM.

Az emlékhelyek, emlékházak helyi kultuszt „kiszolgáló” állandó tárlatain túl rendezett, aktualitásokra reflektáló, feldolgozó, kurátori irodalmi kiállításokat nagy százalékban – a régiót tekintve mindenképp – a Petőfi Irodalmi Múzeum fedi le nagyságrendekkel nagyobb (anyagi) lehetőségekkel, egy óriási gyűjteménnyel. Nehéz mellettük adekvát és a lehetőségeinkre szabott kiállításokat megvalósítani, majd a többnyire rövid ideig létező irodalmi kiállításainkat kellően artikulálni a hagyományosan képzőművészetéről neves Szentendrén. Nincs kimondottan az irodalmi kiállításokra dedikált kiállítóhelyünk, a főleg képzőművészeti, de régészeti, (hely)történeti, néprajzi kiállítások mellett a rendszeresség sem garantálható. Gyűjteményünk csak nagyon lassan gyarapszik, fontos lenne tudatosítani, hogy megyei gyűjtőkörrel rendelkezünk. Mindezek ellenére ambíciónk abszolút mércével mérve is fontos és hiánypótló kiállításokkal jelentkezni, adott esetben a helyi vonatkozásokat, kapcsolódásokat tematizálni. Jó példa erre Az Újvidéki Orfeuszok című kiállításunk a markáns Új Symposion folyóiratról. Amolyan szatellit kiállításként a szentendrei vonatkozásokat úgy mutattuk be egy különteremben, hogy a teljes képet ne torzítsa.

Mennyire bemutatható kiállítási formában egy olyan fenomén, mint az irodalom? Mi okoz nehézséget, és mi pozitív tapasztalatot ezt illetően? Vannak olyan prezentációs eszközök, amelyekhez nem nyúlnál?

Ahányszor irodalmi kiállításra megyek, újra és újra szembesülök a feladat lehetetlenségével, mert ugye mit is mutassunk meg, ha a mű (az élmény) a szövegolvasás aktusában létezik – és emiatt aztán mindig új kihívásként élem meg a kiállításrendezést. 

Az irodalmi kiállítás egyszerre elvonatkoztat a paratextusoktól, tehát a szöveget kisámfázó előszótól, utószótól, fülszövegtől, impresszumtól, a nyilvánosság médiumaitól, másfelől a keletkező szövegre, az írás aktusára (kéziratok), a szöveg születésének körülményeire, tárgyiasságára (interjúk, levelek) fókuszál.

Az viszont mérlegelés kérdése, hogy melyik szerzőnél, vagy szövegnél, mit érdemes kiemelni. Mivel teszünk jót az írói életműnek.

Az idő metszeteiben kiállításban a címekkel is kiemelt három téma: A regényíró, A műfordító, A költő a műközpontúság felé tolja a koncepciót. Itt a kiállításban az életrajzi regény esetében kicsit meg is bicsaklik az intenció, hiszen A regény címmel illetett kiállítási egység célja, hogy távolítsam a pusztán életrajzi értelmezést, de – mondhatni – hely hiányában kimaradt (ha már kérdeztél a hiányokról) az előzmények, párhuzamok, regénytípusok összevetésével kirajzolható műfajiságra való reflektálás, a regényszerűség erősítése. Megjelenik viszont forrásként levél, könyv, fotó, ami – első megközelítésben bizonyosan – éppen a nagyon is igazolható életrajzi kapcsolódásokat szemlélteti. Megvalósult viszont ez a törekvés az utolsó egységnél színre vitt verseknél. A négy évszak köré szervezve, teljesen eloldva a keletkezés idejétől és az életrajzi referencialitástól „tálalom” a kiválasztott költeményeket. A banálisnak tűnő költői tematika Vas esetében éppen ellenébe hat a referenciális olvasásnak, az önéletírásból könnyedén adódó párhuzamoknak, egyszóval az illusztrációként felfogott versolvasásnak. Pazar módón bontakozik ki a „versek igazsága”, a költői változatosság, érzékenység, józanság.

És ott van a tanult befogadói közreműködés kérdése is.

Az irodalomtanítás folytonos, az irodalomtörténeti és műközpontú megközelítés dilemmájával az irodalmi kiállítás is szembesít. A szöveggel, a művel szembesíteni, megfogni és olvasásra „kényszeríteni” a látogatót a legnehezebb. A látogató aktivitására van szükségem, a szöveg (az életmű) és a tárgy között felmutatott szinekdochikus kapcsolat ereje meghatározó. Ezért ragaszkodom egyfajta autenticitáshoz, eredeti dokumentumok, kéziratok, (mű)tárgyak szerepeltetéséhez (ez nehéz, mert vannak gyűjtemények, ahol ehhez már nemigen járulnak hozzá). Azt érzem veszélynek, hogy a digitális eszközökkel, a látványos virtuális megoldásokkal mégiscsak eltereljük az embereket az olvasástól, hogy olyan élményt adunk, ami látszólag a szöveghez köt, valójában annak csak így-úgy érzékíthető tartalmait kínáljuk. Igyekszem megteremteni annak a lehetőségét, hogy leüljenek és olvassanak, hogy magával a szöveggel találkozzanak. Persze ez régimódi illúzió, de mindig van olyan visszajelzés, hogy sikerül a látogatókat „eltalálni”. Blockbuster kiállításokra persze nem számítunk…

Ha azonban minden kötöttség nélkül választhatnál és bármiről rendezhetnél kiállítást, mit választanál?

Óvakodom, a szavak ereje meglepő. Egy lehetetlen vágyamról ejtek szót, amihez tényleg varázslatra volna szükség, mindazonáltal tökéletesen reprezentálná azt a törekvést, amit az irodalmi osztály maga elé tűzött, hogy – szem előtt tartva az erős szentendrei képzőművészeti hagyományokat – mindig olyan tematikával jelentkezzünk, amelyben irodalom és vizualitás valamilyen módon egy színtérre kerül, egymásra hatásukban mutatkoznak meg. Egy ekphrázis kiállítás lebeg a szemem előtt. Versek és művek, poesis és pictura évszázados versengése manifesztálódna. De maradva Vas Istvánnál, hogyan is lehetne Manet Olympiáját a verse mellé tenni? Kántor Péter verseivel Peter Brueghel Gyerekjéték című festményét vagy Uccello Éjszakai vadászatát bemutatni? Persze szerényebb lendülettel magyar művek vonatkozásában is izgalmas és soha nem volt kiállítás lehetne, elég, ha Füst Milán zengzetes Magyarokhoz című versét és Csontvárytól a Magányos cédrust emelem ki.