Fókuszban a szimmetria, az összemérhetőség. Ember és űr viszonya, a kozmikus távlatok kifelé és befelé, a lélek mélyeire. Az űr, a pécsi m21 galériában.

A címben szereplő idézet (“A világ bizonyos szimmetriája”) Kopernikusztól származik, De revolutionibus című munkájához VII. Kelemen pápa számára írt előszavában (1542) az általa feltárt összefüggések együttesét írta le ezzel. A szimmetria kifejezés itt összemérhetőséget jelent, azt, hogy pontos megfigyeléseken alapuló komplex matematikai modellek által a csillagászati jelenségek, az égi mozgások megragadható és magyarázható rendszerré állnak össze.

A közös mérték szerinti matematikai rendezettség az asztronómiát a tudományok betetőzésévé emeli, hiszen általa, ha a teremtés céljába nem is, de alapvető rendjébe betekintést nyerhetünk. Kopernikusz, Galilei, Kepler munkásságával, a modern tudományok kialakulásának kezdetekor indul formálódásnak modern világképünk, civilizációnk. A matematika nyelvén mennyiségi, fizikai viszonyokkal leírva megérthetővé válik, ami a puszta szemlélet számára az isteni összemérhetetlenség legvilágosabb manifesztációja, a mindenek fölé feszülő égi kupola, amely immár nem koncentrikus szférák sora, hanem minden irányba kiterjedő végtelen univerzum.

Kétségkívül nagyobb témát nem lehet találni, mint a kozmosz, a világrend, s ha valaki nem riad vissza attól, hogy éppen erről csináljon kiállítást, biztosan találnia, létesítenie kell valamilyen viszonyt, valamely összemérhetőséget az űr, az ég radikális mássága, embertelensége és emberi létünk léptékei között. Ez a viszony, mondhatjuk, egyszerűen maga a kiállítás, pontosabban a modern és kortárs művészet, amely nagyon különböző módozatait mutatja annak, hogyan próbálják művészek az elmúlt hatvan évben elgondolni ember és kozmosz viszonyának „szimmetriáját”. Alternatív kozmoszokat mutat be tehát a pécsi kiállítás, több, mint 250 magyar művész alkotását, amelyeknek témája a világűr, annak képzeletbeli vagy valós meghódítása, megismerésének eszközei és eufóriája, avagy meghódíthatatlanságának és megismerhetetlenségének belátása és ennek melankóliája.

Bármennyire is tudja még a tudományokban képzetlen kritikus is, hogy a modern csillagászat és asztrofizika sokkal, de sokkal bonyolultabbá vált a fent idézett Kopernikusz óta, hogy az űr nem anyagtól, testtől és mozgástól független vonatkoztatási rendszer, ahogyan Newton gondolta, mégis, valamiképp továbbra is ezt az összemérhetőséget, „szimmetriát” keresi az ember. Ezért is hat annál varázslatosabban minden új asztronómiai hipotézis, minél nagyobb az átfogó magyarázó ereje. Ezért is kutatják tudósok fáradhatatlanul, hogy lehetséges-e egyesített elmélet, egyetlen, mindent magába foglaló koherens rendszer. És ha az univerzum vezérlő elveit kutatva ma metafizikai minimalizmusra szorítkozunk is, mégis a határtalanságnak totalitásként való elgondolása, Kanttal szólva, érzékin-túli mivoltunk érzését kelti fel. Mert az ég szemlélete, ahogy a görögök mondták, teóriája, nemcsak hogy mindig előhívta az isteni transzcendencia érzését, hanem ez jelentette a benne és rajta keresztül megmutatkozó Egésznek, isteninek a filozófiai megragadását is.

Mindezek miatt a világűr témája óhatatlanul mély kérdésekbe torkollik, amelyek különböző korszakokban – az ’50-es évektől 2022-ig terjed a művek keletkezésének időpontja –, eltérő médiumokban – az olajképtől a grafikán, a fotón, a szobrászati művön, a szőttesen, a hétköznapi tárgyegyüttesen át a videó és hanginstallációig terjednek a műfajok –, más és más attitűddel, hangsúlyokkal – a humortól a kritikus pesszimizmusig, az észlelési figyelemgyakorlattól a megrendítőig terjed az ív – készült alkotásokban végső soron kockán forognak. Ezt a művek számában és a témát tekintve is hatalmas anyagot a kurátor Százados László további hat okosan és szellemesen megválasztott tematikus egységre osztja, melyekbe és melyek között „zsilipeknek” nevezett elkülönített, sötét terek vezetnek, egy-egy önálló vetítéssel illetve hang vagy videó munkával.

A jobbnál jobb művek e bősége és elrendezésük sokrétegűsége kényszerű szelekcióra szorítja a kritikust, így a kiállítás által felkínált tagolást sem tudom végigkövetni, csupán néhány olyan csomópontot szeretnék kiemelni, ahol az összemérhetőség (vagy mérhetetlenség), a világ „szimmetriájának” más-más aspektusa kap formát.

A világűr témája köré szerveződő kiállítás esetén evidensen adódik, hogy tudomány és művészet összekapcsolódásának módozatait, ezek lehetséges „szimmetriáját” mutassa fel. E kérdés itt nyilván azért összetett, mert maga a téma olyasmi, amely a történelem során változó megközelítéseknek volt tárgya: lehet az égre úgy tekinteni, hogy csillagképeiben világok, istenek születésének, halálának történeteit pillantjuk meg, lehet a minden létezőnek alapjául szolgáló, törvényekkel leírható, harmonikus rendezettséget bölcseleti úton keresni bennük, lehet a roppant boltozat fenségétől lenyűgözve egyszerre érezni felfogóképességünk és fogalmaink elégtelenségét ugyanakkor ennek dacára határaink átlépését is, valamint lehet távcsővel kémlelni az eget, űrszondával pásztázni a mélyűrt. Vagyis mitologikus, teoretikus, esztétikai és tudományos viszonyulások váltották egymást, vagy formálódtak át egymásba, vagy éppen vannak mind egyszerre velünk. Tehát ha a kozmosz a műalkotás témája, akkor akár meglehetősen bonyolulttá is válhat természettudományos ismeret és esztétikai tapasztalat vagy megítélés kapcsolata. A kiállítás „Megfigyelők kozmosza” elnevezésű része mutatja be az olyan műveket, amelyek tudomány és művészet kapcsolatát közvetlenné teszik, de e kapcsolat mibenlétére máshogy és máshogy reflektálnak. Leglátványosabb közülük Szécsi-Nagy Loránd Kozmikus frekvenciák (2022) című, e kiállításra készült alkotása, amely az emberi érzékelés által közvetlenül nem detektálható kozmikus kölcsönhatásokat teszi érzékelhetővé, vagyis a tudomány adatait transzformálja esztétikai látvánnyá. Ezüstös fényben villódzó, rendszertelenül rezgésbe fogó nagy fémfüggönyök mozgása és hangja a fagyos világűr szelét és ritmusát hozza a kiállító térbe. Nem egyszerű tudományos illusztráció e munka, nem csupán a tudomány megértése céljából az érzékelés – aiszthesis – számára hozzáférhetővé tett jelenségek halmaza; műalkotássá az avatja, hogy a tudomány adataiból véve mintáját mégis mindazt tudja egy absztrakt esztétikai megjelenítés által közvetíteni, ami egyébként egzisztenciális tapasztalatként az égbolt közvetlen szemléletében élhető át.

E mű kiegészítése lehetne Gryllus Ábris Trust (2017) című hanginstallációja, amely a Hold gravitációs erejének váltakozását teszi érzékelhetővé a mért adatokból generált hangmező formájában. A gravitációs erő különössége a tapasztalat számára abban van, hogy bár mindannyian megtanultuk hatásait azonosítani, vagyis tudjuk, földi tapasztalati mezőnk legalapvetőbb rétegét képezi, mégis mintegy kívül marad azon, nem észleljük. A címadással az alkotó egyben távolságra is helyezi magát az általa használt, tudományos eszközökkel gyűjtött adatoktól. A tudomány anyagának egyrészt a földi észlelési tartományon kívülisége, másrészt roppant absztrakt volta megköveteli a bizalmat, hogy elfogadjuk, az akár erőként (Newton), akár a tér torzulásaként (Einstein) felfogott tömegvonzás, s e kölcsönhatás általunk érzékelhetetlen lassú változása itt, most hallhatóvá vált. A művészet tudományhoz való viszonyának egész spektruma jelenik meg a bemutatott művekben: a precíz megfigyeléstől és alkalmazástól kiindulva a bizalmi középen át eljutunk egy másik, játékos szélső pontig, amelynek Lengyel András parodisztikus és egyben önironikus Égi és földi teleszkóp búcsúcédulákkal (1980-as évek eleje) című műve ragyogó példája. Földre állított kis teleszkóp leragasztott objektíve helyett a szegény legénynek még mindig az ég szemmel pásztázható csillagai kell mutassák az utat – ahogy az egyik búcsúcédula írja.

A „Láthatatlan bolygók, ismeretlen naprendszerek” című terem azokhoz a nagyon is földi „kozmoszokhoz” fordul, amelyeket a művészek leginkább a formai hasonlóság alapján mint csillagászati objektumokat, jelenségeket ismernek fel vagy hoznak létre. Itt is minden munka más és más pozíciót és eljárást mutat, itt is egész skálát járunk be a tudomány technológiai képeinek valós felhasználásától azok ismétlésén vagy imitálásán át az egyéni élet-tér égi mozgásként való pályára állításáig. Iski Kocsis Tibor öt különböző méretű és technikájú táblaképet rendez egy installációba (Landfall 2). Összetett munkájában két képnek is asztronómiai felvétel a kiindulópontja: a Juno űrszonda 2018-ban a Jupiterről készült felvétele és az Apolló 1972-es holdképe is nagy méretű grafikai művé alakulnak át. Mintha a tudományos kép érzékisége képtelen lenne arra, hogy az érzékiben látszó egészet is megragadja, ez a művészi rajz feladata, hogy ezen érzéki egészet átformálva újra érzékiként megjelenítse. Deim Balázs fotói (Space – Pingpong Planets, 2017, 2018) a hétköznapi tárgyi valóság mikrokozmoszának átiratai, nagyításai párhuzamos makrokozmosszá formálódnak. Egy teljességgel deszakralizált világ önkényes hozzáillesztése a kozmosz homályos varázsához. Lakner László Önmodellezések (1970-71) sorozatának része a Kopernikusz című fotómontázs, amelyen a művész egy üres szoba zárt terében járja körbe az egyetlen világító lámpaizzót, szemét mindvégig rajta tartva. A hetvenes évek abszurd kozmoszában a kijelölt mozgási pálya, az emberi viszonyrendszer metaforája egy megidézett asztronómiai struktúrában.

Közvetlen tapasztalatunk a világűrről az égbolton keresztül, pontosabban kozmoszként a csillagos égboltról és benne a Holdról van. A kiállítás „Holdmúzeum / magyar az űrben” cím alatt gyűjti össze azt a kiváló közgyűjteményi anyagot, amely válogatás már nagyrészt szerepelt a budapesti Vasarely Múzeum 2019-es, a Holdra szállásról megemlékező kiállításán. (Holdmúzeum 1969, 2019). Ez az a része a kiállításnak, amely a világűr meghódításának kulturális és politikai közegéről is a legtöbbet mond. Vasarely síkkinetikus korszakának művei a táguló világegyetem absztrakciói, a diadalmas kiterjeszkedés képei, s tudjuk, Vasarely jó pár műve ténylegesen megjárta a világűrt. Tót Endre Cím nélkül (1979) alkotása a Népszabadság egy 1961-es számának, Gagarin és a Szovjetunió diadalát ünneplő címlapját részben kitakarja Malevics fekete négyzetével. Úgy ironizál, hogy közben mégsem deheroizál, a politikai kontextust felcseréli a művészet által teremthető legegyszerűbb ám végtelen transzcenzusra, így törve át a napilap síkjáról az űrbe. Többek között Gyarmathy Tihamér, Ludmil Siskov, Gyémánt László, Rékássy Csaba, Révész László, Július Gyula és mások izgalmas munkái mutatják, hogy a Hold téma milyen érdekes metszetét adja ki az űrverseny korszakának, s él tovább annak lezárultával is.

Az összemérhetőséget az ember persze nyíltan vagy homályosan mindig is feltételezte, a költő felszólítása, hogy a „mindenséggel mérd magad”, mindig mérce volt. A kor rendelkezésre álló eszközeivel, legyenek azok vallási szimbólumok vagy szofisztikált műszerek, bemérte és meghatározta a maga helyét, s szinte mindegy is, hogy melyik égitestet tette a belátható univerzum centrumába, hiszen az égi mechanika mindig úgy számolt, hogy az égitestek pályájából az egyéni sors is kiolvasható legyen, hogy a kimért helyről lehetséges legyen érintkezni az istenekkel. Egy méltóságteljes égi kép mozgásának részévé tette az ember a maga életét, s ha meghatározottjaként értette is meg magát, mégis mikrokozmosza a makrokozmikus rend része volt, amely a maga szempontjából éppen körülötte rendeződött el. „Domesztikált csillagképek” címmel olyan alkotások kerülnek egymás mellé, ahol „háziasított” csillagképek asszociációs tengelyében haladhatunk magán- és kultúrtörténeti utalások pályáin. Uglár Csaba Cím nélkül I.-III. (1996) triptichonján fekete zománcfestékbe illesztett csapágygolyók mint bolygók tagolják a sötét, de irizáló, a fényt hol fényesen, hol opálosan tükröző sík-mélységet. Rend és rendezetlenség, geometria és szabálytalan gomolygás. E mű azt is világosan mutatja meg, hogy milyen mélyen kölcsön- és visszahatásként kell elgondolnunk az ég képi megjelenítésit és azt az élményt, amelyet szemben a természeti jelenséggel tapasztalunk. Vincze Ottó Hordozható csillagkép (1997) műve egy fa utazóláda üregében pálcikákra tűzött gyöngyházgombokból rak ki csillagképet. A láda alján ott a rajza is, de minek is azonosítanánk egy olyan csillagképet, amelynek nyilvánvaló „funkciója”, hogy a múlt apró tárgyaiból megképezzen egy olyan hangsúlyosan privát bensőséget, amelyet mindenhová magával cipelhet az ember. Így lesz az ég metafizikai túlterheltségéből a magánkozmosz túldetermináltsága. Ez is egy módozata annak, hogyan él tovább esztétikaiként a metafizikai hagyomány, bár éppen megfordításában mutatkozik meg, annak távollétét, hiányát teszi láthatóvá.

E kiállítás, nem kétséges, a „szimmetriát”, az összemérhetőséget állítja sokféle módon, s talán nem véletlen, hogy nyitó és záródarabja két alapviszonynak ad kortárs audiovizuális formát.

A nyitó mű, az első „zsilip”, amelyen át űrutazásunkat megkezdjük, a legősibb módon mutatja ezt az összemérhetőséget: antropomorfizál. Várnai Gyula Planéták – kéztördelő bolygórendszer (2010/2022) című hanggal kísért vetítése a vaksötét mélységben elszórtan mutatja a szürke-fehér bolygók lassú mozgását. Kisebb és nagyobb bolygók, egymáshoz közelebb és távolabb lassan forognak önmaguk tengelye körül. Összekulcsolt kezek tördelik ujjaikat, mintha az örökkévalóságig. Antropokozmikus, átszellemített egység, de nem a régiek harmóniája, hanem kozmikus reményvesztettség. A kiállítás záróműve pedig Vály Sándor és Polgár Éva alkotása (Milky Way, 2021). Korábbi közös munkáikhoz hasonlóan ez is vizualitás és zene átjárhatóságát mutatja meg, egy látványt formál át zenei kompozícióvá. A kiinduló látvány itt most nem egy képzőművészeti alkotás, hanem maga a Tejút, annak állandóan változó, beláthatatlan, hatalmas rendszere. Az alkotók a Tejút szatellittel rögzített képének egy részében a csillagok egymáshoz való távolságából, elhelyezkedéséből, ritmusából kottát formáltak, hogy az égi hangszeren, az orgonán szólaltassák meg a nagy Egész hangját, a harmonia caelestist. A vetítés sötétjében kódok, számsorok futása, felteszem az átirat adatai, majd rendszertelenné válnak, a számsorok fegyelméből a mélységben elszórt fénypontok, aztán bolygók formálódnak, csillagok között úszunk lassan, majd ismét a digitális jelek felgyorsult futása, majd ezekből fokozatosan arcok bontakoznak ki. Gyors vágásokkal az egymást váltó képek, melyek így nem individuumokat mutatnak, hanem általában az embert. Hát, itt vagyunk a kiállítás végén, halljuk a Tejút hangját, s látjuk, hogy e csillagok látványa összeköt minket. „Ők, akik nézték Hannibál hadát”, látták Kosztolányit is, és mindenkit, ki emberként valaha itt élt, s majd még élhet. Nem tudom, hogy azt gondoljuk-e, hogy minden nagy egység csupán illúzió, vagy hogy e végtelen ürességben, a Nagy Csendben, minden jelentést magunk vetítünk-e az ég vásznára, de a saját emberi „szimmetriánkat”, összemérhetőségünket a csillagok számunkra örökkévaló képe megadja nekünk.

Hosszú kiállítás, elidőzésre hívó. Remek, érzékeny válogatás, kiváló elrendezés, ahol nyoma sincs a már-már megszokottá váló koncepcionális mellébeszélésnek, az üres zsargonnak. Talán egy a baj vele, hogy túl jó. Hogy, mondjam ki, igazi magasművészet egy vidéki városban, amely most leginkább a hőség elől beszédelgő turistákra számíthat. Mert az az egyetemi réteg, amely természetes közönsége lehetne a kiállításnak, most éppen távol van. Hogy a cím csábítására betévednek-e a vidéki nyári turisták, s hogy szimulált űrséta vagy szkafander próba helyett elégedettek lesznek-e például Gerhes Gábor szellemes, ironikus művével (Magyar Hold, 2011), vagy Szentjóby Tamásnak a Holdra szállás idején összerakott szerszámosládájával (Holdra szállás. Akcióobjekt, 1969), azt nem tudom, bár természetesen remélem. Talán a fényfesztiválozók kedvéért került az utolsó terembe a magyar anyagba nem illeszkedő, bár egyébként egyáltalán nem érdektelen szegmens, amely a ’60-as évektől a populáris kultúrában virágzó sci-fi téma híres filmes és popzenei példáiból válogat; Star Trek, David Bowie és társaik. Ha máshol is bemutatásra kerülne ez az anyag, akkor ezt a „nyári farkat” (vö. vörös farok) nyugodtan le is lehetne vágni róla. De szeretnék optimista lenni, s remélni, ha egyszer Pécsett jött létre ez a túl jó kiállítás, akkor sokan a kortárs magasművészet kedvéért fognak a nyáron a városba látogatni.

Az űr – Alternatív kozmoszok, Pécs M21 Galéria, 2022. 08. 28-ig.
Koncepció: Százados László, Fekete Valéria
Kurátor: Százados László

Borítókép: Csontó Lajos: Még nem elég, 2005
© Az m21 Galéria, Pécs jóvoltából