87 évesen, szerdán reggel elhunyt Harasztÿ István Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművész – osztotta meg a szomorú hírt az Asztali beszélgetések Facebook-oldala. Az Édeske becenéven is ismert művész a magyar neoavantgárd képviselője, a mobil, illetve kinetikus szobrászat fontos és népszerű alkotója, aki 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja volt. 

Harasztÿ István 1934. október 31-én született Pestszentimrén. Autodidakta művészként nem folytatott főiskolai képzőművészeti tanulmányokat; előbb géplakatos, majd díszműlakatos tanuló volt, amikor elkezdett festeni. 1960-tól a Dési Huber Körben képezte magát, ahol Laborcz Ferenc, Munkácsy-díjas szobrász volt a mestere. Pályafutása során oktatott műszaki ismereteket, tervezett díszítőelemeket, de foglalkozott dekorációs és belsőépítészeti feladatok ellátásával, illetve dolgozott szcenikusaként is a kaposvári Csíky Gergely Színházban.

Számos műve ért el komoly elismerést, ilyen a Fügemagozó (1970), az Acélmosoly (1972), a Madárkalitka (1971), A központi irányítás (1973) és a monumentális Agyágyú című kinetikus alkotása is, melyek legfőbb eleme maga a mobilitás. Munkáiban alapvető a bonyolult fémszerkezetek, sínrendszerek, acélgolyók használata, de műveihez hozzátartozik a kiszámítottság, a ritmus, a zeneiség, a dramaturgia is. Az artportal lexikona így ír: “A sajtó a 70-es években pro és kontra nagy figyelmet szentel munkásságának. Az újságírók egy része számára Harasztÿ testesíti meg a ‘társadalomformáló szocialista ipart’ fetisizáló politikai rendszer munkásból képzőművésszé vált zsenijét, mások megérezve a Harasztÿ művészetében megjelenő humorban a társadalmi kritikát, formai újításaitól félteni kezdik a szocialista művészetet.” 1972-ben betiltják egy kiállítását a Ganz-Mávagban, a meghívókat felülbélyegzi a “Bizonytalan időre elhalasztva!” felirattal, és újra szétküldi. Első nagyszabású kiállítását 1977-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum rendezte meg.

Részt vett a Szürenon művészcsoportosulás minden kiállításán, amelyekhez szürrealisztikus műveivel kapcsolódott. Munkáival számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelt, itthon és külföldön egyaránt, munkái egy sor köz- és magángyűjteményben megtalálhatók. Több munkája vált szinte legendássá, nem kis részben azért, mert a kádárizmus időszakában ironikus, de éles rendszerkritikát képviseltek, mindig szellemesen és technikai szempontból bravúrosan megoldva.