Leszámolt magában a dívával, aztán a külvilágban a róla alkotott díva-képpel, majd beszámolt mindarról, amiről még ma sem szívesen hall az establishment. Delphine Seyrig színésznőről van szó, akinek a francia feminista mozgalmakhoz kapcsolódó rendezői életművéről és annak többféle vonatkozásáról látható kiállítás a Kunsthalle Wien-ben.  

Alain Resnais Tavaly Marienbadban (1961) című alkotásának női főszereplője, a filmmel tulajdonképpen berobbant Delphine Seyrig elsődlegesen mint a nouvelle vague emblematikus színésznője került be a filmtörténetbe. Holott legalább olyan fontos a most fókuszba helyezett és 2022 Európájában rendkívül aktuálisnak és frissnek ható rendezői, vagy inkább dokumentarista-aktivista életműve. Azok az alkotók, akikhez kapcsolódott, az az aktivista kör, amelyben szemlélete formálódott, az a videókollektíva, amelynek tagjaként a technológiát és a filmnyelvet elsajátította és az az archívum, amelyet a nyolcvanas évek elején a ’60-as és ’70-es évekbeli feminizmus dokumentumainak létrehozott.

A Widerständige Musen című bécsi kiállítás nyitánya néhány részlet francia tévés vitaműsorokból, amelyekben Delphine Seyrig szenvedélyesen arról beszél, elég volt a dívából, elég volt a színésznőből, aki mások, a – többnyire férfi – rendezők és a közönség elvárásait teljesíti. Érezhető, hogy azt szeretné, önmaga jogán ismerjék el, az abortuszjogokról, a női szexmunkások helyzetéről való megszólalásait, a színésznőket tárgyiasító filmiparral szembeni kiállását és persze a filmjeit ne intézzék el egy kézlegyintéssel. Resnais, Truffaut, Buñuel filmjeinek népszerű színésznője kilép a neki szánt szerepkörből és arról kezd el beszélni, amiről a társadalom nemigen szeretne hallani, főleg nem egy dívától. Aztán már nemcsak beszél, de cselekszik is.

Seyrig a magyar filmrendezőnő, Mészáros Márta 1979-ben készült Útközben című filmjében is játszott, de a korszak hazai filmes lapjainak olvasói nemigen értesülhettek arról, hogy ez egyrészt mennyire tudatos választás a részéről (mint ahogy a rendezőnő részéről is), hogy Seyrig női filmesekkel, köztük Chantal Akermannal, Marguerite Duras-val, Ulrike Ottingerrel való munkái során fogalmazza és építi fel újra magában a színésznőt. Másrészt arról sem, hogy a hetvenes évek közepe óta Seyrignek mit jelent maga a filmkészítés. A Filmkultúra 1979. szeptemberi számából annyit tudhatunk meg, hogy játéka „érzéketlen, nehézkes, mondhatni: ügyetlen”, de arról semmit, hogy kicsoda ő, hogyan kerül egy kelet-európai rendezőnő filmjébe és főként, hogy mit képvisel a kortárs filmben.  

Ekkor már három éve a Les Insoumuses nevű női videókollektíva tagja, a név szójáték, a lázadó és a múzsa szavak összeolvasztása. Akár egy avantgardista csoport vagy egy női punkzenekar is lehetne; az attitűdjükben tetten érhető valami, ami akár az avantgárdhoz, akár a pár évvel későbbi női punkokhoz, vagy női no wave-hez is köthetné őket. Első kollaborációjukként, 1976-ban videót készítenek Valerie Solanas S.C.U.M. Manifestójának szövege alapján, de közben elutasítják az erőszakot és azt, hogy militánsak volnának. Amit tőlük látunk, az sokkal inkább egyenes, őszinte női megnyilatkozások sora, tabutörések, az öntudat és a kritika egyértelmű kifejezésre juttatása a nemzetközi politikai aktivista mozgalmak eszköztárával – és az új technológia, a videó nyelvén.  

Seyrig, miközben még bőven benne volt a díva szerepkörben, aktivizmussal kezdte és onnan jut el a mozgókép politikai használatáig. 1971-ben aláírója a Manifeste des 343-nak: a Simone de Beauvoir segítségével fogalmazott levelet 343 ismert nő írja alá, olyanok, akik átestek az akkor Franciaországban illegális abortuszon, és ezzel a polgári engedetlenségi akcióval követelik a tiltás feloldását. Még bátrabb kiállásként, Seyrig saját lakásán is lehetőséget ad arra, hogy egy orvos abortuszt végezzen. 

A Les Insoumuses csoportot hárman hozzák létre, Seyrig, Carole Roussopoulos svájci filmkészítő és a feminizmus harcosabb vonulatához tartozó Ioana Wieder. A Vidéo Out nevű aktivista csoportban tevékenykedő Roussopoulos az, aki a videótechnikával megismerteti Seyriget. A frissen, 1969-ben alapított Université de Vincennes à Saint-Denis-n tanít filmet és Godard mellett ő az egyik első filmes, aki szert tesz egy hordozható Portapak videórendszerre. Könnyű kezelhetőség, szabad mozgás, flexibilitás, közvetlenség és azonnaliság: a videótechnológia új lehetőségeket adott a dokumentumfilmesek kezébe is.  A Les Insoumuses pedig bárhol bevethető kommandóként él a lehetőségekkel: videós oknyomozás – mondhatnánk azt is, hogy videós újságírás –, személyes dokumentumfilmek.

Miközben Carole Roussopoulos az, aki az ideológiai töltetet és a filmnyelvi megoldásokat hozza a csoportnak, Seyrig lesz valamiképp a kollektíva emblémája. Beleáll nagyon megosztó ügyekbe is, miután Ulrike Meinhof 1976-os halála az egész nyugati, baloldali aktivista közeget felrázta; 1977-ben megkísérli, hogy bejusson a hírhedt stuttgart-stammheimi börtönbe a RAF (Rote Armee Fraktion) többszörös életfogytiglani büntetésüket töltő tagjaihoz. Nem jut be, de filmben beszél Meinhofról. Ebben az évben készül el Sois belle et tais-toi (Légy csinos és fogd be a szád) című interjúfilmje, amelyben színésznők, köztük Jane Fonda és Maria Schneider szabadon beszélnek a filmipari szexizmusról. És ő lesz az, aki mintegy betetőzéseként ennek a munkásságnak, a nyolcvanas évek elején Párizsban archívumot alapít a feminizmus dokumentumai számára, ez a jelen kiállítás létrehozásában is aktív szerepet vivő Centre audiovisuel Simone de Beauvoir.

2022-ben telitalálat egy olyan kollektívát felidézni a közelmúltból, amelynek témái az abortuszjogok, az LMBTQ emberek élethelyzete és jogai, a bevándorlók, a szexmunkások, a börtönben, illetve mentálhigiénés intézményekben élő nők helyzete, no meg a művészeti területen dolgozó nőké. A bécsi Kunsthalle kiállítása mozgóképek részleteit tárja a néző elé, dokumentumokkal és értelmezésekkel kiegészítve, bemutatva nemcsak a filmek létrejöttének körülményeit, hanem felvillantva azt a nemzetközi politikai közeget is, amelybe érkeztek.

Befogadható hosszúságúra vágott részleteket és értelmezhető módon feldolgozott kontextust kapunk – egyáltalán nem egyszerű egy ilyen csoport tevékenységét muzeológiai eszközökkel bemutatni, de a kiállítás jól oldja meg a feladatot, nem válik nyűggé a fekete-fehér filmek egymásutánja, a navigálás a monitorok és tárlók között.

Magyarországról érkezve és végignézve a kiállítást nem tud nem eszünkbe jutni, mit csinál eközben a budapesti kunsthalle, a Műcsarnok. A horvát női kurátor-kollektíva, a WHW (What, How & for Whom) által vezetett bécsi intézmény a város jelenlegi kulturális összképéhez és kozmopolita karakteréhez viszonyuló programot visz, amely a művészetet nem annyira az elit fogyasztásának és életformájának elemeként, mint inkább a közösségi javak részeként értelmezi. A Hősök terén álló kunsthalle programja ehhez képest semmilyen relációban nem áll azzal a társadalmi valósággal, amelyben Magyarországon élünk. Illetve annyiban mindenképpen viszonyaink hű tükre, hogy mélyen hallgat róluk.    

Widerständige Musen. Delphine Seyrig und die feministischen Videokollektive im Frankreich der 1970er- und 1980er-Jahre
Kunsthalle Wien, szeptember 4-ig.

Borítókép: Micha Dell-Prane: Delphine Seyrig and Ioana Wieder holding a camera during a demonstration, 1976, courtesy Centre audiovisuel Simone de Beauvoir, © Micha Dell-Prane