Sokrétegű, aprólékos technológiai hátterű, ironikus munkái módszeresen mutatnak rá az észlelés megbízhatatlanságára, a szubjektum bizonytalan helyzetére – végső soron a világ megismerésének lehetetlenségére. Két fő bázisa a látás, a képi világ és a szöveg, a nyelv: művei jó része a vizualitás csapdáival, befolyásolhatóságával foglalkoznak, míg alkotásainak egy másik nagy csoportja a beszélt és írott nyelv abszurditását bontják ki. Jelen interjúban Szegedy-Maszák Zoltán szövegalapú munkáiról és azok aktualitásáról beszélgettünk.

Nemrég zárt közös kiállításod Mézes Tündével a Kisteremben, ahol a Nehezen olvasható művek és a Gépképek sorozatokból mutattál be darabokat. Ezekben a munkákban – amelyeken már régebb óta dolgozol – több olyan kérdés mutatkozik meg, melyek jellemzőek a pályádra. Például, hogy „a nyelv nem megbízható eszköz”.

A Nehezen olvasható művek technológiájával, tehát  a 3D nyomtatással 3-4 éve kezdtem komolyabban foglalkozni. Kíváncsi voltam erre az új technikai médiumra, de eleinte nagyon szkeptikus is: abban, hogy gipsz szobor helyett műanyag szobrot készítek, túl sok izgalmasat nem láttam. Először tanácstalanul keresgéltem, hogy mi lenne az, ami a technikai kísérletezést értelmes tartalommal tölti meg, és akkor találtam meg a szövegalapú dolgot, ami egy csomó-csomó munkámban visszaköszön,  ez adta a kulcsot, amin keresztül meg tudtam tanulni, hogyan lehet használni az eszközöket. Ezek a 3D nyomtatók nagyon egyszerű ipari robotok, ugyanazon a nyelven kell őket programozni, mint azokat, amiktől manapság félünk, hogy „elveszik a munkánkat”. Itt kifejezetten arról van szó, ami engem régen is foglalkoztatott, hogy van az algoritmikus világ, és van a fizikai világ, és a kettő közti váltás, a határátlépés szabja meg a dolgok lényegét.

Sok mindent meg tudok tervezni az absztrakt matematikai világban, de ahhoz, hogy 3D nyomatok formájában megtekinthetők legyenek, át kell lépni a fizikai világba. Elvileg nagyon sok tizedesjegy pontossággal tudom állítani a nyomtatófej mozgását, de az, amit az ennek az utasításnak megfelni igyekvő motorok a fizikai világban – ahol a dolgoknak súlyuk, tehetetlenségük, kiterjedésük van – művelnek,  nyilván nem lesz olyan sok tizedesjegy pontosságú. Ráadásul az, hogy a szálolvasztásos technikával, 200-230 fok körül kifolyó megolvadt műanyag szobahőmérsékleten hogyan dermed szilárddá, szintén próba-szerencse folyamat.

Az irányított véletlen találkozik a természetből jövő véletlennel?

Ebből jön létre a rajzolat. Tehát előtérbe kerül ez a bizonyos határ és átlépés, az anyagi világ és a nem anyagi világ között – ráadásul az anyagi világ összes tökéletlenségével. Ha például rosszkor jön egy huzat, akkor rossz helyen fog megtörténni egy kis hiba, és ez teljesen kiszámíthatatlanná tesz egy csomó mindent.

Ezek a munkák amellett, hogy esztétikailag is megállják a helyüket, rád jellemző módon többrétegű kultúrtörténeti, tudománytörténeti referenciahálót mozgatnak. Itt például többek közt megidéződik a másolás hagyománya: a szerzetesi tudásközvetítő/sokszorosító munkától a tiszteletteli, de ugyanakkor olvashatatlanná tett Esterházy-féle Ottlik szöveg-szövetig, a  textillé/textúrává tett textig. És ezen felül ott az egész avantgarde betűkép/képvers-hagyomány is.

Igen, egyéb munkákban is foglalkoztunk ezzel elég sokat, amelyeket másokkal közösen csináltam. Az, hogy a szöveg grafikai vagy képi elemként tud megjelenni, az valóban az avantgárd tradíció, ami aztán adott egy alapot annak, amit a korunkban megélünk a reklámban, grafikai tervezésben. Annak ellenére, hogy azért előtte is léteztek ilyesmik, mondjuk a szecesszió is használt új módon, ornamens-szerűen szövegeket. De valóban ott vannak a háttérben a képversek és a klasszikus avantgarde, sőt, a hangköltemények vagy hangköltészet, mint Schwitters Ursonate című remekműve.

Ha a formáról átváltunk a tartalomra: ott a nyelvfilozófia és Swift, aki elutaztatja Gullivert minden látható és láthatalan tudományok központjába, Lagadóba, ahol a nyelvtudósok azt sütik ki, hogy a tüdő felesleges terhelését elkerülendő, beszéd helyett tárgyak felmutatásával kommunikáljanak. Így persze óriási zsákokat kellene magukkal cipelniük. Tehát az elme legkiválóbb bajnokai a Felséges Lagadói Akadémián tulajdonképpen egy bohóctréfa szereplői. Ehhez a regényrészlethez már korábban, a Vizuális kommunikáció – Hommage to Jonathan Swift c. interaktív munkádban is visszanyúltál. 

Nem véletlen, hogy ez egy nagyon sokat idézett szöveg, de azért a murisságával együtt nagyon-nagyon komoly dolgokról szól. Ez nyelvfilozófiai ügy. Azért javasolják az akadémikusok, hogy az egészségtelen beszéd helyett inkább mutogassuk a tárgyakat, mert azt mondják, hogy a szavak nem jelentenek semmi mást, mint dolgokat. A dolgok pedig nem jelentenek semmi mást magukon túl, hiszen, ha jelentenének, akkor ez nem működne, félre lehetne érteni a felmutatott tárgyakat. 

Az európai kultúrában az 1600-as években került előtérbe annak a valamikori, elvesztett, tökéletes nyelvnek a keresése, amelyen a Jóisten Ádámmal beszélgetett.

A Bábel előtti?

Mindenki Bábelra emlékszik, de a Biblia szerint, amikor Noé kiköt, és az ő fiai elindulnak mindenfelé, akkor már ők elkezdenek saját nyelvet használni. A Biblia és a zsidó-keresztény hagyomány nagyon erősen nyelvi alapú. Amikor a Teremtés történik, a Genezis szerint, akkor Isten odaviszi Ádámhoz a világ összes dolgát, és egyenként nevet adnak nekik. A Teremtésnél alapvető dolog, hogy mindent meg kell nevezni, mert csak azok a dolgok léteznek, amelyeknek nevük van. Ez a hagyomány végigkíséri a zsidó-keresztény kultúrát, és az 1600-as években megpróbáltak tökéletes nyelveket létrehozni, a leghíresebb ezek közül a John Wilkins-féle, amelyet legtöbben Borges esszéjéből ismernek és amely a Royal Society megbízásából készült – ennek a kifigurázása a Lagadói Akadémia. Amikor Swift ezeket a nyelvfilozófiai viccelődéseit elhelyezi a Gulliverben, akkor erre reagál. 

Amit én fordítok ennél a sorozatnál a dolgon, hogy a szavak maguk is tudnak tárgyak lenni. A mai ember számára már a szavak nem feltétlenül rajzolt, vagy festett, test nélküli dolgok, hanem nagyon is kézzelfogható tárgyak. Ezt a reklámok, az egész kultúránk hozza. Amikor háromdimenziós tárgyakat készítek a szavakból, akkor azzal is viccelődöm, hogy voltaképpen a szavak olyannyira önmagukat jelentik, hogy tulajdonképpen azt a tárgyat jelentik, amit én létrehozok.

Másfelől ott van az egész mögött az is, hogy a tudás illúzió.

A Gulliverben van olyan is, hogy meg kell enni különböző szövegeket, és akkor az tudássá válik. Tehát a tudással kapcsolatban is vannak fenntartások. Ezek a tökéletes nyelvek ráadásul arra kísérletek, hogy olyan neveket adjunk a dolgoknak, amelyek az egész kontextusukat is és a tulajdonságaikat is leírják. Borges fogalmaz úgy, hogy elvben elképzelhető egy olyan nyelv, ahol mindennek a neve magában hordozza a sorsát, egész történetét – ami egy szép metafora.

És benne van persze a képtelenség is, ami a bibliai alaptörténetben is, hogy ez a folyamat, amikor az Isten Ádámmal nevet ad az összes létezőnek, finoman szólva is elég időigényes lehetett, csoda, hogy hét napba belefért a Teremtés.

Mi van azokkal a dolgokkal, amelyek a Teremtés után keletkeztek, és hol vannak a fogalmak?

Igen, felmerül az a kérdés is, hogy oké, de akkor a megismerés hogyan lehetséges, ha csak azok a dolgok léteznek, amiket meg tudunk nevezni. Amikor megtanulunk valamit vagy valami újra rájövünk, amikor újdonságot hozunk létre, az mind nem létezik? Ebben az egészben van egy megfagyottság gondolat is. Tehát, hogy ha így fogjuk fel a világot, akkor abban nincs cselekvés, semmi sem változik, semmi új nem tud megtörténni, teljesen statikus, csak dolgok vannak, amiknek önmagukon túl nincs jelentésük. Vagy megfordítva: ha valami új dolgot hozunk létre és nevet adunk neki, hogy létezhessen, akkor Isten és Ádám munkáját folytatjuk.

Említetted, hogy Lagadóban meg kell enni a szövegeket, és így válnak tudássá. A több változatban elkészült Smalltalk című munkátokban is .txt file-okat tápláltatok robotokba, s ennek alapján generálódtak a felszínes beszélgetések. Ez a szavak, ha maradunk a bibliai vonalon, akkor deszakralizációját, de főleg devalválódását is jelentheti, ami manapság elég aktuális.

Nagyon aktuális tud lenni a Smalltalk, amit egyébként elég korán csináltunk, még az ezredforduló előtt. Abból a szempontból korán, hogy ezek a mintázat felismerő algoritmusok, amit ma mesterséges intelligenciának neveznek, még akkor nem merültek föl. Egy XX. századi gondolkodás nyilvánult meg abban a technológiában, amit akkor használtunk, és ezt tudatosan megtartottuk a 2015-16-ban elkészült verzióban is, ahol a migrációról beszélget a két robot. Ez a technológia a tudomány XX. századi megközelítésén alapszik, és a humán tudományokban is érzékelhető, nevezetesen, hogy olyan egyetemes törvényszerűségeket tudunk fölfedezni, amelyek adott esetben képesek egy mesterséges intelligenciát irányítani. Ez egy felvilágosodáskori gondolat, az empirizmus gondolata, hogy tapasztalunk, méricskélünk mindenfélét, és utána valamilyen törvényszerűséget fedezünk fel, ami alapján meg tudjuk magyarázni, hogy miért azt mértük, amit mértünk. 

A XXI. században a mintázat felismerő algoritmusokkal teljesen más gondolkodásmód kezd eluralkodni. Kísérletet sem teszünk – némi túlzással – arra, hogy megértsük azt, hogy miért az az eredménye egy algoritmusnak; egyszerűen csak megfigyeljük, és mintázatokat vélünk fölfedezni, amiből arra következtetünk, hogy egy kicsit úgy működünk, mint maguk ezek a mesterséges intelligencia algoritmusok.  

Itt a nyelvészet megint jó példa. Arra, hogy hogyan alakul a köznyelv, hogyan jönnek létre új kifejezések, hogyan kezdenek el kikopni a nyelvhasználatból bizonyos dolgok, nem lehet természeti törvényeket felállítani, de meg lehet figyelni a tendenciákat, és lehet következtetni arra, hogy mi lesz a vége, vagy legalábbis az iránya. 

A Smalltalk robotoknál is nagyon muris, ahogy ezek beszélgetnek, és tulajdonképpen minden egyes alkalommal képesek teljesen új beszélgetéseket folytatni az adott témáról, de, ha azt érzik, hogy ismétlésbe bocsátkoznak, akkor gyorsan megpróbálnak elmenekülni a beszélgetésből, és elkezdenek veszekedni. Ez a legfőbb humora a Smalltalknak.

Tehát a társadalomtudományok voltak azok a korai példák, ahol ez először működött, ugye a nyelvészet például, de a tömegpszichózis és a propaganda is ugyanerre példa, hogy nem próbálunk törvényszerűségeket megérteni, amelyek alapján valami létrejön, hanem csak megpróbálunk előre jelezni az általunk megfigyelt jelenségekből valamit. A megértést, azt bármilyen szomorú, de föladtuk, vagy föladjuk bizonyos mértékig.

Igen, és másfelől ez tragikus is. Most, amikor már nem is az a célja mondjuk a putyini propagandagépezetnek, hogy azt higgyük el, amit ők mondanak, hanem az a célja, hogy senki ne higgyen el semmit – ez így ebből a szempontból maga az apokalipszis.

Persze, és a mindent elnyomó zaj igazából mintázatokat ad át, tehát a propaganda és a manipuláció, a dezinformáció, az különösen úgy működik, mint ezek a mesterséges intelligenciának nevezett mintázatfelismerő algoritmusok, amik hogyha elég macskás képet mutattak nekik, akkor utána fognak tudni macskás képeket produkálni. 

A propaganda működéséről szól a Instant Phono-Visual Poetrizator (Pseudo-Chaotic Dadamaton) című munka is, amit a Dada centenáriumra csináltatok. 

Az abszolút ugyanez a történet, és valamelyest kapcsolódik a Smalltalk migránsozós változatához, ami szintén erre a borzalmas propagandára, dezinformációra és hazugságfolyamra reagál, nagyjából egy időben is készültek. 

Ez a program a Kossuth rádió adását hallgatja, és abból készít kétféle algoritmus szerint a klasszikus avantgárd képverseinek a világát idéző képes változatokat. Mindenkinek Kassák szokott az eszébe jutni erről, de az a vizualitás, amit akkor Lepsényi Imre kollégánkkal kitaláltunk, az a Kurt Schwitters-féle Merz újság tipográfiáját idézi meg, tehát konkrétan egy dada tipográfiát. Az volt a lényeg, hogy azt a szemetet, ami a rádióból jön, azt valamilyen módon értékké változtassuk, tehát esztétikai értéket adjunk vele, úgy, hogy közben az eredeti jelentését kioltjuk. Ez elég maradéktalanul sikerült egyébként. 

Abból a szempontból is ez jó párhuzam, hogy ahogy a Nehezen olvasható művek illetve a Gépképek sorozatnál a különböző betűméreteket vagy 3D-ben a térbeli mélységet alakítom, az nagyon hasonló algoritmus, mint amit annak idején ennél a munkánál Fernezelyi Marcival kitaláltunk. Hogy a szavakat az alapján osztályozzuk, hogy magas vagy mély hangrendű, ige vagy főnév stb., és így irányított véletlen struktúrában rendelünk hozzájuk olyan tulajdonságokat, mint a betűméret, szín, vagy, hogy mennyire legyen elfordítva. 

Az internet nagyon átalakult az elmúlt negyedszázadban: amilyen lelkesedéssel lehetett rátekinteni 25 évvel ezelőtt, várva, hogy majd a demokrácia és a tudás demokratizálódásának eszköze lesz, olyan kegyetlenül lett az autokrácia és a manipuláció fegyvere és terepe is. Ráadásul a kommercializálódás miatt a saját magunk után hagyott nyomok kötnek gúzsba minket, sőt lassan mindenki mindenhol ellenőrizhető… Az egyik legrégebbi hálózati munkátok a Cryptogram az internet és a privát szféra ütközésének problémáját járta körbe, de a titkosítással foglalkozott a Variációk Steganográfiára is. Nem gondoltad újra elővenni ezt a témát?

A Cryptogramot szintén a ’90-es évek közepén csináltuk Fernezelyi Marcival, az a program bármilyen szöveges üzenetet háromdimenziós virtuális szobrokba kódolt. Függetlenül attól, hogy az elektronikus privát szférához való jog ma is aktuális, ez egy akkori gondolat, mára mindenki számára érzékelhető evidencia.

De amilyen irányba fordultak a dolgok, ott én inkább azt érzem fontosabbnak, hogy a beszédmódunk, a gondolkodásmódunk manipulációja vált mára gyakorlattá a hálózati kultúra szociális média buborékain keresztül. Persze ez nem teljesen újdonság, hogy a propaganda képes befolyásolni a nyelvünket. Elég híres a náci propaganda működése: Victor Klemperer nyelvész-filológus dokumentálta mindezt a magyarul is megjelent LTI – A Harmadik Birodalom nyelve címmel. (A dolog kis szépséghibája, hogy Klemperer később kelet-német főideológus lett, de attól még ez a könyv egy jó forrás.) Innen kiderül, hogy a német nyelv remekül használható erre, hogy egymás mellé teszünk két szót, és létrejön egy olyan kifejezés, aminek még nincs jelentése, így a propaganda könnyedén megtöltheti a saját üzenetével. Ilyen pl. a Lebensraum (élettér) vagy a Volkskörper (nemzettest).

De ugyanez a „rezsicsökkentés” vagy a „stratégiai nyugalom” is.

Azáltal, hogy bekerül egy ilyen szó a közéletbe, mi is bizonyos mértékig kényszerítve vagyunk arra, hogy beszéljünk róla, és ezzel ugye propagandistává válunk, mert használjuk, terjesztjük. Ez egy jól ismert mechanizmus már a social media buborékok előttről, de amit most látunk, az ennek az egészen elképesztő hatékonyságú működése.

Az álhíreknek és a szánkba adott szavaknak, gondolatoknak a működése elég érdekes; erre a mintázatfelismerő mesterséges intelligencia szoftverek nagyon-nagyon jók. Az egyetlen szerencsénk az, hogy ezek általában úgynevezett versengő neurális hálózatokként (Generative Adversarial Network) működnek. Úgy kell elképzelni az automatikus tanulásukat, hogy egy kép-, vagy szöveghamisító verseng egy szakértővel, aki a hamisító által létrehozott dolgokat méri össze az eredetiekkel. A folyamat elején mindketten nagyon rosszul teljesítenek, a vacak hamisítványokat az ítész még simán elfogadja valódinak, de folyamatosan tanulnak egymás hibáiból, így egyre jobbak lesznek abban amit csinálnak – ráadásul fáradhatatlanul, éjt nappallá téve képezik magukat. Miután egyszerre, együtt tanulnak, együtt kell fejleszteni őket. Tehát ennek a duettnek tudod azt a kimenetét használni, ami hamisítványt csinál, meg tudod azt a kimenetét is használni, ami megállapítja valamiről, hogy hamisítvány, vagy nem. 

A dezinformációban illetve a manipulálásban olyan struktúrák és stratégiák válnak láthatóvá, amelyek nagyon jellemzőek az emberi gondolkodásra. Amikor ezeknek a működését figyeljük és értjük meg, akkor azzal a saját működésünket értjük meg. Amikor erről gondolkodunk, hogy hogyan vagyunk manipulálhatóak, hogy hogyan jönnek létre azok a dolgok, amik minket manipulálni tudnak, az igazából rólunk szól. És nem a gépekről.

Dr. habil. Szegedy-Maszák Zoltán DLA, a Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájának 10 év után idén leköszönt vezetője; 2019-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.