Harminchat éves korában elhunyt Győri Éva Andrea, a kortárs magyar képzőművészet egyik legígéretesebb alkotója. A hírt a közösségi médiában galériája, az acb Galéria osztotta meg.

Győri Éva Andrea 1985-ben született, Budapesten. Rotterdamban élt és dolgozott. Tanult a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő tanszékén, Klimó Károly osztályában, ahol 2009-ben diplomát szerzett, valamint Stuttgartban, a Staatliche Akademie der Bildenden Künste-n, ahol videóval, performansszal, installáció művészettel és szobrászattal is foglalkozott. Ezek a médiumok, illetve műfajok jól körül is írják azt a területet, amelyen tevékenykedett, de idehaza talán festményeivel és grafikáival vált a legismertebbé. Hollandia előtt Németországban élt és dolgozott. 2016-ban a zürichi Manifesta11 résztvevője volt, magyarként rajta kívül Nagy Kriszta szerepelt akkor az egyik legfontosabb európai kortárs művészeti eseményen. 2020-tól kezdődően a Mondriaan Fonds ösztöndíjasa volt.

2020-ban, harmadmagával az Esterházy Art Award egyik díjazottja. A zsűri akkori indoklásában ezt írja róla és munkásságáról: “művészeti gyakorlatában kíméletlenül, ugyanakkor humorral és politikai, valamint poétikus színezettel átitatva foglalkozik a női testtel, annak prezentálásával, a privát és nem privát szféra közötti határok kérdését feszegető, a mai napig meghatározó hatalmi normákkal és tabukkal.”

Kiemelik, hogy rajzai, szobrai és videómunkái a szexualitás témáit járják körül, egyben tematizálják a betegségekkel járó, a betegeket érintő mentális, fizikai és szociális aspektusokat is. Mint írták, munkáival csatlakozik a feminista avantgárd mozgalom tradíciójához, miközben harcosan és optimistán vetíti előre, hogy a megszokott struktúrák bármikor megváltoztathatók. Győri Éva Andrea hosszabb ideje betegséggel küzdött.

Az acb Galéria így búcsúzik tőle: “Hatalmas küzdő voltál, és a betegségeddel vívott harcaidat a legnagyobb emberi méltósággal és a legangyalibb szelídséggel vívtad, és úgy dolgoztál a nehéz időkben, ahogy a legnagyobb művészek sem képesek.”

A Közép- és Kelet Európa nőművészeit reprezentáló Secondary Archive-on így vall munkái hátteréről: “Praxisom a testnek egy tudatosabb, másokkal is kapcsolatban álló vonatkozására irányul. Az önvizsgálat és a gyógyulási folyamat a másokkal való együttléthez is új erőt ad. Ez a gondolat a periférikus terek fogalmának kutatása során fogalmazódott meg, pontosabban a periféria, a magány és az átalakulás terei között fennálló kapcsolatok vizsgálata során. A periférián lenni egyedüllétet, a magányérzetet jelent. Amikor úgy érzed nem tudsz másokkal kapcsolódni. Kommunikációra való képtelenség, társadalmi elszigeteltség, a test egy részének elvesztése, fogyatékkal élés. Amikor periférián vagyunk, átalakulunk. Az átalakulás megtapasztalásához pedig térre van szükségünk. Egy átmeneti térre a félelem, az erő és a szenvedély küszöbén, amely egyszerre meleg és félelmetes.”