A BLM egyesek számára emancipatorikus mozgalom, mások barbár szobordöntéseket látnak a három betű mögött. Valójában egyikről sincs szó. De akkor mi ez és mi köze a művészethez? Főként, hogy 2020-ban az Art Review tekintélyes Power 100 listáján az első helyen landoltak, vagyis a lap szerkesztői szerint abban az évben BLM volt a legbefolyásosabb szereplő a kortárs művészetben.

Az Egyesült Államok városait 2013. július 13-án tüntetések tömege árasztotta el, miután George Zimmerman floridai önkéntes polgárőrt, a 17 éves Trayvon Martin gyilkosát, nem találta bűnösnek az esküdtszék. Családok, fiatalok és idősebbek – bőrszíntől függetlenül – hitetlenkedve nézték, ahogy a gyilkosság részleteit az esküdtszék úgy szedte ízekre, hogy ne az elkövető tetteit kérdőjelezze meg, hanem a fegyvertelen fiúét. Gyilkosságok megválaszolatlan sorozatai után 2020. május 25-én George Floyd indokolatlan meggyilkolása újabb tüntetéseket váltott ki. A civilek változást követelnek, biztonságra van szükségük – és örömre.

A Black Lives Matter (BLM) hatalmas optimizmussal működő békemozgalom, katalizátor, amely idővel maga vezette érdekképviseleti szervezetté alakult. Egyszerre hívja fel a világ figyelmét az amerikai fekete közösség által tapasztalt társadalmi igazságtalanságokra, miközben konkrét humanista megoldásokat követel: a felelősségre vonhatóság rendszerét, a végzetes rendőri beavatkozások helyett szociális munkások jelenlétét, oktatási és prevenciós lehetőségeket. Főképpen pedig a hiányos törvények korrigálását és a fehér felsőbbrendűségi szervezetek működésének vizsgálatát. Követeléseik képviseletét azzal a „fekete büszkeség” és „radikális öröm” mentalitással végzik, mely visszanyúlik a kulturális és történelmi jelentőségű 1960–1970-es évek afroamerikai vezetésű Black Arts Movement [Fekete Művészeti Mozgalom, BAM] tevékenységére.

4000 mérföld távolságból a BLM mozgalom 2013-as, majd 2020-as híre csak elképesztő lassan és hiányosan jutott el Magyarországra. Néhány határozott felszólaláson kívül sablonszövegek bumerángja igazolta, hogy nem tudunk mit kezdeni a témával. Ezért azt az oldalát szeretném bemutatni, amely számomra, a Kelet-Európából származó interdiszciplináris művésznek Boston és Chicago környékén a fekete képzelőerő [Black imagination] megértésének élményét jelentette.

A mozgalom neve az első #blacklivesmatter hashtagből született, amit a Trayvon Martin ellen elkövetett gyilkosság reakciójaként Alicia Garza posztolt 2013-ban. Azóta a Black Lives Matter Global Network Alapítvány hivatalos szervezetté nőtte ki magát, alapítói három fekete nő, Alicia Garza, Patrisse Cullors és Opal Tometi, akik közül ketten queernek vallják magukat. Biztonságosabb jövőt követelnek a fekete közösségnek, az erőszak leküzdésével teret próbálnak teremteni a fekete fantáziának és innovációnak, valamint a feketék örömének középpontba állításával azonnali javulást elérni az életükben.

A faji igazságtalanságokat a BLM a fehér felsőbbrendűség problémájában látja. Mivel az ország törvényei felsőbbrendű pozícióból íródtak, úgy látják, érdekeiket a mai napig ebből a perspektívából vizsgálják. A BLM a jogi szervezeteket arra kéri, hogy adjanak teret a fekete képzelet kibontakozásának, ezzel egyenlő esélyeket adva az együttélésre, megszüntetve a felsőbbrendűség okozta károkat. Ha a társadalmi és emberjogi alapok biztosítottak, nem szükséges világnézetileg egyformának lenni ahhoz, hogy méltósággal tudjunk együtt élni. A mozgalom mára figyelemre méltó eredményeket ért el politikai, társadalmi és kulturális téren. Világszerte hangoztatják: nem a feketeséggel van baj, hanem az osztályok és fajok közti versengéssel.

BLM nem véletlenül lobbant fel a fekete és queer felelősségtudatos közösségből. Módszereik nem a domináns, zéróösszegű versenyszellemre és az előnyszerzésre építenek, hanem a mindenkire egyformán érvényes igazságszolgáltatásra, humanista gondolkodásra és radikális örömre. Ezért a mozgalomhoz kapcsolódó performanszok, installációk, versek, street art és public art művek nem érik be a modernista illúziókkal. Vajon milyen gondolkodás és fluiditás rejlik a mozgalom mögött, amely globálisan mozgósította nemcsak a fekete polgárokat, hanem a bőrszínek teljes skáláját? „Azon tűnődöm, hogyan változtathatná meg a kapcsolatainkat, ha csak azt el tudnánk képzelni, hogy a legnehezebb problémáink, amivel szembe kell néznünk, lehet hogy nem azt igénylik tőlünk, hogy kőműveskalapácsok legyünk, hanem olyanok, mint a víz: a probléma köré mozduljunk, keresztül, felette, alatta.”(Alicia Garza)

Mivel a BLM elsősorban nem művészeti mozgalom, vizuális és művészeti vonatkozásait nem elegendő a gondosan megmunkált egyedi műtárgy formájában vizsgálni. Ehelyett egyfajta disszonáns, destabilizáló művészi összhangzatot érdemes keresni: a részvételt és hatását, a konkrét és elvont igények megnyilvánulásait, melyek megértése új figyelmet és újra értelmezést kíván.

A téves és hiányos információk zűrzavarában milyen kapacitásaink vannak az odafigyelésre? Noha a BLM nagyrésze digitális úton terjedt, a magyar médiarendszeren nem szűrődött át az afroamerikai és a többi kisebbségben élők valósága, történelemkönyveink pedig eleve nem térnek ki a (máig tartó) lincselésekre, az amerikai börtöniparra és a rabszolgatartás modern formáira. Egyetlen példánk Szalay Péter képzőművész 2021. április 1-jén, a budapesti IX. kerületben felállított Prizma című, szivárványszínű, térdre ereszkedő Szabadságszobra. Sorsa jól tükrözi a populista demagógia hatását: egy napot sem élt túl vandalizmus nélkül. Előszőr farostlemezzel takarták el, majd fehér festékkel öntötték le, és még aznap darabokra törték. A szobor beszédes példa a destabilizált műalkotás helyzetére: nem jutottunk túl a félelemkeltésen és spektákulumon.

A BLM tiltakozásai – a tévhitek ellenére – túlnyomórészt békések voltak. Bár a világ gyorsabban reagál a figyelemelterelő agresszióra, vajon képesek vagyunk ugyanolyan adrenalinlöketet kapni a felelősségre vonás békés, de kritikus esztétikájától is?

Bostonban évek óta vita tárgya az Emancipation Group Statue, a rabszolga felszabadítás emlékműve, melyet Thomas Ball korának faji sztereotípiái szerint mintázott meg. Tory Bullock, fiatal afroamerikai művész petíciót indított a fekete méltóságot sértő ábrázolás miatt. A köztéri művek a Boston Art Commission Group [Bostoni Művészeti Bizottság] feladatköréhez tartoznak, az azokat érintő kérdések megvitatására moderált, nyilvános Zoom-üléseket biztosítanak. A viharos emlékezetpolitikai helyzetben előrelépésként értékelhető, hogy a bostoni önkormányzat bizottsága – melynek tagjai között civil szakértők is ülnek – tudomásul vette, hogy az Egyesült Államokban a domináns nemzeti narratívák jogosan lehetnek sértők egy kisebbségi közösségnek, és mivel az ő szolgálatukra és képviseletükre is felesküdtek, figyelembe kell venni igényeiket. A szobrot eltávolították; a bizottság tovább dolgozik az emlékmű új, történelmi kontextust biztosító változatán.

Washington D. C.-ben 2020. június 5. hajnalán a sorozatos George Floyd-tüntetések békés kimenetelét ösztönözve, 11 méter magas sárga betűkkel BLACK LIVES MATTER feliratú köztéri installációt festettek az úttestre a polgármester felkérésére. A BLM szerint a gesztus „performatív figyelemelterelés a valódi politikai változásokról”, és a civileket megfélemlítő katonák állami erőszakát csupán pillanatnyilag oldotta fel. Emellett beindult a SAY HER NAME [Mondd a nevét] spontán akció is, hogy általánosságok helyett konkrét nevek és problémák kerüljenek minél több ember elé a civilek közti kommunikációban. Manhattantől 210 km-re a Hudson-völgy egyik kis falujában 2020 októberétől Nick Cave 6 méter magas, fekete betűkkel felragasztott TRUTH BE TOLD [Az igazság legyen kimondva] installációja volt látható egy galéria homlokzatán.

A konceptuális művész, Hank Willis Thomas képzelete kiterjed a társadalmi szervezkedésre is; kreatív együttműködéssel radikálisan gondolja újra a jövőt. Az általa alapított Wide Awakes [Teljesen éberek] projektben az 1860-as Wide Awakes rabszolgaságellenes mozgalmat éleszti újjá a radikális öröm nevében zenével, divattal. Erőteljes szimbóluma, egy tágra nyílt szem stílszerűen hívta a decentralizált open source hálózatba tartozni vágyókat. A csoport célja elősegíteni a gyógyulás és az igazságosság köré épülő politikai és kulturális identitás felfedezését. A BLM-tüntetéseken letölthető táblákkal, szimpóziumokkal, beszélgetésekkel, felvonulásokra készített köpenyek és zászlók tervezésével, önkéntes kulturális munkások közötti kapcsolatépítéssel voltak jelen.

Aki el akar mélyedni a fekete tapasztalat realista költészetében, olvassa el Claudia Rankine 2014-ben megjelent Citizen: An American Lyrics és a 2020-ban a Just US: An American Conversation című munkáit. Az afroamerikai író fehér férfi feleségeként, fekete művészek munkái jelenlétében és párbeszédeken keresztül próbál megörökíteni a történelmi traumához kapcsolódó helyzeteket.

A Citizen könyv borítóján David Hammons In the Hoodcímű 1993-as munkáját, egy ízekre szedett sötétzöld kapucnis pulóver képét láthatjuk. „Mindenki visel pulcsit: gyerekek, fehér férfiak, fehér nők, fekete férfiak. De a bűnözés jeleként úgy tapad a fekete testhez, mint semmi máshoz” – írja Rankine. A kép címe a „kapucni” szót felhasználva az afroamerikai szlengből származó „gettóban” jelentéssel még több figyelmet keltett, miután Trayvont Zimmerman azért lőtte agyon, mert kapucnit viselt. A kapucni egymagában nem keltett volna gyanút, de mivel fekete bőrű fiatal hordta, indokot adott a lövésre. A gyilkost öt hónappal később felmentették minden vád alól, mint megannyi rendőrt, akiket jogtalanul védelmeznek.

Gyermekkorom szocializmusából csak a kötelező felvonulások kínos emléke maradt meg, ebből a gyanús perspektívából meglepetésszerűen futottam bele a 2016. július 4-i chicagói felvonulásba. A Cauleen Smith rendezte parádéban The Black Love Procession: Conduct your Blooming [Fekete szerelmi menet: Irányítsd virágzásod] eleinte értetlenül vettem részt. Miért ünnepel mindenki? Az interdiszciplináris művész Cauleen ezzel reagált a meggyilkolt Michael Brown holttestének körvonalait korábban egy chicagói galériában bemutató alkotásra. Szerinte a művészeti szcéna tele van erőszakos, sértő munkával, de tiltakozás helyett mégis egy ajánlást látott hasznosabbnak a fekete képzeletben megálmodott egyenlőség érdekében.

Az elnyomás elleni fekete képzelet szerves része a kozmikus-interdiszciplináris diszharmónia. Aki nem ismeri a zenész Sun Ra űrprogramját, a fekete képzelőerő fontos katalizátorát, annak kevés esélye lesz utolérni azt a kirobbanó erőt, amely művészetét máig történelmi lendülettel viszi előre. A Joyful Noise [Örömteli zaj) dokumentumfilmben (1981) bemutatott performanszában Sun Ra cáfolja, hogy a történelem megismétlődik, akárhányan is állítják, mivel az ő története, amit még nem hallhattunk – hiszen nem a történelem része – végtelen. Sun Ra, az afrofuturizmus előfutára az 1920-as évek végétől új narratívát kínált, olyat, amit nem az elnyomás irányít.

Ha a fekete képzelet létjogosultságát tudatosítjuk, a BLM követeléseit és abból adódó módszereit értelmezni tudjuk, átlátunk majd a konstruált hiányon, az ebből eredő tévhiteken, és képesek leszünk saját véleményt alkotni versengés és sablonszöveg nélkül. A Black Lives Matter és a Black Arts Movement esetében nemcsak a vizuális és formai innovációkat fogjuk értékelni, hanem azt az erőt is, amelyből a fekete büszkeség és radikális öröm mentalitása táplálkozik. A fekete igazságkövetelés jogi szépsége is egyedülálló.

Borítókép: David Hammons: In the Hood (1993)