^{Megjelent a Műértő 2021. április-májusi számában}

Hosszú távon fognak vegetálni, növekvő
nyomor közepette, a nemzeti tébolydák.
(Petri György: A Dunánál)

Kétezer-huszonegy március. A kulturális intézmények zárva tartanak, a kultúra színterein senki sem találkozhat, nem alakulhatnak ki közösségek. A kaszinókban eleddig zavartalanul villogtak a játékgépek, magányosok rángatták a félkarú rablót, a plázákban tinédzsercsapatok kószáltak, mert nincs hova menni és nincs mit csinálni, semmi egyéb nincs, csak fogyasztásösztönzés és a gazdaság újraindításáról harsogó plakátok minden sarkon. Fegyveres járőrök az utcán, takarodó este nyolckor. Disztópikus csönd honol. Elszigetelődés, magány, egyéni túlélési stratégiák. Detektálhatatlan a közhangulat. Robbanás lesz, vagy még mélyebb apátia?

A SZFE lázadása lekerült a címoldalakról, de nem ért véget: miközben az agresszorok kihirdették saját győzelmüket és a kormánymédia teljes arzenálját bevetve gyártják magukról az áldozati narratívát, kettészakadt a hazai színház- és filmművészeti felsőoktatás, a Freeszfe Egyesület nyilvánvaló iskolaalapító szándékkal igyekszik felszínen maradni. Itt meg is érkeztünk a jelenlegi helyzet egyik sajátosságához. A Freeszfének a VII. kerületi önkormányzat úgy adott segítséget, hogy közben azokat rövidítette meg, akik ugyanúgy szükségben vannak, és a kortárs képzőművészet egyik utolsó állva maradt intézményével, az FKSE-vel átellenben levő épületet, a kirakatrendező iskola, korábban a német birodalmi iskola egykori házát a Freeszfe végül nem fogadta el. Nincsenek helyek és nincsenek eszközök: tragikus, hogy egy száműzött közösséget akkor lehetett volna kártalanítani, ha egy másik közösség szenved sérelmet. A kritikus kultúrának egyszerűen nincs már intézményrendszere, ha pedig egy ellenzéki önkormányzat segíteni akarna ezen, akkor is csak borítani tud. Sem Budapest, sem a kerületek nincsenek többé abban a helyzetben, hogy bármilyen nagyobb léptékű kezdeményezést, netán intézményt fogadni, működtetni, vagy akár csak támogatni tudnának.

Az sem egyértelmű, hogy a Városházán van-e egyáltalán segítő szándék. Gy. Németh Erzsébet, Budapest humán területekért felelős főpolgármester-helyettese a Klubrádió kérdésére február végén azt mondta, a Freeszfe fiataljai megsegítésének ügyében a fővárosnak „egy lépést hátrébb kell lépnie”. Azaz nem vállalnak konfliktust a kormánnyal, illetve a Fidesszel – miközben persze: honnan is kell hátralépniük? Eddig sem voltak a frontvonalban. Szánalmasan bátortalan mondat ez egy két és fél milliós főváros vezetésétől. Másfél év telt el az önkormányzati választások óta, és jelenleg a körvonalai sem látszanak egy olyan helyi fenntartású, alternatív kulturális intézményi hálózatnak, amit sokan talán elképzeltek, ahová bemenekülhetnek azok a kultúrmunkások és alkotók, akiknek se terük, se munkájuk, és ami ellensúlya lehetne a milliárdokkal kitömött, improduktív és érdektelen kormányzati intézményeknek. A Budapest Galéria új, belvárosi helyszínéről szivárognak ugyan hírek, de egy kapavágás sem történt még. Nem látszik semmi a budapesti tudományos akadémiából sem, amit a főpolgármester helyezett kilátásba az MTA szétdarabolásakor. Sem a kultúratámogatás alternatív forrásaiból, amelyeket a Városháza emlegetett az NKA egyre bántóbb szakmaiatlanságait és a pénznyelő MMA-t ellensúlyozandó.

Ami látszik, az valami egészen más és nagyon egyértelmű változás. Csöndes és villámgyors elszegényedés a kulturális szférában, a kultúrmunkások páriává süllyedése. A közkultúra privatizációja és a kiszolgáltatottság növelése: a múzeumok, könyvtárak, levéltárak dolgozói, a privatizált egyetemek oktatói nem közalkalmazottak többé, kikerültek, úgymond a munkaerőpiacra, valójában azt tehet velük a fenntartó, amit csak akar. A fedőszöveg itt is a versenyszemlélet, csak arra nincs válasz, hogy egy nagy múzeumnak vagy egy levéltárnak ugyan miféle versenytársai létezhetnének? A Szépművészeti Múzeum ókori művészeti osztályáról nemrég kollektíve felmondott nyolc szakember ugyan milyen versenytárshoz mehet el, hol lehet még Magyarországon ilyen kontextusban foglalkozni ókori művészettel? A közgyűjteményi dolgozókat tömörítő szakszervezet, a KKDSZ a Magyar Kultúra Napján másfél perces videóban foglalta össze a helyzetet: jogok elvétele, anyagi kiszolgáltatottság, a beígért 6 százalékos béremelés elmaradása, immár 18 éve rendezetlen bérek. A közkultúra egy részéhez nem lehet hozzáférni, szakmaiatlan és átgondolatlan döntések sora írta felül és zilálta szét tíz év alatt a magyar kultúra teljes intézményrendszerét. A járvány miatti válság csak ráadás volt: értelmezhető bevétel nélkül maradt egy seregnyi szabadúszó művész és kultúrmunkás; a „munkaalapú társadalomban” ők sem kaphattak segélyt, ahogyan senki más sem. A nonprofit galériák és művészeti helyszínek vagy kaptak némi bérletidíj-kedvezményt – mint például a XI. kerületben –, vagy nem, többnyire inkább nem.

Az MMA-ban legalább megszólalt valamiféle lelkiismeret, amikor többször is pályázatot írt ki művészek és művészeti programok támogatására, valójában segélyezésére. Csak hát attól a művészeti szférától várnának most pályázókat, amely eddig bojkottálta az MMA-t? Tényleg csak egy politikailag indoktrinált szervezet állt rendelkezésre a pénzek célba juttatására? Fölösleges a kérdés, hisz másmilyen struktúra már nem létezik. Az NKA még ennyire sem mozdult meg, márciusig az új elnök – Bús Balázs egykori III. kerületi fideszes polgármester – alatt még nem írtak ki semmilyen pályázatot. Új férfi, de régi műsor: az NKA mindig csúszott egy fél évet, amit év végén kellett volna kiírni, azt kiírták következő tavasz végén, a megítélt pénzek meg jó, ha megjöttek augusztusban. Csak éppen fél év a válság közepette nem olyan, mint máskor, a kultúra munkásainak most valóban kenyérre kell a pénz, és nem majd augusztusban, hanem azonnal.

Februárban megjelent a Műértő Power25 listája, amelynek sajátossága, hogy együtt vannak rajta a hatalmasok, akik a politika oldaláról megszabják a feltételrendszereket, és a szakmai szereplők, akik a torz feltételek ellenére releváns teljesítményt produkálnak, de semmilyen hatásuk nem lehet a hazai kultúra intézményes keretrendszerére.

A fejünk fölött eközben iszonyatos számok röpködnek, még tovább mélyítve a törésvonalakat a hazai kultúra struktúráiban. Az MNB-Ingatlan Kft. eddig több mint kétmilliárd forintért vásárolt művészeti alkotásokat hazai kereskedelmi galériáktól, magánszemélyektől és alapítványoktól, egy-egy művésznek akár tucatnyi munkája is a bankhoz került így. Nagyszerű, mondhatnánk, de annyi a tisztázatlanság a projekt körül, hogy képtelenség egyetlen mondatba sűríteni, mi is ez a gyűjteményépítő program. Kérdések sora pörög. Közpénzt költöttek el, de ki képes megmondani, hogy közvagyonról van-e még szó, vagy már magánvagyonról? Ha közvagyon, miért nem múzeumi letétbe kerülnek a művek? Ha gyűjteményépítés, miért mecenatúraként kommunikálja a jegybank, ha viszont értékképzés, akkor egyszer majd piacra is vihetők a művek? Hogyan hatnak a vásárlások a műtárgypiacra: képes-e valaki azt az árszintet megugrani, amit most Matolcsy Györgyék? Jó-e az, ha fölborulnak az arányok a múzeumok és az MNB-Ingatlan Kft. között: kinek lesz itt lehetősége valóban gyűjteni a mai magyar művészetet?

Az MNB nem áll meg itt, a Széll Kálmán térre, az egykori Postapalotába, illetve az épületet a térrel összekötő, készülő aluljáróba (!) több száz millióért rendelt műveket egyetlen szobrásztól, Szőke Gábor Miklóstól. Jegyezzük meg azért, hogy ez a név semmilyen relációt nem mutat azokkal a nevekkel, akiknek a műveit az MNB (kft.-je) megvásárolta, két teljesen eltérő ízlésvilágról van szó. Az aranyozott csodaszarvast és az „arany dinamikáját” szoborba álmodó alkotó a giccshatáron jóval túl mozog. Látványszobrászat a tömegeknek, kvalitásos műgyűjtemény a keveseknek? Ilyenféle szobrokat magánbankok vagy tőzsdék állítanak, a jegybanktól nem ezt várjuk, de a rendszer tökéletes képét mutatja majd: az MNB épületét az arany csodaszarvas őrzi, miközben bent minőségi művek függnek a falakon, amit csak kiválasztottak láthatnak.

Lehet lockdown, válság és galaktikus költségvetési hiány, mindig vannak kiemelt helyzetben levő kulturális, művészeti intézmények minálunk. Kásler Miklós projektje, a Magyarságkutató Intézet a válság kellős közepén Mátyás király csontozatának rekonstrukciójáról fantáziál. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója 23 milliárdért „popkulturális és társművészeti központot” alapíthat, bár a NER popkult-holdudvara Leslie Mandokitól Nagy Feróig inkább a Jurassic Parkra emlékeztet. A Terror Háza Múzeum szintén privilegizált hely, nincs az a pénz, amit a múzeum és az azt körülvevő intézeti, alapítványi hálózat ne kapna meg. Kutatási igazgatójuk adott interjút a 24.hu-nak nemrég. Nyolcvanezer forintos Fred Perry dzsekijében hátradől a kanapén, és arról beszél, hogy konzervatív forradalom zajlik Magyarországon. Érkezik a kérdés: „Azt, hogy az EU húsz legszegényebb régiójából négy magyar, hogyan interpretálja?” És rögtön a válasz is: „Ez egy probléma.”