Nevek nélkül mit érek én? A Nemzeti vértanúk emlékműve 1934–2019
A budapesti Vértanúk teréről 2018. december 28-ának hajnalán darus kocsival trélerre pakolták és elszállították Nagy Imre akkor már több mint két évtizede ott állt emlékművét. Az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökét ábrázoló szoborkompozíció áthelyezéséről a parlamenti elnök, Kövér László vezette Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság döntött három héttel korábban. Jogi alapját ennek a 61/2011. (VII. 13.) országgyűlési határozat adta „a budapesti Kossuth Lajos tér rekonstrukciójáról”, melynek értelmében „a téren jelenleg álló képzőművészeti alkotások méltó elhelyezése mellett visszaállítható a tér képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapota”.
Megjelent a Műértő 2020. februári számában
Azt az „apró ellentmondást”, hogy a Vértanúk tere nem része a Kossuth térnek, „a nemzeti örökség védelméről” szóló 2001. évi LXIV. törvény 2017-es módosítása rendezte. Ez 2017. szeptember 1-jétől a Vértanúk terét, 2020. január 1-jétől pedig az Alkotmány utcát állami tulajdonba vette, és a kiemelt nemzeti emlékhely részének nyilvánította, valamint kimondta azt is, hogy a „kiemelt nemzeti emlékhely részét képező közterület, az ezen felállított szobrok és a Kossuth Lajos tér 1–3. szám alatti […] Országház vagyonkezelője az Országgyűlés Hivatala”. Mindezt pedig azért, hogy helyet biztosítsanak az 1934-ben ugyanott felavatott, de már bő egy évtizeddel később, 1945-ben lerombolt Nemzeti vértanúk emlékműve másolatának. De mi is volt ez az emlékmű?
*
A Nemzeti vértanúk emlékművének felállítását 1929-ben kezdeményezte a Fehér Ház Bajtársi Egyesület. Ez utóbbit az I. világháború után jobboldali politikusok és volt katonatisztek alakították meg. Első jelentős politikai akciójuk 1919. augusztus 6-án történt, amikor az egyesület akkori elnöke, Friedrich István megbuktatta a tanácskormány lemondása után hat napig regnáló Peidl Gyula szociáldemokrata kormányát, és a következő három és fél hónapra maga ült a miniszterelnöki székbe. S hogy kiket is tekintettek „nemzeti vértanúknak”, arról Friedrich utóda, Huszár Károly miniszterelnök szólt először a Nemzetgyűlés 1920. február 16-i nyitó ülésén a Parlamentben: a tanácsköztársaság idején „ez a Ház maga szégyenteljes kínzókamrává változott, ahol a nemzetnek vértanúi voltak, ahol hazánknak legjobb fiait halálra kínozták csak azért, mert önérzetes honpolgárok, magyarok és keresztények voltak. (Úgy van! Úgy van! Taps és éljenzés.) Tartozunk azzal, hogy egy pillanatot áldozzunk mindazon hősök emlékének, (A képviselők felállanak.) akik mint a nemzet, az állami rend és a kereszténység mártírjai a magyar nemzet jövendőjéért való harcokban életüket, egészségüket, családi boldogságukat elvesztették. Pihenjenek nyugodtan sírjaikban, az utánuk jövendő nemzedék neveiket elfelejteni sohasem fogja.” Vagyis a nemzet vértanúi mindazok, akiket az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság idején politikai vagy vallási okokból meggyilkoltak.
Az emlékmű létrehozását és felállítását kezdeményező egyesület Országos Emlékműbizottságot alakított az MTA-tag politikus és író Pekár Gyula elnökletével, és a belügyminisztérium engedélyével országos gyűjtést kezdeményezett a szoboralap előteremtésére. Az Eskü téren (ma Március 15. tér) felállítani kívánt mű elkészítésére nem hirdettek pályázatot, hanem Lechner Jenő építészt és Füredi Richárd szobrászt kérték fel, avatását pedig a Fehér Ház első jelentős politikai akciójának 10. évfordulóján, 1929. augusztus 6-ára tervezték. A főváros végül a Kossuth tér és a Szabadság tér közt lévő, a Báthory és a Nádor utca által határolt, negyed körcikk alakú névtelen kis terecskét jelölte ki a leendő alkotás helyéül.
A tervezett emlékmű 1929 nyarán többször is éles vitát gerjesztett a fővárosi közgyűlésben és művészeti bizottságában. Első beterjesztett változatát nem ismerjük, de esztétikai és városképi megjelenését június második felében mind a kormánypárti, mind az ellenzéki szociáldemokrata képviselők elutasították. Utóbbiak szerint „a fővárosnak meg kell tudnia védeni a maga közterületeit az ellen, hogy oda nem való emlékműveket felállíthassanak”. Egy kormánypárti képviselő szerint pedig: „Ez a terv sajnos, semmit sem fejez ki. Ha megadnák az engedélyt, Budapest egy kőbe faragott közhellyel, egy újabb igen gyenge szoborművel lenne gazdagabb, (Helyeslés) amelynek nincs semmiféle kontaktusa sem korunkkal, sem azzal az eszmével, amelyet reprezentálni akar. (Úgy van! Úgy van!)” Egy hónappal később azonban ugyanezen képviselők Füredi Richárd műtermében megtekintették a készülő szobrokat, s „némi módosítás után” elfogadták a tervet. Emlékművek százainak építéstörténetét ismerve nyugodtan kijelenthetjük: egy hónap alatt sok minden nem változhatott.
A szociáldemokrata ellenzék azonban politikai kifogásokat is támasztott. Provokatívnak találták a tervezett avatási dátumot, mivel így az a látszat alakul ki, hogy a szociáldemokrata Peidl-kormány is része volt a vörösterrornak. Legfontosabb politikai ellenérvként azonban azt hozták fel, „nemcsak azok a politikai vértanúk, akik a Károlyi- és a bolsevista forradalom alatt haltak meg, hanem azok is, akik a fehér forradalom áldozatai”. Egy másik megfogalmazásban: „nem lehet kiragadni csak a korábbi forradalmak idejében történteket, hanem az ellenforradalom idejére is ki kell terjeszkedni, mert csak így lehet biztosítani a pártatlanságot”. Vagyis a fehérterror áldozatai is kerüljenek fel az emlékműre. Erre persze esély sem volt a Horthy-korszakban. Mint ahogy az 1929. augusztusi avatás is illuzórikusnak bizonyult.
Magát az emlékművet 1930 elején kezdték el felállítani, s az építészeti rész még abban az évben el is készült: a háromlépcsős talapzaton álló, haraszti mészkőből faragott, csaknem 5 méter magas kőpillér, „melynek teteje – a korabeli leírás szerint – honfoglaláskori magyar motívumok alkalmazásával megoldott kőkoporsóval zárul. Két oldalán az ún. Attila-kincsről [a nagyszentmiklósi kincsről – P. J.] vett bikafőn nyugvó áldozati csésze van, mely ünnepélyes alkalmakkor áldozati láng vagy füstölő tömjén befogadására szolgál.” Egy bizottság 1930 júniusában Váry Albert ügyész vezetésével – ő írta A vörös uralom áldozatai Magyarországon című, 1921-ben megjelent könyvet – összeállította az obeliszk oldalaira fölvésendő névsort, élén gróf Tisza István nevével. Füredi Richárd azonban csak 1933 végére készült el a szobrokkal. A kőpillér előtt Hungária istenasszony áll ősmagyar öltözetben és a Szent Koronával a fején. Alatta a felirat: „A nemzet vértanúinak 1918–1919”. A hátoldali szobron egy erős, meztelen felsőtestű férfi küzd egy maga alá gyűrt, sárkányszerű szörnyeteggel. Alatta a felirat: „A Fehér Ház kezdeményezésére kegyelettel emelte a magyar nemzet”.
A politikai emlékmű persze szinte mindig közhelyek gyűjteménye, itt sem találunk mást. Mártíremlékművön a koporsó magától adódó szimbólum, de mit kezdjünk a honfoglaláskori magyar motívumokkal? Ez a pogány–keresztény kettősség jellemezi egyébként az emlékmű minden részletét. A bikafejeken nyugvó áldozati csészében például loboghat a pogány eredetű égő áldozat lángja, de felszállhat belőlük a keresztény szertartás tömjénfüstje is. A főalak, Hungária istenasszony a romantika korában Magyarország védőszentje, Szűz Mária és a pogány ősanya (Boldogasszony) alakjából összegyúrt fikció, s attribútumai (pogány öltözet és Szent Korona) az összeférhetetlen kettősséget jelenítik meg. A hátoldal profán küzdelme is egyszerű szimbólum: a szörny a bolsevizmust, a felülkerekedő küzdő férfi a magyarságot (vagy a „nemzeti vértanúkat”) jelképezi, de a jelenetbe Szent György sárkány elleni harcának allúzióját is beleláthatjuk. (Sárkányölő szerepel Kisfaludi Strobl Zsigmond 1928-as nyíregyházi I. világháborús emlékművén „magyarság” és „ellenség” szimbólumpárként, s ugyanez a motívum felbukkan majd 1947-ben, a Gellért-hegyi szovjet emlékmű egyik mellékfigurájaként is.)
Az emlékművet Horthy Miklós kormányzó, József királyi herceg, Almásy László, a képviselőház elnöke és tucatnyi más, világi és egyházi notabilitás jelenlétében 1934. március 18-án avatták fel. Az avatóbeszédet a szoborbizottság elnöke, Pekár Gyula tartotta. A korban szokásos hazafias lózungokkal kezdte: „a leroskadt nemzetet a vörös rém korbácsa szaggatta gyáván. […] Ám csoda történt, és […] nemzetünk ebből az Antikrisztus ásta sírból krisztusi erővel és krisztusi segítséggel mégis feltámadt!” Ezután azonban Pekár – pontosan értve az emlékmű lényegét – a neveket kezdte sorolni: „Félezer vértanú… Látjátok-e őket, rájuk ismertek-e? Ott vannak: Tisza István, Návay Lajos, a két Hollán, Fery Oszkár, Borhy és Menkina csendőr ezredesek, velük a meg nem alkuvó, dacos ifjú hősök: Nikolényi, Lemberkovics, Stenczel, Dobsa – ott vannak a társadalom minden rétegeinek ellenállói, papok, katonák, tanítók, diákok, tisztviselők, kalmárok, földmívelők – egyetemi tanárok, mint Berend Miklós – főispánok, mint Butykay Ferenc – férfiak és nők, nagyok és kicsik, mind ama két legkisebbig: a tízéves Prokay Erzsikéig s a nyolcéves Hejszán Feri iskolásfiúcskáig… Mind magyar vér, mártírvér, szent vér…” Akár csodáljuk ezt az emlékművet, mint Pekár, akár elrettent minket hatalmas mérete és szájbarágó dilettantizmusa, egy biztos: csak a kőbe vésett nevek indokolhatták létét, csak a nevekkel jelzett sorsok adtak értelmet neki.
*
Buda ostroma után, az 1945 tavaszán újra munkába álló Fővárosi Közmunkák Tanácsa április 16-án hozta első olyan határozatát, mellyel emlékmű eltávolítását rendelte el, éspedig „a Vértanúk terén lévő ellenforradalmi emlék”-ét. A „nemzeti vértanúk” tehát ekkor már „ellenforradalmárok” lettek, de hónapokig semmi sem történt. Hogy nem egyszerűen kommunista praktikáról volt szó a tanácsköztársaság emlékének megtisztítására, jól mutatja, hogy augusztus 3-án kisgazdapárti írásbeli előterjesztés követeli a kommunista polgármesternél „az 1919-es »ellenforradalmárok« emlékművének” eltávolítását, s három nappal később polgármesteri határozat rögzíti, hogy „az emlékmű haladéktalan lebontása késedelmet ne szenvedjen”. Aztán hetekig megint nem történt semmi.
Végül nem lebontás lett, hanem ledöntés 1945 szeptemberének utolsó napjaiban, az ekkor már a kommunista mártír, Ságvári Endre nevét viselő téren. Nem spontán, hirtelen felindulásból elkövetett akció volt, hanem tudatos, tervezett, előkészített – hiszen a filmhíradó kamerái a lerombolást éppúgy rögzítették, mint annak idején a felavatást. Filmhíradós kommentár: „A Ságvári téren éktelenkedő Ellenforradalmár-emlékművet, amely az új, demokratikus Magyarország mártírjainak megcsúfolása volt, a főváros ifjúsága ledöntötte talapzatáról, hogy ezentúl eggyel kevesebb emlék őrizze a reakció hőseinek dicsőségét.”
*
Ezen emlékmű másolatának készítette elő a terepet több mint hét évtized után a bevezetőben vázolt jogi procedúra és a Nagy Imre-emlékmű eltávolítása. A másolatot Elek Imre szobrászművész készítette. Talán kevésbé érdekes, hogy mennyire hasonlít az eredetire a rekonstrukció – mondjuk, Hungária arcánál nem nagyon –, de egy dolog, mégpedig a leglényegesebb már eleve nem sikerülhetett: a névsor rekonstruálása. Technikai értelemben azért, mert az eredetiről nem maradt fenn teljes körű fotódokumentáció. A rekonstrukción tehát nincsenek nevek.
Ennél durvább hamisítás azonban a hátoldali felirat megváltoztatása, s ezáltal az áldozatok körének mintegy időbeli kiterjesztése, ami elvileg is lehetetlenné teszi, hogy a neveik valaha is fölkerüljenek az obeliszkre. Az egykori emlékmű részleges másolatának hátoldalára ugyanis a következő szöveg került: „A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták által meggyilkolt, megnyomorított, tönkretett, elüldözött áldozatokra is emlékezve újraállította az Országgyűlés 2019-ben.” „A szovjet fegyverek árnyékában hatalomra került kommunisták” kitétel aligha hozható összefüggésbe az emlékmű előoldali feliratával: „A nemzet vértanúinak 1918–1919”. Hiszen hol voltak még a kommunisták – nem is beszélve a „szovjet fegyverek”-ről –, amikor az első „nemzeti vértanút”, az emlékmű rekonstruálhatatlan áldozati listájának élén szereplő gróf Tisza Istvánt meggyilkolták!
A részben rekonstruált másolatot Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László, a parlament elnöke és tucatnyi más, világi és egyházi notabilitás jelenlétében 2019. október 31-én avatták fel. Az avatóbeszédet Kövér tartotta. A korunkban szokásos antikommunista lózungokat hangoztatta Nagy Imre emlékművére utalva: „Fél évszázad múltán a posztkommunisták egy, az elődeik által kivégzett kommunista szobrával foglalták el a helyét, mérhetetlen arroganciával azt üzenve, még a kommunisták által meggyilkolt nemzeti mártír is csak az lehet, aki korábban maga is osztozott a kommunisták bűneiben.” A házelnök további szavai mintha Pekár egykori felsorolására rímelnének: „Ma a politikai terror áldozataira emlékezünk. Volt miniszterelnökre és volt házelnökre, katonákra és polgári személyekre, értelmiségiekre és kétkezi munkásokra, földművesekre, férfiakra, nőkre és gyermekekre, magyarokra, és mindazon zsidó, német és egyéb származású honfitársainkra, akik 1919-ben osztoztak a magyar áldozati sorsban.” Neveket azonban nem említett, azok hiányáról sem szólt.
Egy önmagának is ellentmondó, az áldozatok körét kiterjesztő, ugyanakkor – a személyes sorsok jelzésétől megfosztva – az egyéni áldozatot eljelentéktelenítő emlékmű-héj csupán a rekonstruált monumentum. Formája hasonló, de tartalmáról joggal tehetjük fel a Máté Péter egykori slágerének címét parafrazeáló kérdést: Nevek nélkül mit érek én?