Történész nézőpontból az új emlékművel kapcsolatos fő kérdés, hogy vajon az valóban a határokon átívelő nemzeti összetartozás emlékhelye-e, ahogy magát nevezi, vagy inkább a történelmi Magyarországnak állít emléket, ahogy a Bölcsészettudományi Kutatóközpont történészgrémiuma értelmezte, netán burkolt Trianon-emlékmű, ahogy többen (Szarka László, Valló Andor) vélekednek.

Megjelent a Műértő 2020. novemberi számában

A vita az építmény két oldalán a gránitfalra vésett, az 1913-as helyiségnévtárból származó nevek jelentése, üzenete körül zajlik. Ami az emlékmű fizikai-vizuális megvalósítását illeti, a kritikai olvasatok is üdvözlik, hogy nem hagyományos, monumentális figuratív vagy allegorikus kő- vagy bronzszobor született, hanem „teljesen kortárs alkotás” (koncepció: Steindl Imre Program/Wachsler Tamás; tervezés: Zimay Balázs kerttervezés: Mohácsi Sándor). A tájékozottabbak még Maya Lin washingtoni Vietnam Veterans Memorialjét (Vietnámi veteránok emlékműve) is megnevezik, mint (plágiumgyanús) előképet (Műértő, 2020. augusztus–szeptember–október).

A művészettörténeti elemzés ott kezdődik, ahol a történészi befejeződik. Azt firtatja, hogy a „kortárs alkotás”, az emlékmű vizualitása, térbelisége mit kommunikál, s mi a szerepe a mitologikus, mitikus elemeknek – végső soron azt, hogy mi az építmény rejtett, képi megformálásából fakadó agendája.

Maya Lin munkája a tradicionális emlékműtípus antitézise: antiheroikus, antimonumentális, az egyik első úgynevezett ellenemlékmű. A háború és a hős dicsőségét zengő, az erőszakot monumentalizáló, masszív talapzaton álló gigászi szoborral szemben a horizontális emlékmű az erőszak inverzióját nyújtja, a közös fájdalmat a nyitott, tompaszögű ékalakban bemélyített, a földfelszínen tátongó hatalmas „sebbel” érzékelteti. Hősies narratíva, kiragadott és kimerevített pillanat helyett a veszteséget listázza, annak kronológiáját nyújtja a vietnámi háborúban meghalt és eltűnt katonák neveinek az elhalálozás időrendjét – nemre és rangra való tekintet nélkül – követő márványba vésése. Nem kínál sem közvetlen, sem burkolt morális leckét, nem irányítja a gondolkodást, és a fizikai tapasztalást sem. A földbe mélyített, szimmetrikus építmény egyik oldaláról nyitott, szabad mozgást biztosít. Jóllehet a holtak sorjázó neveinek láttán természeti környezetbe helyezett nemzeti temető, tömeges kenotáfium (üres, szimbolikus sír) is asszociálható az építménnyel (sokan annak is tekintik, s virágot, követ, tárgyakat tesznek a fal mellé), a lankás lejtés miatt az mégsem kelti a sírba alászállás élményét, és – nem utolsósorban – kerekesszékes veteránok számára is megközelíthető. A fekete márvány tükröző felülete révén élő és holt virtuális találkozóhelye, de déli tájolása és természeti környezete mégsem az árnyékba borulás borongós élményét nyújtja, inkább terapeutikus, regeneráló szemlélődésre késztet.

A Maya Lin-analógia kézenfekvő, de számunkra a hasonlóságoknál beszédesebbek az eltérések és a módosítások. A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye sűrűn beépített városi környezetbe került, a nem túlságosan széles Alkotmány utca Parlament felőli végénél. A látogató bevonása a térélmény megtapasztalása révén mindkét esetben része a műnek, míg azonban Maya Lin építménye nyitott, kitárulkozó, befogadó, a hazai változat inkább klausztrofób. Egy szűk csatornába tereli be a látogatót, aki így mintegy kényszerűen csatlakozik a „halotti menethez”, majd körbejárva a „ravatalt”, ugyanazon az úton távozik. A lefelé, majd a föld alá vezető rámpa és az út végén a két nagy határoló lap óriási sztéléket idéz, együttesen pedig kísértetiesen emlékeztet valamely sírépítményre, leginkább a kör alakú mükénéi tholoszra, amelyhez szintén keskeny út (dromosz) vezet.

Az archaikus görög világban közkedvelt építménytípust, amely hatalmi szimbólum is volt egyben, nem a hegybe vájták (jóllehet olyan benyomást kelt), hanem a kőből épített kupolasír fölé hordták a földet, s az odavezető utat – a hegybemenet illúzióját keltve – két oldalon megmagasították. A tholosz modern világba és urbánus környezetbe adaptált változata tükörfordítottja az előképnek: emitt nem képzeletbeli hegybe, hanem képzeletbeli sírgödörbe menetel a gyászoló. Használat közben olyan kenotáfium látványát nyújtja – hasonlatosan Antonio Canova Mária Terézia lányának, Mária Krisztina főhercegnőnek 1805-ben készített bécsi síremlékéhez –, amelyen a gyászoló temetési menet szoborcsoportja befordul a sírkamrába. Ki, avagy kik itt a holtak, aki(k)nek emléket állít az építmény, ha az oldalfalakon nem személyek neveit olvashatjuk, hanem a szentnek tekintett nemzeti szimbólumok (zászló, korona, anyaföld) egyikét, a nemzetföldrajzot vési kőbe, a magyar szent korona országainak magyar, illetve 1913-ban magyarított helyiségneveit? Mi végre a településnevek elősorolása egy halotti építményhez, egy archaikus sírkamrába vezető úton?

Émile Durkheim szerint a modern korban a nemzet a vallás szekuláris pótléka lett, amelynek fundamentuma, a véráldozat a nemzet keretei között is tovább él, és a nacionalizmus kohéziós magját jelenti. Követői úgy tartják, hogy nem a kultúra, nem a nyelv, még csak nem is az etnikum vagy a terület a nemzet igazi összetartója (ahogy általában vélik), hanem a véráldozat időről időre megújuló, közös emlékezete. Az áldozat és a vereség jelképeinek jut az a szerep, hogy kapcsolatot teremtsenek a múlttal és felkeltsék a történelmi igazságtalanság és veszteség érzését, amelynek segítségével a közösség érzelmileg mozgósítható. A nyugati nacionalizmusok igen sok elemet átvettek a kereszténységből. A nemzet mint szekuláris vallás elemzői szerint a zászló szentsége például abból adódik, hogy a feláldozott testet, Krisztust jelképezi, míg a magasba emelt zászló a feltámadott Krisztus és az újjáéledt (győztes) nemzet szimbolikus megjelenítése. Durkheim okfejtésében totem, isten és nemzet transzformációs képződmények. A véráldozat a születéssel és a halállal kapcsolódik össze, s emlékezete jóval erősebb összetartozás-érzést teremt mindhárom konstrukcióban, mint a textuális, verbális csoport-összetartozás. A háború egyike a rituális áldozatoknak. A csoportkohézió a kollektív áldozatiságban rejlik: a csoport feláldozza egyes tagjait saját túlélése érdekében. René Girard szerint a totemnek-istennek-nemzetnek felajánlott rituális áldozat, a mindenkori ellenség ad okot a saját vér feláldozására, mely egyfajta „pótáldozat”, amelyet a nemzet gyászol és sirat. Caroline Marvin szerint a nemzet mindenkori alkotó ereje, összetartója az az „utolsó sikeres” véráldozat, amely a nemzet élő tagjainak még számít. Ahhoz, hogy egy véráldozat össznemzeti traumaként szolgáljon, több feltételnek is érvényesülnie kell: mindenkit egyöntetűen kell érintenie; az áldozatot el kell fogadni; a csoport túlélését fenyegető eseménynek kell lennie; a győzelemnek vagy vereségnek egyértelműnek kell lennie. Tér és idő tekintetében pedig vízválasztónak – amennyiben egy történet végét és egy új kezdetét jelzi, illetve átírja a területi határokat. A populáris háború, amelyet igazságosnak vagy jogosnak tekintenek a csoport tagjai, a nemzeti kohézió rituális prototípusa. Marvin szerint addig él valamely csoportáldozat rituáléja, amíg egy másik fel nem váltja. Úgy tűnik, az áldozatok száma nem feltétlenül meghatározó e tekintetben: Amerikában a vietnámi háború népszerűtlen volt, nem teremtett nemzeti kohéziót, míg Pearl Harbor igazi nemzeti tragédiaként vonult be a történelembe, amit egyöntetű értelmezésével, kohéziós erejével 9/11 tragédiája tudott legközelebb kiváltani – függetlenül az áldozatok számától.

Felmerül a kérdés, miért válhatnak egyes történelmi események nemzeti traumává, míg más, hasonlóan tragikus vagy traumatikus történések nem kapják meg ezt a státuszt a kollektív emlékezetben. Talán mert a nemzeti mítoszok nem természetesek és nem adottak, még kevésbé kőbe vésettek, hanem a közösség aktuális szükségleteihez igazodva folyamatosan újraértelmeződnek. És attól is függ a „választás”, hogy mely események (az sem egyértelmű, kinek mely esemény traumatikus) tudják kielégíteni egy öntudatra ébredt nemzet szükségleteit egy olyan időszakot követően, amelyben a nemzeti érzelmek félszendergésben voltak, mint például a szocialista internacionalizmusban. Adódik az újabb kérdés: hogyan lehet az „újranemzetiesítés” gépezetét beindítani és a nemzeti érzés tüzét felszítani, és főleg hogy kinek áll érdekében egyes történéseket a trauma és a kollektív gyász rangjára emelni, míg másokat bagatellizálni vagy egyenesen tagadni?

A két világháború közötti időszakot az irredentizmus és a revizionizmus fogta egységbe, a nemzetet az elveszett nagyság siratása és a szétszakítottság fölött érzett gyász kovácsolta össze, amit Trianon fejezett ki. Összhangban azzal a gondolattal, hogy egy jelkép hitelessége vagy illuzórikus volta nem sorsdöntő az elképzelt közösségre kifejtett hatását illetően, e téren nem jelentett akadályt, hogy Nagy-Magyarország modern értelemben vett szuverén nemzetállamként voltaképpen nem létezett, s hogy a béketárgyalások idején Magyarország a soknemzetiségű dualista Monarchia része volt. Jóllehet a halál és a véráldozat a szó szoros értelmében nem kapcsolható Trianonhoz, az mégis olyan eseménynek minősül, amely szétszakította, megcsonkította és keresztre feszítette a megszemélyesített nemzettestet. A jelenleg uralkodó NER intenzív nacionalizálási kurzusa számára ez lett az a kiválasztott trauma, az a nemzeti attitűd és múlt, amely a nemzet újraépítése szempontjából a legvonzóbbnak bizonyult – és a legtöbb politikai hozadékkal, szavazatokkal is kecsegtetett. A Marvin által említett kritériumok, amelyeknek teljesülniük kell az áldozatiságban, nagyrészt teljesültek; ha mégsem, akkor azok, akik nem tekintették traumának a száz évvel ezelőtt történteket, egyszerűen kizárattak a nemzetközösségből: „akinek nem fáj Trianon, az nem is magyar”. A béketárgyalások résztvevőire önkéntességet vetítettek rá, ők lettek a bűnbakok, akik „elárulták, beáldozták a nemzetet”. A csoportidentitás megroppanásának, elvesztésének félelme is valóságos elem lehetett – ahogy a Trianon képviselte változás, annak kimenetele is minden tekintetben (a geográfiait is beleértve) egyértelmű volt, és egy új történelmi korszakot jelölt. A holokauszt nálunk nem tudott a nemzeti tragédia szintjére emelkedni, mert a bűnrészesség nem vált a hivatalos narratíva elemévé (A német megszállás áldozatainak emlékműve, Budapest, Szabadság tér, 2014).

Míg a holokauszt áldozatait nem emelte a kollektív emlékezet szintjére a hivatalos narratíva, a nemzet szimbolikus horizontját a Parlamentre helyezett magyar és székely zászlók révén a mitikus földre, Erdélyre is kiterjesztette. A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye révén a horizont a „nemzettest” határon túlra került további tagjaira is kiterjedt. Az emlékmű azonban nem az egymástól elszakított emberek, családok egykoron valóságos traumáját állítja középpontba – Szabolcs László erdélyi származású történész pontos észrevétele szerint –, hanem mintegy Nagy-Magyarország imaginárius térképét vetíti bele az éterbe – és a látogató képzeletébe.

A látogatók mozgásának, útvonalának térbeli koreográfiája kísérteties egybecsengéseket mutat a Római Birodalom temetési meneteinek rituáléjával, amelyekben az építészet nemcsak kulisszaként működött, de szerves részét képezte a szertartásnak és a hatalmi hierarchiát leképező vizuális rendnek is. Eszerint a Forum Romanum fontos középületeinek (mint például a Capitoliumnak) frontálisan és lehetőleg alulnézetből kellett látszaniuk a gyászmenetből nézve. Ezt a koreográfiát követi a megtestesített nemzet ravatalához processzáló gyászmenet: visszaúton, alulnézetből a Parlament fő frontját láthatja. Az emlékmű – homlokterében, illetve hátterében az ország házával, a hatalom szimbolikus és tényleges megtestesítőjével, amelyre tengelyének meghosszabbítása mutat – a jelenlegi kurzus halott- és múltidéző spektákulumának díszleteként funkcionál. Jóllehet Trianon neve nem hangzik el, az emlékmű – a két világháború közötti irredenta politika szimbolikus helyének (Szabadság tér) szomszédságában – mégis arra utal, akárcsak a számszimbolika, a százméteres hosszúság, és az építmény szürke gránit anyaga, ami az örökkévalóságot – jelen esetben az örökérvényűséget – jelképezi. A kulturális hegemóniára és a homogén közösségre irányuló törekvés nem áll meg az országhatároknál – hirdeti az emlékmű.

A véráldozat rituális felidézése, a történelmi veszteség szimbolikus újrajátszása a nemzet születése vagy a nemzethalál (legyen az akár csak képzeletbeli) pillanatában megállítja az időt. Az a szerepe, hogy rituálisan felkorbácsolja a csoportszolidaritást, és projekciós felületet kínáljon arra, hogy a jelen növekvő társadalmi egyenlőtlenségei, egzisztenciális bizonytalansága miatt érzett szorongást, félelmet és dühöt a múlt sérelmeibe lehessen vetíteni. Az emlékmű annak a koncepciónak a kikristályosodása, amely a nemzeti, pontosabban etnikai kohéziót az áldozat, a veszteség, a közös gyász élményével kívánja megteremteni, hiszen a könnyes szem elhomályosítja a látást, a múltidézésre irányuló hipnózis pedig háttérbe szorítja a jelent. Erőteljes alternatív narratíva híján a „magyar emberek” (nem az állampolgárok!) ingyenjegyet kapnak a múlt és a jelen között közlekedő szellemvasút képzeletbeli időutazására.