Erhardt Miklós képzőművész 2012 óta él Bécsben, de 2008 óta fordul meg rendszeresen az osztrák fővárosban. Abban az évben kiállítása volt a Secession szervezésében. Egy „önbeteljesítő” munkát mutatott be: minden ingóságát bepakolta 26 kartondobozba, és ezek négy hónapon át közszemlére voltak téve a Karlsplatz aluljárójában, a Secession által bérelt kirakatban. Utána úgy alakult a magánélete, hogy ettől kezdve kétlaki: Bécsben él, Budapesten dolgozik.

Megjelent a Műértő 2020. augusztusi számában

2008 óta tanítasz a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.

Ez nem tett jót a művészi karrieremnek, de azóta fontos pontja az életemnek. 2008-ban amúgy sok minden történt, és nemcsak az én életemben, de a világban is, például a világgazdasági válság, amivel – ahogy egy barátom a minap fogalmazott – „becsekkolt a történelem”, és attól kezdve a válság a normalitás.

Az egyetemi munkádat a művészi praxisod részének tartod?

Nem. De alkalmat ad megfogalmazni, rögzíteni gondolatokat, amelyek lehet, hogy elsikkadtak volna bennem a művészi munka folyamatában. A veszélye, hogy állandó kommunikációs kényszerben élek, és ez ki-kimossa az embert.

Mikor kezdődött a művészi munkád?

Az 1990-es évek végén.

Amikor befejezted az intermédia-tanulmányaidat?

Igen, de annak talán kisebb szerepe volt. Akkor találkoztam a skót Dominic Hisloppal, akivel elkezdtünk együtt dolgozni egy művész-kollektívában (Big Hope, 1998–2005). Az első munkánk után, amely egy részvételre épülő projekt volt – budapesti hajléktalanokat kértünk, hogy készítsenek fotókat az életükről –, évekig együttműködtünk, lényegében hasonló indíttatású, szociális-konceptuális projekteken. Ez az időszak, még ha gyakran negatív értelemben is, máig meghatározó számomra.

Mert a társadalomból kirekesztettek perspektívája más, mint a miénk?

Ilyesmit a projekt nem feltételezett; inkább a magunk perspektívájára reflektált. Nekem rányitotta a szemem olyan valóságokra, amelyeket a művészet, amit tanultam, eltakart előlem. Az intermédia szak, ahová jártam, a kilencvenes évek elejétől forradalmat jelentett a korszerűtlen, akadémikus Képzőművészeti Főiskolán. Ugyanakkor egyfajta elitöntudat mozgatta: tele az avantgárdtól, neoavantgárdtól átvett mítoszokkal, teleológiával, redukcionizmussal, hősi individualizmussal, és mindezt meglehetősen hermetikusan és absztrakt módon képviselte. Nagy súlyt helyezett például a médiakritikára, de nem foglalkozott valóságkritikával. Nekünk a közös munka egyfelől kilépést jelentett ebből a gondolatkörből, mert nyitott valamiféle alkalmazott koncepció felé – amennyiben a társadalmi célok, a politikai kritika mindig odakötik a művészetet valamiféle valós társadalmi mozgáshoz, jó esetben mozgalomhoz, másképp nem is tud működni. Ez a mi esetünkben, ahogy ma látom, az alterglobalizációs mozgalom volt, amely a művészetfinanszírozásban némileg zavaró módon egybeesett a bővülő Európai Unió önreprezentációs tevékenységével és a neoliberalizmus térfoglalásával. Másfelől viszont – én legalábbis – benne ragadtam ebben az ikonoklaszta hevületben. Utólag úgy gondolom, hogy a projektjeinkből kilúgoztuk azt a vadságot és kérdésességet, ami miatt érdemes művészetet csinálni. Követve az avantgárd kritikai tudat logikáját, tulajdonképpen magunkat számoltuk föl mint művészeket, mint individuumokat. És ebből az lett, hogy 2005-re a Big Hope is fölszámolta magát.

Elvesztetted a reményt?

Nem volt egyszerű, eléggé összeomlottam. De szerencsére kevéssel utána lehetőségem nyílt egy olyan munkát csinálni, amely helyre tette a dolgokat. Tipikus „szociálisan érzékeny” projektnek indult: üzlethelyiséget béreltem egy problémás budapesti lakótelepen, ahol mint álruhás művész kvázi szociológiai vizsgálódásokat gondoltam folytatni egy fiktív kisvállalkozás formájában. És közben, ahogy végtelennek tűnő időkön át üldögéltem egyedül abban a lyukban, valahogy kikristályosodott bennem ennek a művészi hozzáállásnak a kritikája, és magamra terelődött a figyelmem, a magam kérdéses szerepére, aki – mint az adott kontextus manipulátora – instrumentalizálja, kizsákmányolja a résztvevőit, és közben szimbolikus tőkét halmoz fel. Ebből született egy melankolikus film (Havanna, 2006), amelynek egyik rétege ezt a kritikát fogalmazta meg, de már személyes hangon, ugyanakkor önmagában értelmezhető esztétikai egységet hozott létre.

Az aktívabb időszakod tehát 2006-ig tartott?

A Havanna még egész jó nemzetközi kört futott, mert a globális kortárs művészet vagy biennáléművészet toposzait alkalmazta, és ezen belül alkalmasint frissnek tűnt az önkritikus, személyes hangja. Ez kitartott 2008-ig, a már említett Secession-kiállításig. De miután úgy éreztem, hogy ezzel lezárult egy fejezet, és másképp akarok beszélni, könnyedebben és felelőtlenebbül, a munkáimnak ez a fóruma – ahol persze addig is csak periferikusan voltam jelen – bezárult előttem.

Mi következett?

Elkezdtem lényegében retrospektív kiállításokat csinálni. Volt ebben egy kis öngúny, mert azért ritka lusta művész vagyok, meg persze vívódó, ami szintén nem segíti a termelékenységet. De megváltozott az életem, nem kellett egzisztenciális értelemben ráfeszülnöm a csinálásra. Ezeknek a kiállításoknak a Liget Galéria vagy a kolozsvári tranzit.ro adott helyet, illetve volt egy nagyobb, Sepsiszentgyörgyön, a Magmában (Solidarium, 2005). Mindegyikben el-elhelyeztem új munkákat, játszva a régebbiek adta kontextussal; kicsit mintha görgettem volna magam előtt a dolgot, mint a hógolyót, és közben egyre több hó ragadt rá. De azért örömmel láttam, hogy bár egész jól meg tudok tölteni egy méretes kiállítóhelyet, a munkák mégis elférnek egy nagyobb papír bevásárlózsákban.

Mikor volt utoljára önálló kiállításod?

Kolozsváron, 2018-ban, a tranzit.ro-ban, Megfosztás (Dispossession) címmel, ahol három filmet tettem egymás mellé: egy lassan húszéves, munkástematikájú dokumentumfilmet (Enzima Rosso, 2001), és két kisajátítást. Az egyik Guy Debord A spektákulum társadalma című filmje, amelyben csak azokat a részeket hagytam meg, ahol a saját művét olvassa fel, erre rámondtam a saját magyar fordításomat, és levettem az összes képet, hogy csak fekete blankot lehet látni kicsivel több mint egy órán keresztül – mert ha már képkritika, akkor legyen vastag vagy önazonos. A harmadik pedig egy friss munka, a Ha már nem leszek az, aki szerettem volna lenni…

Ez a film 2018-ban Pannonhalmára, egy egyházi kiállításra készült.

A Kibékülés valójában kortárs művészeti kiállítás volt, Mélyi József volt a kurátora, és a Pannonhalmi Főapátság kortárs művészeti programja számára készült. A film műfaja: panaszkodás. Panaszkodás arról, hogy hogyan nem sikerült az embernek elérnie azt, amit akart az életben, hogyan teszi felelőssé ezért a körülményeket, kisebb részben meg önmagát – ami szerintem úgy általában elég reális arány. A konceptuális része, hogy ez egy átemelt monológ Dárday István Rongyos hercegnő című 1975-ös dokumentumfilmjéből, ahol egy névtelen fiatal munkást hallunk hosszan beszélni. Ezt a nagyon hiteles, érzékeny, szépen artikulált monológot tanultam meg, mondtam el és játszottam el. Ami nyilván olvasható szubjektív szinten, de én azért hozzáképzeltem, hogy elég időszerű abból a szempontból is, ahogyan itt élünk ebben a globális fasizmusban, hogy akkor lokálisan ne is mondjunk semmit, annyi hangos emancipációs retorika, félrement kísérlet és törekvés után; hogy akár szépen, hangosan énekelhetnénk ezt a monológot mind együtt, kórusban.

Jelenleg min dolgozol?

Két dolog van. Az egyik: az elmúlt évet arra szántam, hogy elejétől végéig újrafordítsam A spektákulum társadalmát, amely 2006-ban a fordításomban jelent meg először magyarul. Van valami hajlamom a mechanikus, mazochisztikus, hivatalnoki jellegű munkára, akár a művészetben is. Az első fordítást is megrendelés, a fizetség reménye nélkül csináltam meg – és ehhez képest a második már a redundancia magasfokának tűnhet… Ennek kell kitalálnom valamiféle bemutatási, publikálási formát. A másik, amin éppen most dolgozom, viszont lényegében egy megrendelés: egy film, tulajdonképpen egy Biblia-illusztráció.

Ez képzőművészeti munka?

Képzőművészeti, persze. Egy furcsa projekt, Evangélium 21 a címe, Petrányi Zsolt a kurátora, és egy magánszemély megrendelésére születik, aki a magánvagyonából létre kíván hozni egy kortárs művészeti gyűjteményt, amely lényegében különböző evangéliumi szöveghelyeket illusztrál.

Neked mi jutott? Melyik evangéliumi rész?

A Gecsemáné-kerti jelenet, amit véletlenül mindig is nagyon izgalmasnak találtam. Elég későn kerültem be a projektbe, és akkorra már bizonyos részek le voltak stoppolva. De még elég sok maradt, és eleve is ezt választottam volna, annyira erős és pszichológiailag pontos annak a dramaturgiája, ahogy Jézus halálfélelmében teljesen egyedül marad, szinte delirál. A munkát úgy fogtam fel, hogy megkaptam a Bibliából a forgatókönyvet, és az egészet belehelyeztem egy profán és remélhetőleg valóságos környezetbe. Egyelőre kicsit rizikós erről beszélni, mert 16 mm-es nyersanyagra forgattuk Kodolányi Sebestyénnel, és épp most várom a laborból az anyagot.

Mióta valóságosan is Bécsbe költöztél, talán erősebben éled meg, hogy hogyan működik az osztrák művészeti közeg.

Vannak barátaim, jól belelátok a működésébe, de nincs igazán közöm hozzá. Valamennyire ezt is, és a magyart is kívülről nézem. A két közeg persze erős kontrasztot mutat, mert amíg az egyik inkább a bőség zavarával küzd – van pénz, intézmények, karakteres életművek, folyamatosan feldolgozott hagyomány –, addig a másikat hol ezen, hol azon a szinten, de mindig is a hiány jellemezte. Ez mára olyan groteszk méreteket öltött, hogy nehéz rá szavakat találni. De a személyes beállítódásom mégis közelebb van az utóbbihoz; a bőséget sosem értettem, sosem tudtam hozzá viszonyulni.

Kívülről szemléled a dolgokat, és ez erősen meghatároz.

Hát nem vagyok bennük… Például soha fel nem merült bennem, hogy a művészetből meg lehetne élni. A művészi szocializációm és a rendszerváltás lényegében egybeesett, és ez hozott magával, bennem biztosan, valami romantikus, idealista hozzáállást, meg kivagyiságot, ami mára nagyon távolinak tűnik. Sokkal filozofikusabban közelítettem a művészethez, mint ahogy az egészséges volna, vagy mint ahogy a mai generációk teszik. Olyan helynek gondoltam, ahol minden kérdésre választ lehet kapni, ahol ki lehet csellózni a felnőttkorral, végeredményben a halállal. Ma valahogy kisebb dolgok érdekelnek – ezt nem tudom pontosabban mondani.

Úgy tűnik, az önfelszámolás, a melankólia számodra alaphelyzet. Mennyire az a nem alkotás? Végeredményben a nem alkotás is művészi hozzáállás, és megnyilvánulhat abban, ahogy egy dokumentumfilm jelenetét újrajátszod, vagy valakinek adsz egy kamerát, hogy ő fotózzon…

Minden lehet művészi hozzáállás, és igen, az is lehet az, ha már csak a hozzáállás marad a művészetből… Eszemben sincs idáig menni, ahogy az önfelszámolást sem venném magamra – de az se normális, aki 50 fölött nincs válságban egy mindenoldalú válságban.