A globális lefagyást hozó 2020-as év a többséggel ellentétben Tarr Hajnalka számára éppen nem a kényszerű passzivitást jelentette. Áldásos feszültségoszlató online közösségi tevékenysége mellett novemberre tekintélyes művészeti anyagot hozott létre, amely március 31-ig látogatható a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, illetve amelynek darabjai hamarosan Budapesten – az acb Galériában – és Londonban is láthatók lesznek.
_{Megjelent a Műértő 2021. február-márciusi lapszámában.}

Civilben élénk közösségi életet élsz a virtualitásban. Többek közt közvetítője vagy a kaktusz-, a csiga-, a csirke-, a törpesün- és a kecskecsoportnak. Ilyenkor egyszerre vagy rendkívül szórakoztató és mélységesen érzékeny.

Minden, ami mozog, számomra „ember”, csak nagyon más testben, más valóságban. Nemegyszer érdekesebben! Minél inkább az emberitől eltérő testben van egy lény, annál izgatottabbá tesz. Kora gyerekkorom óta kompániám volt a rovarvilág, óvodába nem plüssel, hanem hernyóval érkeztem. Szeretem őket, miközben megrendít az a kitettség, ami az állati létformával jár. Van egy poloskám, ami az egyik pozsgásomon telel át, és másik kettő, azok bolyonganak, őket mindig vissza kell pakolni a növényekre, még a végén megégnek a reflektorban. A mai világban a legnagyobb problémát az jelenti, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek sikeresen kapcsolódni. Egymáshoz, magunkhoz, helyzetekhez. Ha mindenki abban nőne fel, hogy egy körmödnyi élőlény is teljes értékű, és vigyáznod kell rá, ha szeretnéd, hogy a társasága sokáig örömet adjon, akkor másképp alakulna a kapcsolódási képességünk.

A jelenlegi kiállításod címe: In Vitro „H”, a képek nagy része geometrikusan töredezett önarc-testkép, tárgyakkal kiegészülve, üvegmozaikok mögött. Az önreflexió egyben a létezés megértésének is kulcsa?

Adott a létezésem, és az önreflexióm kerete a művészet, amiben ezt a létezést vizsgálom. Minden folyamatosan változik: a vizsgáló – én mint tapasztaló –, a vizsgálat folyamata és a vizsgálat tárgya, ami esetemben pont ez az egymástól elválaszthatatlanul működő hármas. A konstans változás dacára az egésznek van egy szerkezete, geometriája, mint a hópelyheknek. Az eddigi kiállításaim ennek a mozgó hármasnak – amely gyakorlatilag az egyén számára körüljárható valóság – a természetét vizsgálják. Mintha volna egy gyár, ahol egy szüntelen folyamat zajlik, és te a három fő motor mellől egyenként megnézed, mi is történik. Az Átmeneti tér című kiállításom az egyén élménymegközelítési útvonalát nézte meg: azt a teret, amely a belső és a külső valóságunk közötti tartomány. A Tárgykapcsolat című tárlatomon azt vizsgáltam, hogyan rendeződik át az identitás azzal, hogy valamihez erőteljesen kapcsolódik. Mivel az egyén identitásának elmozdulását nézegetem, rólam készült fotókkal dolgozom. Hiszen a valóság, pontosabban a valóságom bennem történik. A tárgyak, amelyekhez kapcsolódom, elmozdítanak, és én is elmozdítom őket. Az In Vitro „H” pedig az éppen elhagyott identitás és az új identitásba érkezés közötti pixeles portrék sora. Vannak a növények, ezek számomra emocionális viszonyt jelentenek – ezek azok a lények, amelyek elég lassan változnak ahhoz, hogy ne féljek tőlük. Aztán vannak a fekete és fehér négyzetek, tartom vagy elforgatom őket, de ezek statikus, zárt rendszerek, vagyis a jelentésük nem változik annak függvényében, hogy milyen kontextusba kerülnek, akárcsak a matematikáé.

Az egyszerre statikus és változó világ leképezése az üvegmozaik?

Igen, a világ változik és közben állandó, és ezt így élem meg magamban is, hologramszerű létformaként. Így jutottam el a mozaikokhoz és a mozaikok esetében alkalmazott képbontási és összegzési eljáráshoz. Türk Péter kiállításán, a Ludwig Múzeumban találkoztam ezzel a megoldással (Nagyítás ismételgetéssel I–II. Vizuális általánosítás 9 egyforma kép „összeszövésével”, 1977). Mind Türk életműve, mind ez az eljárás nagy hatással volt rám. Türköt az összegzés aspektusa foglalkoztatta, engem az az érzet, ami az ily módon összerakott fotón lévő alany körül keletkezik. Tér-tartományt, rezonanciát ad, de nem úgy, mint a hagyományos „dimenzió”. És ettől lesz egy igazsága. Az „in vitro”-ban magamat kezdtem el láttatni, a saját rezgésem tud megjelenni így. Korábban megvoltak már a szőtt képeim a rácsokkal, de a mozaikokat meg lehet fogni, mint a legót. A mozaikok építésének folyamata alatt én mozgatom a molekulákat – a sajátjaimat, a kapcsolódásomét, a térét, amiben ez történik és a többi – mintha én magam lennék a változás, a karmester.

Ha azonosulok a változással mint anyaggal, hátrahagyva az énképemet, az emberi minőségemről alkotott képzetemet, illetve bármiről alkotott elképzelésemet, akkor egy leszek azzal az anyaggal, ami mindennek az anyaga.

Vagyis a minden lényegiségét érzem át – ember, állat, tárgy, gondolat, érzet – ezektől a kategóriáktól függetlenül. Ez fantasztikusan jó érzés. És az üveg szintén izgalmas: egy folyadék, ami nagyon-nagyon lassan folyik. Transzparens, de közben távolságot tart, hogy rá tudj nézni a dolgokra, de ne olvadj bele. Nézzük akkor a mikroszkópokat! Egy biológiai mikroszkóp már absztrakciós szint. Most erre gyűjtök! Ha egyszer belenézel, úgy maradsz. Én 4 évesen néztem először mikroszkópba, és most itt vagyok 43 évesen, és azóta is annak a felismerésnek a bűvöletében élek. A biológiai mikroszkóp alatt a legordenárébb dolog is gyönyörű. Ott már nincs dualitás, hogy tetszik vagy sem, undorodom tőle vagy sem. Látod a valóságot térként, atomként. Szerintem egy biológusnak automatikusan meg kéne világosodnia pár év bámészkodás után.

Rendkívül aprólékos és pontos munkát, szinte szerzetesi megszállottságot és koncentrációt igényel ezeknek a műveknek a kivitelezése.

Eddig 55 mozaikot csináltam. Érzem, hogy ki vagyok merülve, de még mindig izgat. Ez egy térbeli potenciál a síkban, egy kaleidoszkóp, ami sosem tud rossz lenni. Molekuláris performansznak hívom, amit csinálok. És közben a szerzetesség is jó kifejezés, mivel ez egyben meditáció is. Ez a mantrám, ami megvéd attól, hogy a folyamatosan változó világ elsodorjon. Ezt nem lehet gyorsan csinálni, és nem is lehet kizökkeni közben, nem tudok radikálisan kiesni a középpontomból. Az anyag nem hagyja. De itt muszáj megemlítenem, hogy júliustól Stenzel Rita lett az asszisztensem, és ez egészen új dimenziót adott a munkának.

Értelmező kéziszótár lapokkal szövöd át vagy adsz szó szerint is keretet a képeknek. Nem túl didaktikus ez?

Tűnhet didaktikusnak, de az értelmező szótár az alapkészlet-mozaikok esetében szükségszerű volt – ez egyszerűen konceptuális részlet. Különböző definícióink vannak a megértéshez, ami rendkívül korlátos, ennek a manifesztuma az értelmező kéziszótár. Egy ennyire butácska eszköz van a kezünkben ahhoz, hogy megértsük a képlékeny, hologramszerű, letapogathatatlan világot, amely folyton kicsúszik a kezünkből. A másik oldalon ott a kéziszótár téglája a maga böszme két kilójával, amiben persze rengeteg munka van. Mint alapanyag már tíz éve foglalkoztat.

Közben nagyon szépek is ezek a munkák…

Fel kellett ismernem, hogy a dolgokat folyton harmonizálom, hogy fontos nekem, hogy szép legyen. Ami hát Duchamp óta eléggé meg van torpedózva. Pláne itt, Magyarországon, Erdély Miklós örökségében, ahol a koncepció a lényeg, és a szépség mintha a felszínességgel, a ostobasággal, a struccpolitikával egyezne. És hát tényleg drogszerű, mert boldogságot idéz elő. A kurátori trendek is ezt hozzák: azt, hogy ha valami szép, akkor formalista. És kellemetlen, ha megcsendül a szépség-vészriasztó. Ez nekem sokáig komoly szorongást okozott. Mert hát a dolgok végső igazsága az szép. A koncepció nem jut el a szívig, csak az agyig. Önmagában nem táplál. Mint a Béres-csepp esetében: kell hozzá C-vitamin, amúgy nem szívódik fel a szervezetben.

Amikor az észlelésről, tapasztalásról, világba vetettségről beszélsz vagy írsz, az mindig nagyon erős. Honnan mindez?

Figyelek, mániákusan. Átszűrni újból és újból, kinyerni a dolgok esszenciáját. Annak a csábítása, hogy egyre mélyebbre juthatok, részegítő, ilyen lehet a kincsvadászat. Ha figyelsz, és van egy megfelelő verbális absztrakciós készséged, el fogod tudni mondani azt, amit látsz. Kérdezz meg egy biológust, mivel foglalkozik. Mindenki mélyen tud beszélni arról, amire nagyon figyel, ha van verbális kapacitása. Szeretem figyelni az embereket, szeretek beszélgetni. Az emberek tudatállapotai, történetei, vagyis az emberi élet mind variációk egy témára. Izgalmas nézni az eltéréseket és az azonosságokat. Fiatalon mindazt elolvastam, amit minden érzékeny és értelmes ember olvas a szépirodalomból. Mostanra az agykutatással kapcsolatos könyvek érdekelnek, az idegrendszer, korábban a pszichológia. Vagy öt éven át intenzíven foglalkoztam tibeti buddhizmussal, gyakorlatokkal, szövegekkel. Megnyugtatott, hogy már rég leírták azt, amit és ahogy tapasztalok. És az is jó érzés, hogy ezeket a tudásokat tapasztalattá lehet elmélyíteni, ha az embernek jó a mentális edzésprogramja.

„Nem engedhető meg az a luxus, hogy gondolatok és érzések, magyar valósághoz fűzött reakciók legyenek a belső bútoraink, tilos” – írod egy FB-bejegyzésben. Miközben látjuk, hogy a közéletet, oktatást, kultúrát, összességében a jövőbe vetett hitünket érik napi szinten atombomba-becsapódások. Akkor mit javasolsz a felelős túléléshez?

Megtanulni szétválasztani. Az vagy, amire figyelsz, amivel kapcsolatban erőteljes érzelmeket tartasz fent. Ha ez a magyar közélet, akkor magyar közélet vagy – ez tilos. Valószínűleg sokkoló lenne, ha a halálos ágyunkon valaki számszerűen közölné velünk, életünk során összességében mennyi időt töltöttünk a regnáló kormány karaktereire és azok tetteire való gondolással. Saját kezűleg ajándékoztunk az éppen most is csökkenő életidőnkből masszív darabokat olyan emberekre, akiktől kiver a víz. Ez teljes öngól. A tetteket a dolgokról való beszéléssel összekeverni hiba. A saját fejlődésed és a környezeted táplálása továbbra is a saját kezedben van, abba érdemes energiát tenni, ami lehetőség.

Mit vársz 2021-től globálisan és a mikrokörnyezetedben?

Örülök, hogy Trumpot még időben eltávolították, visszatérünk a párizsi klímaegyezményhez. A világ lassulását várom. A vírusnak köszönhetően számtalan dolog leállt, ez fájdalmas, de előtte túl gyors volt. Jó lenne megtalálni egy középtempót. Kapkodva sem együttérezni, sem ráhangolódni, sem jó megoldásokra rájönni, sem átélni, sem megismerni nem lehet semmit és senkit. Pedig ha valamiért itt vagyunk, akkor az ez.