Megjelent a Műértő 2021. november-decemberi számában

A Budapest Galéria október 3-án véget ért Mikrotómia című kiállításához katalógust jelentetett meg. A kötet két írást, Kollár Dalma Eszter kurátori szövegét és Zemlényi-Kovács Barnabás Prekár univerzalizmus. Adalékok a kortárs neoabsztrakt festészet kritikai analíziséhez című tanulmányát tartalmazza.

Az utóbbi szöveg külön figyelmet érdemel. Tudomásom szerint Magyarországon a neoabsztrakció-jelenségnek ez idáig nem volt nagyobb ívű összefoglalása vagy bírálata, mint ahogy klasszikus vetélkedő-kritikai szövegek vagy állásfoglalások sem születtek egyik vagy másik művésszel, kiállítással kapcsolatban. Zemlényi a neoabsztrakcióval foglalkozó legújabb elméleteknek a terjedelemhez képest széles spektrumát felvonultató/összegző tanulmánya így rendkívül fontos írás. Noha szerepel benne Walter Benjamin, Guy Debord vagy Yve-Alain Bois egy-egy tézise, kifejezetten az elmúlt évtizedben született elméletek kerülnek itt szóba. Olyan szövegek, amelyeket a hazai közönség talán nem kellőképpen ismer, miközben elengedhetetlen források lehetnek az utóbbi években itthon szinte hegemónná emelkedett neoabsztrakció – és azon belül is az internet-témájú újabsztrakció – tágabb körű értelmezéséhez.

A tanulmány kiindulópontja, hogy míg a nyolcvanas években a kritikai diskurzus halálra ítélte a festészetet – és elsősorban az absztrakciót –, a 2000-es évek végétől vagy legkésőbb a 2010-es évek elejétől már inkább úgy tűnik, a kritikai diskurzus vívja haláltusáját, miközben az absztrakt festészet újabb reneszánszát éli. Az absztrakció és a festészet halála, illetve feltámadása persze önmagában nem újdonság, hiszen például Yve-Alain Bois tézise szerint a modernizmus éppen azzal a céllal hozta létre az absztrakt festészetet, hogy meghalhasson, majd újjászülethessen. Végső soron pedig azért, hogy „megóvja a festészetet a valódi végtől”. Bois esszéje megírásakor azonban még virágzott a kritikai diskurzus, miközben a jelenlegi „posztkritikai szituációban” – Zemlényi szerint – az absztrakt festészet a szó konkrét értelmében vett absztrakcióként, „önmagára redukált, narrativálhatatlan, kollektív képzetektől, problémáktól és ideológiáktól független” entitásként határozható meg.

Az absztrakt festészetnek a posztkritikai állapotban történő „önmagán belülre húzódása” – amint azt Zemlényi David Joselitre alapozva írja – egybeesett a hálózati, majd a posztdigitális fordulattal. Ettől kezdve az immár neoabsztrakt festészet nemcsak hogy nem absztrahál abban az értelemben, ahogy a korábbi absztrakciók a természet, a történelem, a szellem vagy a művészet „alapstruktúráit” igyekeztek közvetíteni, de már nem ad új információkat sem – legfeljebb az „információk tranzitivitását” képezheti le. Joselit szerint tehát a neoabsztrakt festészet a digitalizálhatóságról és az internet korának ideológiai természetéről nem sokat tud mondani, annak emancipatorikus ígéreteiből pedig jóformán semmit sem tud megvalósítani. Ezzel szemben Laura Hoptman, a MoMA-ban megrendezett, 2014-es Forever Now című kiállítás kurátora – az 1990-es évek technoutópistáit megidézve – egészen más pozíciót képvisel: a neoabsztrakt festészetet az atemporalitás fogalmával igyekezett leírni. Szerinte az atemporalitás éppenséggel emancipatorikus jelenség a folyamatos „itt és most”-ban élő, az interneten végtelen számban elérhető tartalmakat „kannibálként” fogyasztó, mixelő/remixelő művészek számára, és lehetőséget teremt arra, hogy végre túllépjünk „a művészettörténeti és egyéb kronológián, a hierarchiákon, a teleologikus feladatokon, stratégiákon és programokon, a progresszió kényszerén, avantgárd és konzervatív, régi és új szembeállításán”. Hoptman koncepciója azonban koránt sem váltott ki osztatlan sikert. Lars Bang Larsen szerint az atemporalitásban a kultúra valójában egyfajta zombilét állapotába került, amelyben immár semmi sem halhat meg, de semmi sem élhet igazán. Walter Robinson és Jerry Saltz pedig esszéikben zombi-formalistákként aposztrofálták az amerikai és a globális piacon hatalmas számban megjelenő absztrakt művészek újabb nemzedékét.

Ugyan Zemlényi elsősorban a neoabsztrakció-jelenséggel foglalkozó teóriák bemutatására törekedett, álláspontja világos. Szerinte a Hoptman által kiállított művészek ugyan sikeresen bizonyították, hogy „se nem régiek, se nem újak”, azonban mint írja: „az atemporális karakter ebben a formában nem sokkal revelatívabb, mint egy valahol a generalizált ötvenes évek és a jelen között lebegő Amy Winehouse- vagy Lana Del Rey-sláger”. Tehát a Hoptman által felmagasztalt atemporalitás korántsem pozitív jelenség, noha a jelenlegi társadalmi-politikai-gazdasági feltételek mellett nem is lehet kívül kerülni rajta. Zemlényi Hoptmannak annyiban ad igazat, hogy az atemporális műveket nem érdemes egy korábbi progresszióelvű szemszögből megítélni, viszont elfelejti, hogy az emancipatorikus erő az általa lesajnált avantgárd esetében sem az új formák termelését jelentette. Éppen ellenkezőleg, az avantgárdnak „először voltak a jelenbe ágyazott problémái és a jövő felé irányuló ideái, és azok termelték ki, mintegy szükségszerűen, az új formanyelveket”. Ezért Zemlényi különbséget tesz a zombi-absztraktok és a kortárs absztrakció avantgárdja között, amely – bár maga sem tud kívül kerülni az atemporalitáson – mégis képes lehet megragadni az adott kor „fennálló viszonyainak természetét”, és meg tudja jeleníteni „az ahhoz tartozó emancipatorikus vágyak, szökésvonalak dialektikus feszültségét”.

Sajnos a tanulmány nem tisztázza, mely művészek képviselik korunk vagy atemporalitásunk absztrakt avantgárdját a nemzetközi, illetve a magyarországi diskurzusban, mint ahogy nem árulja el azt sem, kiket kell zombi-absztraktoknak tekintenünk. Mindazonáltal, ha igaza van Zemlényinek, és lehetséges olyan absztrakt festészet, amely képes megragadni a kor fennálló viszonyainak természetét, akkor talán még ebben a posztkritikai állapotban is lehetséges olyan kritikát írni, amely például a hazai neoabsztrakt-jelenség természetét ragadja meg. Vagy legalább olyat, amely mérlegre teszi azon belül a jobb és a rosszabb műveket, és rámutathat néhány, Magyarországon körülrajongott, avantgárdnak tekintett, ám messzemenően zombi-absztrakt teljesítményre. A kiadvány átlapozása után az mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy a kiállítás szereplői aligha férnek bele az absztrakt-avantgárd kategóriába. Emiatt az olvasónak van egy olyan érzése, hogy a katalógus főszövege – túl azon, hogy teljesíti alcímében foglalt vállalásait, és fontos adalék a neoabsztrakt festészet kritikai analíziséhez – valójában ravasz bűvészmutatvány: egy neoabsztrakt kiállítás katalógusába csempészett neoabsztrakció-kritika.

(Kollár Dalma Eszter [szerk.]: Mikrotómia, BTM – Budapest Galéria, 2021.)