Bihari Ágnes

Szokatlan, meglepő, vicces. Jólesik, ha a városban valami ilyesmit látunk, ha jól ismert útvonalunkon egyszer csak valami kreatívan szabálytalanba botlunk, ha legalább egy időre kizökkent valami a napi rutinból. A Budapest Galéria felhívására több, a városi térbe egy-egy adott koncepció mentén beavatkozó művész és művészcsoport jelentkezett a fent említett hatást ígérő projektekkel, melyek közül tíz valósult meg; szeptember 22. és október 23. között láthatóak a főváros különféle helyszínein.

Nem először és bizonyára is nem utoljára történik meg az, hogy egy művészetében következetes, építkező, szellemi szabadságáért és művészi víziójáért az anyagi biztonságról – de legalábbis egy kényelmesebb életről – lemondó alkotónak az életműve utolsó éveiben vagy halála után fénylik fel igazán. Akkor lesz szélesebb körben ismert és keresett, műveinek akkor lesz magas az ára, amikor ezt a művész már nem, vagy csak nagyon rövid ideig tudja élvezni.

„Nem vágom miért, de nagyon megható volt ez a kiállítás! Gratulálok! Petőfi for President!” „Rosszindulatú az egész kiállítás, megint volt egy ürügy, hogy a sajátjainkat leszóljuk. Szégyen!” Milyen fotókiállítás az, amely ennyire ellentétes érzelmeket (és vendégkönyv-bejegyzéseket) tud kiváltani a látogatókból?

Gulácsy Lajos vágyainak és félelmeinek, éber álmainak és felhangolt nappalainak képei augusztus végéig nézhetők meg a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) nagyszabású, látogatóbarát tárlatán. A Plesznivy Edit és Bellák Gábor kurátorok által rendezett kiállítást nem érdemes kihagyni.

A paradox helyzetekkel egész életművében játszó, kísérletező, azokon elmélkedő Szabó Ádám „a fény aktív ellenfelét” materializálja szoborrá – írta a kurátor Szabó legutóbbi kiállítása elé. Interjúnkban az árnyékművek mellett a világpolitika és a honi kulturális közélet árnyékos oldalai is szóba kerültek.

Halas István fotográfus saját életének helyszíneit, hangulatait és főként szereplőit fotózta évtizedeken át. Mi sem áll távolabb tőle, mint a nosztalgia, képei mégis úgy fájnak, mint annak a felismerése, hogy az idő nem fordítható vissza.

Marko Rodics a szocializmus alatt meg nem valósított művek fiktív rekonstrukcóit készíti el. Az Ismeretlen Magyar Művész megtalált vázlatai alapján dolgozik, amelyek a soha el nem készült művek terveit tartalmazzák. Aztán erre a művészre “rábukkan” Kubában is, ebből lesz az Ismeretlen Kubai Művész. Persze mindkettő, sőt, mindhárom ő maga. Többrétegű, bonyolult viszony a múlthoz, a jelenhez.

“A queer elméletek valamiféle eszközrendszert adnak nekem a megküzdéshez, hogy valahogy mégiscsak feloldjam ezeket a bináris rendszereket, amik nem hoznak létre számomra alkalmas életteret” – mondja Horváth Gideon a munkái hátteréről. Méhviasz, emberi szervek, identitásképződés, művészet.

Két kiállítás, három művész a Budapest Galéria zegzugos tereiben. Mindkettő belemegy a test reprezentációjának kérdéseibe, a test, az identitás és szexualitás labirintusaiba. Termékenység és reprodukciós jogok, ember és állat, ösztön és tudat, rítus és mítosz a Lajos utcában, Vékony Dorottya, illetve Hopp-Halász Károly és Dallos Ádám kiállításán.

Bukta Imre a magyar képzőművészet legeredetibb alkotói közé tartozik, sajátos alkotói életúttal, speciális témakörrel. Tíz éve, a 60. születésnapjára, még éppen az MMA hatalomátvétele előtt rendezett kiállítása a Műcsarnokban az intézmény egyik legmagasabb látogatószámát produkálta, mégis keserű ízt hagyott mind a kiállító mind a kurátor szájában. Most mindketten megszólalnak.

A bécsi Curated by című programsorozat idei hívószava és vezérmotívuma a KELET, így, magyarul és csupa nagybetűvel. A kurátori elgondolás szerint a kelet-nyugat dichotómia jelentéstartománya alig valamit mozdult el az elmúlt száz évben. Ebben a fogalmi keretben jött létre két magyar kurátor kiállítása a város egyik leghíresebb kereskedelmi galériájában.

A ’60-as évek berlini radikalizmusától, az egyik első ottani filmfőiskolás generáció tagjaként a mozitól a kiállítótermekig jutott. A filmkészítő, vagy inkább mozgóképes művész tíz alkotása most Budapesten látható.