Erősödik a fotóalapú művészet súlya a külföldi vállalati gyűjteményekben. Hogy a jelenséget az „Amerika messze van” kifogással idehaza ne lehessen elintézni, a német nyelvi térségből vettem példákat, és megvizsgáltam mozgatórugóikat.

Megjelent a Műértő 2020. áprilisi számában

A Kunstforum és a Fotografis

Bécs belvárosában, a Kunstforum Ausztria első vállalati fenntartású kiállítási intézményeként nyílt meg 1989-ben az akkor még magántulajdonban lévő Leopold-gyűjtemény első Schiele-tárlatával. Egy 1993. évi bővítés nyomán 1200 négyzetméteren rendez időszaki bemutatókat, döntően a klasszikus modern, illetve 2000 óta kis részben a kortárs művészetből. A finanszírozó Bank Austria jelentős gyűjteményt is birtokol, melyben nagy szerep jut a fotónak. Anna Auer és Werner Mraz volt az a két szakember, aki – a fotóművészet ausztriai térnyerésének jegyében – 1974-ben meggyőzte a bank elődintézményét, hogy kezdjenek szisztematikusan fotóműveket vásárolni, szimpóziumokat, kiállításokat és kiadványokat támogatni.

Bár ez a program 1987-ben véget ért, addigra a Fotografis nevű gyűjtemény komoly rangra emelkedett Moholy-Nagy László, André Kertész és mások műveinek megszerzésével. A kollekció 2008-ban debütált újra, a tárlat katalógusát Ingrid Brugger szerkesztette. A Kunstforum kiállításán ekkor már kortárs szerzemények is helyet kaptak, például Diane Arbus 1970-es felvétele egy New York-i idősek táncklubjában királynak és királynőnek öltözött párról, vagy Candida Höfer, Günther Förg és Margherita Spiluttini az ezredfordulón készített nagy méretű térképei ismert épületek üresen kongó belső tereiről.

A Kunstforum alagsorában külön – díjmentesen látogatható – kis kiállítótér működik Tresor néven, ahol 2011 óta évente a banki gyűjtemény egy fejezetét mutatják be. Az idén záruló sorozat fókusza 2012-ben a bécsi akcionizmus és az azóta egyre gazdagodó, test tematikájú performanszművészet volt – és már ebben is központi helyhez jutott a fotó. Festészet és fényképezés viszonyát állította a középpontba a 2014. évi, majd a fotográfia önreflektív folyamatait emelte ki a 2016. évi tárlat. Két kivétellel – egy festészeti és egy rajzválogatás alkalmával – mindig szerepelt fotó, és a zárókiállítás 2020 elején kifejezetten fotóalapú új szerzeményeket mutatott be.

Az osztrák bank mai tulajdonosa az olasz központú UniCredit csoport, amely több tízezer tételes gyűjteménnyel bír, a régi mesterektől (Canaletto, Tintoretto) a kortárs klasszikusokig (Gerhard Richter). A konszern kelet-európai tagvállalatainál is van kollekció: a magyar pénzintézet a rendszerváltás után – még Hypobank néven, Ottrubay István és Schneider Erika elkötelezettségének köszönhetően, Bagyó Anna tanácsadói munkájával – a hazai céges világban az elsők között vásárolt kortárs festményeket.

Bár az olasz anyabank többlépcsős folyamatban – 2019-ben a Frieze Weeken Londonban és a Christie’s árverésén Amszterdamban, majd 2020-ban egy újabb Christie’s-árverésen Londonban – megvált összesen 300 nagy értékű műtárgyától, így fotóktól is (Andreas Gursky), az összesített UniCredit-gyűjtemény közel 4000 tételes fotókollekciója továbbra is számottevő a globális corporate art közegében. Amennyiben a bank beváltja azt az ígéretét, hogy az eladásokból a két kiemelt PR-célt, a szociális projekteket és a fiatal kortárs művészetet támogatja, a fotószekció akár bővülhet is.

Az Albertina expanziója

A Kunstforum egykori igazgatója, Klaus-Albrecht Schröder ma az Albertina vezetője, és ugyanazzal a hol irigyelt, hol bírált menedzseri határozottsággal tette a közgyűjteményt is aktív művészetipari szereplővé. Az időszaki kiállítások 2000-től kezdődő felfuttatása világszerte jellemző, de az már komolyabb feszültséget okozott a bécsi múzeumi hálóban, hogy az Albertina kilépett a grafikai gyűjtemény kategóriájából, és a döntően klasszikus érdeklődést maga mögött hagyva festészettel, modern és részben kortárs művészettel is kezdett foglalkozni. Amikor 2007-ben nemcsak megszerezték, hanem a múzeum egyik pillérévé tették a svájci Batliner-gyűjteményt, a Schröder vezette közgyűjtemény a Museumsquartier intézményeinek nyílt riválisává lépett elő.

Ezután az Albertina még egy lépéssel tovább ment a műfaji és korszakbeli expanzióban. A másfél évszázaddal ezelőtt a bécsi művészek kiállítóházaként épült – és e szalon-profil túlhaladottsága miatt hosszú ideje gyenge lábakon álló – Künstlerhaus átalakításával 2020 márciusában megnyílt az Albertina Modern. A főépülettől rövid sétára fekvő új helyszínen az Albertina egy másik korábbi privát kollekció, az Essl-gyűjtemény nagy részének megszerzése révén nemzetközi léptékben mutathat be kortársakat és elsőrangú fotóművészetet.

Az Essl-gyűjtemény ideterelésében és a Künstlerhaus felújításában Schröder partnere egy másik topmenedzser, Hans Peter Haselsteiner volt, aki a Strabag főtulajdonosaként és 2013-ig első számú vezetőjeként maga is ismert gyűjtő. A Donau-City városrészben magasodó Strabag-székház irodáiban már húsz éve kortárs festmények töltötték meg a falakat, és a legfelső szinten kialakított kiállítótérben előbb számos osztrák, majd a cég kelet-európai terjeszkedésével párhuzamosan egyre több régiónkbeli művész jutott – díjazással együtt járó – tárlathoz.

Haselsteiner – mint Karlheinz Essl is – apósa építőipari vállalkozását fejlesztette nagyvállalattá, ám a Baumax belebukott a kelet-európai akvizíciókba. Esslék a Christie’s árverésén értékesítették a gyűjtemény 50 legrangosabb nemzetközi darabját, és sok más mentőlépést is tettek, de a Klosterneuburgban működő kitűnő magánmúzeum végül bezárt, és a gyűjteményt csak Haselsteiner anyagi segítségével lehetett a céges hitelek fedezete miatti elzálogosításból kiváltani.

A megállapodás 2018-ban jött létre: az Essl család az egykori kollekcióból a kezén maradt mintegy 2000 tételes részt az Albertinának ajándékozta, egyben az immár Haselsteiner tulajdonát képező másik Essl-hányad tartós letétként került a múzeumhoz. Az Albertina Modern 40 millió eurós felújítását Haselsteiner a magánalapítványán, míg az új intézmény működtetését a vállalkozásán keresztül finanszírozza.

Míg az akciót számos kritika érte – Haselsteiner üzletemberi és korábbi politikusi szerepének bírálatától kezdve odáig, hogy fair volt-e egy újabb turistamágnest, kasszasikerközpontot létrehozni a Künstlerhaus talpra állítása helyett – a fotóművészet múzeumi láthatósága szempontjából komoly lépésnek tekinthető. Esslék négy évtizedes gyűjtői pályájukon hosszú tanulási folyamaton mentek keresztül: a helyi, karintiai alkotók támogatásától eljutottak az egyetemes kortárs szcéna provokatív tendenciáinak integrálásáig, s ebben döntő szerepet játszott a fotó felé fordulásuk az 1990-es évek folyamán.

Klosterneuburgban 2002-ben már katalógussal kísért, nagy léptékű kiállításon mutatták be a fotó/művészeti gyűjteményt Augenblick. Foto/Kunst címmel. A Nan Goldintól Vanessa Beecrofton át Thomas Ruffig terjedő anyagból 311 nemzetközi fotómunka most az Albertináé lett, amely így a MUMOK anyagával is versenyre kelhet. Gyűjtői tevékenységük során Essléket is támadások érték: rámenősen alkudják le az árakat, és a Baumax nyereségét a család közhasznú magánalapítványán keresztül szenvedélyük finanszírozásába csatornázzák, mindezt pedig hatékonyabban tehetnék az osztrák közgyűjtemények támogatásával. Ám épp a fotókollekció létrehozásával valóban hiánypótló munkát végeztek, a gyűjtemény pedig mára köztulajdonba került. A Baumax ellentmondásos története végül mégis az osztrák múzeumi szcénát gazdagította.

Generali, Verbund, DT

Szintén múzeumba került a Generali biztosító konceptuális-installatív művészetre összpontosító gyűjteménye. Az újmédia terén ez a kollekció globális szinten is élenjáró, kezdettől múzeumi minőségű és társadalmi érzékenységében példamutató volt. Az 1988-ban létrehozott céges alapítvány 1995–2014 között trendformáló jelentőségű kiállító- és kutatóhellyel is bírt Bécsben, egy átalakított kalapmanufaktúra helyén. A gazdasági válság miatt programja 2008-tól megszorításokkal működött; végül 2014-ben a salzburgi Museum der Moderne fogadta be tartós letétként a gyűjteményt és a továbbra is díjmentesen látogatható kutatóközpontot. A 250 művész több mint 2000 alkotását a múzeum – a céges alapítvány kurátorával egyeztetve – rendre változó merítésben mutatja be. A tartományi fenntartású közgyűjtemény kezeli a 12 ezer tételes osztrák állami fotógyűjteményt is, mivel Ausztriában egyelőre nincs önálló fotómúzeum. A rövid történetre visszatekintő, 1983-ban alapított és 2004-ben a salzburgi belvárosban egy második helyszínnel bővített múzeum így az osztrák szcéna egyik sikerintézménye, közelsége révén a német kiállítási életnek szintén szerves része lett.

Ugyancsak diszkurzív-kritikai művészetet képvisel a Verbund áramszolgáltató konszern 2004-ben létrehozott gyűjteménye. Gabriele Schor, aki a Tate Modern kurátora volt, programja két fókuszáról – térre reflektáló alkotások és nőművészeti pozíciók – meggyőzte a cég vezetését, s máig ő a kollekció felelőse (külső tanácsadó Jessica Morgan, a New York-i DIA Art Foundation igazgatója, korábban szintén a Tate Modern kurátora). A ma 140 alkotó 1000 munkáját felölelő Verbund-gyűjtemény esszenciája a Schor által feminista avantgárdnak nevezett vonulat. Életmű-katalógus színvonalú könyveket jelentettek meg a kollekcióban lévő munkák alapján amerikai (Cindy Sherman, Francesca Woodman) és osztrák (Renate Bertlmann, Birgit Jürgenssen) nőművészekről.

A Verbund művészetfelfogása magával hozta a fotóalapú művek dominanciáját, hiszen a kamera jelentette a legfontosabb eszközt azokban a gyakorlatokban, ahol ezek a művészek a testtel és annak társadalmi recepciójával foglalkoztak. A performatív vagy installatív munkákat fotó segítségével dokumentálták. Míg a Bank Austria vagy Esslék példája a fotó műfaja iránti érdeklődést szemlélteti, addig a Generali és a Verbund egy-egy olyan művészetfelfogás mellett kötelezte el magát, amelynek gyűjthető tárgyi formája gyakran a fotó.

A Verbund professzionálisan menedzseli kollekcióját. Bécsi székházában kis kiállítótér található (itt júniusig osztrák nőművészeti tárlatot lehet megtekinteni), ám lényegesen nagyobb hatást érnek el a kollekció folyamatos utaztatásával. A kelet-európai művészeket csak elenyésző számban (Ladik Katalin, Sanja Ivekovic) tartalmazó gyűjtemény 2007 óta közel húsz helyszínen volt látható: régiónkban eddig egyszer, 2019-ben Brnóban, míg idén júniustól a New York-i ICP (International Center of Photography) a következő állomás.

Az Erste Bank is 2004-ben hozta létre céges kollekcióját. A „vándorgyűjtemény” szándéka hasonló: a bécsi központban könyvtár található, az anyagot utaztatni igyekeznek, bár ez kevésbé valósul meg, mint a Verbund esetében. A fókusz itt Kelet-Európa – összhangban a cég terjeszkedésével. A progresszív szcénát erősítve számos országban működtetnek helyi kutatási és kiállítási projekteket, a regionális információáramlás érdekében értékes együttműködéseket kezdeményeznek. Mivel a Kontakt elnevezésű gyűjtemény az 1970-es évek neoavantgárdján nyugszik, és ahhoz társít kortárs munkákat, a fotó – a konceptuális művészet révén – itt is központi szerepet játszik. Az anyagban a magyar művészetet El-Hassan Róza, Erdély Miklós, Hajas Tibor, a Kis Varsó, Maurer Dóra, Szentjóby Tamás és Andreas Fogarasi képviseli. A fotó itt sem műfaji prioritás, hanem a koncepcióból adódó következmény.

A Generali a szélesen vett kritikai-konceptuális, a Verbund a női, az Erste a kelet-európai társadalmi érzékenységű művészetet állítja központba, és mindegyik elképzelés a fotó kiemelt jelenlétével jár együtt. Ezek mind olyan kompenzációs gyűjtési irányvonalak, amelyek a kánonban alulreprezentált folyamatokat igyekeznek szélesebb láthatósághoz juttatni. Az eredetileg gyakran nem is műtárgyként, inkább kísérleti folyamatok tárgyiasult állomásaként, vizuális naplóként, a hatalom vagy a többségi társadalom elleni lázadásként készült fotós munkák itt megvásárolható, kiállítható és lépésenként kanonizálódó műalkotássá alakulnak. Lehet bírálni a vállalati művészeti programokat, hogy azok a cég imázsának javítását szolgálják, de szerintem elismerésre – és irigylésre – méltó, hogy a bécsi nagyvállalatok ilyen, alapvetően értelmiségi rétegkultúrának tekinthető művészeti szegmensek felkarolásával társadalmi missziót is teljesítenek.

A német térségben még egy multinacionális vállalat, a Deutsche Telekom (DT) is kelet-európai fókusszal épít gyűjteményt. A bonni központú cég 2010-ben indította el programját, és a rendszerváltás óta születő, társadalmi témájú művekre helyezte a hangsúlyt. Itt is gyakoriak a fotós kifejezési formák (például Aneta Grzeszykowska, Igor Grubic), hiszen posztkonceptuális pozíciókról van szó. Az Erste és a DT gyűjteménye – kissé leegyszerűsítve – két egymás utáni korszakot, egymásra épülő művészetfelfogást mutat be a régióból, jól kiegészítik egymást. A DT kollekciójából idén nyáron fiatal nőművészek alkotásai lesznek láthatók a budapesti Ludwig Múzeumban.

A Generali, a Verbund, az Erste és a DT anyagában közös, hogy szubverzív művészeti folyamatokat, eredetileg marginális alkotói törekvéseket képviselnek. Az első két kollekció földrajzi fókusz nélkül, egyetemes merítést mutat, míg a másik kettő részben az anyacég kelet-európai terjeszkedése, részben a régió művészete iránt újabban ismét fokozódó érdeklődés miatt a posztszovjet térségre összpontosít. A harmadik ok az lehet, hogy elég nagyszámú globális léptékű céges gyűjtemény létezik már ahhoz, hogy az új belépőknek valamilyen niche profilt kelljen definiálniuk. Mind a négy gyűjtemény téma-, ügy-, koncepció-, projektalapon ragadja meg a művészetet: egy adott munka relevanciáját az adja, milyen problémára irányítja a figyelmet. Ezek gyakori kifejezési eszköze a fotó vagy más újmédia-formátum. Tehát tévedés lenne „fotógyűjteménynek” nevezni őket, noha a fotó nélkül nem jöhettek volna létre. Inkább olyan kortárs művészeti kollekciók, melyekben fotóalapú műalkotások dominálnak.

A Fotografis kollekció és az Essl-gyűjtemény fotóanyaga az Albertinában inkább azonosítható olyan fotógyűjteményként, ahol a fénykép a táblaképalkotás, a festészeti hagyomány folytatója. Döntően falra akasztható képeket látunk, eleve kiállítási tárgyként létrejött kompozíciókat, a kortársak között gyakran nagy méretű, festményhatású nagyításokat, printeket. A kiindulópont a képgyűjtés tradíciója; ennek spektrumát szélesítették egy technikai műfaj felé, a konceptuális jelleg inkább járulékos módon jelenik meg az egyes témák kapcsán.

DZ, Deutsche Bank, Börse

A két gyűjtési szemlélet – konceptuális művészetet választok, amivel együtt jár a fotó, vagy követem a modern és kortárs képalkotást, és ez egyre több technikai kép, fotó megszerzését is jelenti – kombinációjának legismertebb példája a német térségben a DZ Bank kollekciója. A frankfurti központú pénzintézet 1993-ban hozta létre gyűjteményét, programszerűen a művészeti fotográfia terén. A ma 800 alkotó közel 8000 munkáját tartalmazó kollekcióból 2007-ben a budapesti Ludwig Múzeum is nagyszabású válogatást mutatott be (katalógusát Luminita Sabau, a gyűjtemény akkori kurátora szerkesztette), Tacita Dean, Thomas Struth, Matthew Barney és más nemzetközi húzónevek (Barbara Kruger, Christian Boltanski) látványos, egyúttal súlyos társadalmi kérdéseket is felvető munkáival.

A kollekció rendszeresen utazik vezető múzeumokba, illetve a bankszékház díjmentesen látogatható, 300 négyzetméteres kiállítótermében rendeznek belőle kamaratárlatokat. Legfőbb megjelenési felülete azonban a bank együttműködése a Städel Museummal: 2012-ben – a világhírű közgyűjtemény Majna-parti főépületének kert alatti bővítésével – az állandó kiállítás olyan térhez jutott, ahol a kortárs gyűjtemény és a banki kollekció együtt szerepel. Utóbbiban alig akad kelet-európai művész (Gaál Miklós, Miroslaw Balka).

Még nagyobb léptékű a szintén frankfurti központú Deutsche Bank gyűjteménye, a világ egyik legelső – 1982 óta épülő – és legnagyobb céges kollekciója. Ebben a grafikával együtt központi szerepet játszik a fotó, mivel a gyűjtemény a papíralapú művészetre fókuszál. A székház emeletein, valamint az ismert, korábban a Guggenheimmel közösen működtetett berlini kiállítóhelyen, továbbá világszerte a leányvállalatoknál és múzeumokban szerepeltetett kollekció számos művészt olyaFn átfogóan képvisel, hogy önálló kiállítást tudtak rendezni például Hiroshi Sugimoto vagy Hilla és Bernd Becher fotómunkáiból. Ha a DZ anyagát a korábban bemutatott két – a koncept- és a képalapú – gyűjteménytípus metszetében lehetett elhelyezni, akkor a DB gyűjteménye egy átfogó, a fotós képalkotás minden irányzatára kiterjedő, méretében és feldolgozottságában is múzeumi rangú kollekció.

A német bankvárosban található az ország harmadik legfontosabb céges fotógyűjteménye is, a tőzsde fenntartásában. Az 1999-ben létrehozott Art Collection Deutsche Börse kezdettől a fotóra szakosodott; 2015 óta jogilag és nevében is fotográfiai alapítványként működik, 130 alkotó – köztük alig néhány kelet-európai, például Weronika Gesicka és Jitka Hanzlová – 2000 művéből áll. A fotográfia minden ágát képviseli, a dokumentatív irányzatokat is ideértve. A hangsúly a műfajra esik, nem kizárólag a kortárs művészeti fotóhasználatra, ezért a kuratóriumban – többek között – a Magnum fotóügynökség munkatársa és egy televíziós szakember is helyet foglal. Rangos díjat adnak ki, fiatal tehetségeket támogatnak, és ez az ágens-szerep fontosabb is a kissé nehezen megközelíthető kiállítóterükben látható időszaki tárlatoknál. Minden programpontjukkal magától értetődően a fotográfia nemzetközi közösségét igyekeznek helyzetbe hozni.

Az utóbbi három – globális szinten is kiemelkedő – céges fotógyűjteményről azért írtam rövidebben, mert anyagi lehetőségek híján nemhogy Magyarországon, de általában a kis országokban sem reális, hogy komoly követőik, versenytársaik akadjanak. Esetükben inkább a fotógyűjtés eltérő céges stratégiáiról felrajzolt körkép részeként tértem ki a gyarapításon túl a fotószcéna támogatásának nonprofit ügynökségi kvázi-közszerepére is.

Összesítésben látszik, hogy – ezúttal földrajzilag szélesebb nemzetközi példák nélkül, csupán az osztrák–német közegre koncentrálva – jelentős számban találhatók a fotó iránt elkötelezett vállalati kollekciók, művészetszponzorációs programok. Ez lehet egyféle szakosodási igény a corporate art közegében, és lehet út a szélesebb közönséghez, hiszen a fotó – amatőr szinten is – demokratikus, sokak által elérhető művészeti forma. További motiváció, hogy ma különösen könnyű a fotós gyűjteményi tételeket a kiállítások és katalógusok mellett digitális formában is terjeszteni, így egy ilyen kollekció darabjai kifejezetten „adják magukat” céges-kommunikációs felhasználásra.

A fotó mai médium, de érdemi múltja is van, tehát ezek a nagyvállalatok – többségükben pénzintézetek – gyűjteményükkel egyszerre tudnak stabilitást és frissességet, hagyományőrzést és korszerűséget üzenni. A fotó – az általa feltárt ügyek révén – a társadalmi felelősségvállalás hangsúlyozását is lehetővé teszi. Az ilyen gyűjtemény, kiállítás vagy díj érték a munkatársak szemében, hiszen a nyugat-európai vizuális kultúra olyan nevelést biztosít, hogy az ilyen művekben meglátják az esztétikumot és a gondolatot, mindez pedig a kortárs tömegkommunikációs világtól sem áll távol.

A bizonyára még tovább sorolható magyarázatok között a végén, de a legkevésbé sem utolsósorban említem a vizuális kultúra kérdését. Szerintem a magyar közeghez képest itt van a döntő eltérés – bár egy szűk elit körében a hazai műtárgypiacon is érték lett a fotó. Mióta kilábalt a válságból, a hazai piacnak aligha akad nagyobb népszerűségnek örvendő szegmense a fotóalapú neoavantgárd és posztkonceptuális művészetnél. Ám ez nem terjed át a céges művészettámogatás közegére – amint a szélesebb közönségre sem. Gyakran olyan vezetők is gyűjtenek ma ilyen alkotásokat, akiknek szavuk van a vállalati kulturális-kommunikációs döntésekben, de – láthatóan – számukra a szorosan vett fotó vagy a fotóhasználatú kortárs művészet felkarolása nem kecsegtet széles PR-hatással, és így nem is jut komoly költségvetéshez. Mégsem lehet emiatt hibáztatni a vállalati döntéshozókat. Ha a ma sugallt értékrend szerint szűk társadalmi relevanciája lesz a művészfotónak vagy a fotóval operáló, közösségi ügyekre reflektáló, kritikai művészetnek, akkor miként lehetne elvárni a gazdasági szereplőktől, hogy az „ügy” élére álljanak, és ezzel akár politikai konfliktusok mezejére lépjenek? Vizuális nevelés és közéleti nyitottság: ez a kettős recept adhat majd lökést a fotó és a céges művészettámogatás hazai közeledésének is.

Borítókép: Sibylle Bergemann: Das Denkmal 1975–1986, 1996,  zselatinos ezüst nagyítás, 46×56 cm © Nachlass Sibylle Bergemann, Ostkeuz, Loock Galerie