Minden alkalommal, amikor egy új, ismeretlen helyen járok, a Google Maps vezényletével próbálok elevickélni A pontból B-be. Ilyenkor rendszeresen az jár a fejemben, hogy vajon a digitális térképek előtti időkben hogyan tájékozódtak az emberek, főleg az olyan navigációs analfabéták, mint én. Bár ez Y generációs gondolat, mégis sokat elárul arról a korról, amelyben élünk: egyre többen lesznek azok, akik a digitális boom után születtek, akiknek a szocializációját abszolút módon befolyásolta az internet jelenléte, és akiknek elképzelhetetlen a világ például Google Maps nélkül.

Megjelent a Műértő 2020. márciusi számában

A Ludwig Múzeum The Dead Web – The End című vendégkiállítása hasonló gondolatkísérleten alapszik: képzeljük el, hogy az internet összeomlik, nekünk pedig meg kell találni a helyünket egy internet utáni világban. Ez a hipotézis jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, mindössze két évtized alatt milyen mélyen ágyazódott be a világháló mindennapjainkba és társadalmi rendszereinkbe, és mennyire elképzelhetetlen nélküle a boldogulásunk.

Egy ilyen kiállítás Budapesten több mint időszerű. Néhány évvel ezelőtt a nemzetközi művészeti sajtó a posztinternet sokat vitatott fogalmától volt hangos, a diskurzus a 2016-os Berlin Biennálé (The Present in Drag) idején csúcsosodott ki. Idehaza többnyire a Trafó Galéria programjában jelent meg ez a tendencia; a nagyobb múzeumokban nem kapott helyet ilyen témájú tárlat. E tekintetben kicsit megkésve, de a Ludwig Múzeum úttörőnek bizonyult: a Nathalie Bachand által kurált nemzetközi utazó kiállítást Kónya Béla Tamás fejlesztette tovább hazai munkákkal – részben a múzeum saját, részben pedig a C3 gyűjteményéből válogatva, illetve pályázati felhívás útján új magyar művek is születtek a tárlatra.

A legnagyobb ívű munka a kiállítótértől leválasztott terembe került: Az internet tárgya című 2017-es kinetikus installáció a Projet EVA nevű alkotópártól. A bejárat előtt egy mottó áll a költő és blogger Carmen Hermosillótól: „Sok embert láttam online kiönteni a lelkét, és én sem tettem másként, míg végül fel nem ismertem, hogy áruba bocsátottam magam.” Az objekt, amely attól aktiválódik, ha leülünk az installáció közepén elhelyezett bárszékre, különböző irányokba forgó tükrökkel van felszerelve – ezekben folyamatosan mozgásban lévő tükörképünket látjuk viszont. A zavarba ejtő és szó szerint szédítő élmény hatásos módon idézi meg a közösségi médiában közvetített, szétzilált személyiségünket. A közösségi oldalakon megkonstruált, többnyire feltuningolt imidzsünk kéz a kézben jár az örökös összehasonlítgatással (hiszen mindig van olyan ismerősünk, aki nyaral, házasodik, vagy épp előléptették, de mindenképp boldogabb és kiteljesedettebb életet él, mint mi). Az ilyen posztok között pedig megbújnak azok a személyre szóló hirdetések is, amelyeket végtelen mennyiségű összegyűjtött személyes adatunknak köszönhetően tökéletesen ránk szabtak, így legalább vásárlásba fojthatjuk aktuális bánatunkat. Bár az mára nem kérdés, hogy a közösségi média rossz hatással van mentális egészségünkre; a kimaradástól rettegve nem találjuk belőle a kiutat.

A nem önként választott kivonulás témája jelenik meg Forgács Péter Elveszett konklúziók című friss videomunkájában is, amely a legszorosabban kapcsolódik a kiállítás koncepciójához. Az influenszer videókhoz hasonló formátumú szelfivideóban a művész az elveszett internetkapcsolatot próbálja kétségbeesetten megtalálni. Az őrület határán egyensúlyozó főszereplő csak első pillantásra tűnik eltúlzottnak, valószínűleg sokan produkálnának közel hasonló elvonási tüneteket, ha több napra elvágnák őket az internet-hozzáférésüktől.

Fontos hangsúlyozni, hogy a The Dead Web klasszikus értelemben véve (bár ez elég bután hangzik egy ilyen kifejezés esetében) nem posztinternet kiállítás. A kiállítótérben ugyanúgy helyet kaptak az 1990-es években keletkezett, korai net art munkák, mint a friss, többnyire már „digitális bennszülött” művészek által létrehozott alkotások. Azonban a kiállítás koncepciója mentén ezek a munkák nehezen tudnak megférni egymás mellett.

Az elmúlt években született művek már abból a perspektívából közelítenek a világháló lehetséges halálához, hogy tisztában vannak a digitális lét nyilvánvaló árnyoldalaival is. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején keletkezett hazai munkák még azt a technooptimizmust mutatják, amely a 2010-es évek digitális visszaéléseit látva ma már kiveszőfélben van. Épp emiatt az újmédia-művészet hőskorából származó művek kissé idegenek, anakronisztikusak ebben a kontextusban, és végső soron nem is reflektálnak az internet végére – sokkal inkább élvezettel fürdenek a világháló nyújtotta újszerű lehetőségekben.

Jó példa erre az a fal, amelyen egyszerre kapott helyet a C3 és Beöthy Balázs által kezdeményezett Zsebtévé projekt egy-egy darabja, valamint a Romain & Simon de Diesbach művészpár [I] című installációja. Míg az előbbi egy tabletszerű készüléken vetíti az 1990-es évek magyar művészgenerációjának kísérletező videomunkáit, addig az utóbbi napjaink egyik legelterjedtebb videomegtekintő eszközéből, nevezetesen iPhone-ok romjaiból épít installációt. A két mű létrehozása között kevesebb, mint húsz év telt el, azonban az időközben átalakult digitális tartalomfogyasztásunknak és a technológiai eszközökhöz fűződő viszonyunknak köszönhetően úgy érezzük, mintha ezek a munkák két külön világból származnának. Az [I] képkeretbe foglalt, összetört képernyői találó metaforái a technológiai fejlődés ütemének, és az ebbe ágyazott kapitalista érdekeknek is. A nap mint nap megjelenő újdonságok miatt nyomás nehezedik az emberre, hogy folyamatosan lecserélje eszközeit. Ez a gyorsuló ütem nemcsak pénzügyileg fenntarthatatlan, de felveti a digitális hulladék kérdését is: hogyan élnek tovább már nem használt vagy megrongálódott készülékeink?

A megőrzés és a tovább élés kérdései általánosabban is feltehetők az újmédia-művészet kapcsán. Roman Ondak Meghosszabbított álom című – a többi műhöz képest kifejezetten analóg – installációja érdekes adalékot nyújthat ehhez a témakörhöz: a formalinba mártott regények extrém módon igyekeznek megőrizni a jövő számára a kanonizált klasszikusokat. Gyakran merül fel, hogy míg jól bevált módszereink vannak arra, hogy analóg munkákat és szövegeket megőrizzünk, a digitálisan elérhető tudásanyaggal és művészettel kapcsolatban még rengeteg a kérdőjel. Hogyan lehet biztosítani, hogy az interneten keringő tudás hosszú távon hozzáférhető maradhasson? Mi biztosítja, hogy a jelenlegi technológiák és az ezeken tárolt tartalmak a jövőben is működni fognak? És ki fogja elvégezni a kanonizációs gyomlálómunkát az internetes tartalmak végeláthatatlan mezején?

A The Dead Web ígéretes gondolatkísérlet több kiváló munkával, ám a budapesti válogatás végső soron felemásra sikeredett. A probléma nem az, hogy a tíz-húsz évvel ezelőtti műveknek lejárt volna a szavatosságuk, sokkal inkább az, hogy mai kontextusban nem tudnak releváns módon hozzászólni a vizsgált kérdéskörhöz. Ahogy egy újszülött sem gondol arra, mi történik majd vele és leszármazottjaival a halál után, úgy a korai net art munkák sem azzal vannak elfoglalva, hogy az internet esetleges összeomlása miképp hat majd az emberiségre. Csak örülnek, hogy vannak.