Száz évvel megalapítása után a Bauhaus designtörténeti referenciából ismét aktív politikai vitatéma lett.

Az egykori iskolát az 1930-as évek náci rezsimje záratta be; ma az új radikális nacionalista mozgalom veszi célkeresztjébe – ezúttal nem tiltással, hanem szimbolikus kisajátítással és ideológiai átkeretezéssel fenyegetve. A szeptember eleji szász-anhaltbeli tartományi választások előtt az AfD (Alternatíva Németországért) párt „új, hazafias kulturális politika” programjával lépett fel, amelynek egyik kiemelt célpontja épp a Bauhaus intézménye és szellemi öröksége.

Ismét elővette a németországi szélsőjobb a Bauhaus kérdését. Az eset nem pusztán lokális kultúrpolitikai vita, egy mélyebb, európai léptékű kérdésre mutat rá: hogyan válik a modernizmus esztétikája az identitáspolitika hadszínterévé, és mit jelent ma az örökség fogalma?

A Bauhaust 1919-ben, Walter Gropius építész alapította Weimarban, a vesztes háborút követő Weimari Köztársaság eszmei zűrzavarában. Nem csupán iskola volt: társadalmi utópia-projekt, amely a forma és a funkció egységét kívánta megteremteni, a kézművességet és a képzőművészetet összebékíteni, és a tömegtermelés demokratikus potenciálját a minőségi design szolgálatába állítani.

Hatása messze túlmutat az építészeten. Breuer Marcell acélcsöves bútorai, Mies van der Rohe pavilonjai, a Bauhaus-lámpák és -kávéfőzők mind a hétköznapi élet tárgyainak újraértelmezését célozták. Az iskola 1996-ban UNESCO Világörökség részévé vált, weimari, dessaui és bernau-i helyszíneivel együtt, ami intézményes elismerése annak a ténynek, hogy a Bauhaus nem német belügy, hanem az emberi alkotókultúra közös kincse.

Az AfD kulturális szóvivője, Hans-Thomas Tillschneider sommás ítélettel illette az iskolát: a Bauhaus szerinte „a gyökértelenséget jelenti”, „az építészet elidegenedését”, „a globalizáció architektúráját”. Ezzel szemben a párt a középkori német királyok, az egyházi reformáció és a bismarcki nemzetállam hagyományát jelöli meg mint valódi kulturális gyökerét.

E kritika designelméleti szempontból több ponton is sérülékeny.

Először: a Bauhaus nem a gyökértelenséget, hanem az univerzalizmus ideáját képviselte – azt a felvilágosodásból fakadó meggyőződést, hogy a jó forma túlmutat a nemzeti határokon, és az emberi szükségletek logikájából következik. Ez nem a helyi kultúra tagadása, hanem annak egy tágabb emberi kontextusba helyezése.

Másodszor: az AfD által hivatkozott „hagyományos” és „klasszikus” architektúra – amelyre példaként Donald Trump 2020-as kormányépítészeti rendeletét idézik – önmaga sem semleges. A klasszicizáló monumentalitás épp a náci és szovjet rezsimek kedvelt stilisztikai eszköze volt: a hatalom reprezentációjának architektúrája, nem a közösség tereié.

Harmadszor: az „elidegenedés” vádja a Bauhaustól elvonatkoztatva általában a modernitás elleni konzervativizmus egyik topikus argumentuma. Csakhogy az elidegenedés nem az egyenes vonal, az üveg vagy a vasbeton tulajdonsága – hanem a tervezési folyamat demokratikus vagy antidemokratikus természetéé.

A dessaui Bauhaus igazgatója, Barbara Steiner így fogalmaz: az AfD nem egy intézményt, hanem „a sokszínű kulturális tájat” veszi célba. A Bauhaus az AfD programjában azért jelenik meg ellenségként, mert alapvetően internacionalista, multikulturális és – nem mellesleg – zsidó és emigráns alkotókhoz is kötődő örökséget hordoz. Gropius, Breuer, Moholy-Nagy László vagy Mies van der Rohe munkássága éppen azt példázza, hogy a kulturális termékenyítés nem állam- és nemzet-határok mentén zajlik.

Ez a tény az AfD kultúrpolitikai narratívájával kibékíthetetlen ellentétben áll, amelynek alaplogikája szerint az autentikus kultúra nemzeti és helyi gyökerű, a külföldi vagy kozmopolita hatások pedig szükségszerűen torzítóak.

Az ilyen típusú érvelés veszélye nem elsősorban abban rejlik, hogy közvetlenül fenyeget egy-egy intézményt – Tillschneider maga is hangsúlyozta, hogy nem kívánja betiltani a Bauhaus-intézetet.

A valódi kockázat kulturális: az örökség kisajátítása, átkeretezése és kirekesztő narratívába illesztése. Az a retorika, amely a Bauhaust idegennek, gyökértelennek bélyegzi, hosszú távon a kulturális befogadóképesség szűkülését eredményezi.

A Bauhaus körüli vita tanulságos emlékeztető arra, hogy a formatervezés sohasem volt politikamentes. Minden esztétikai döntés – legyen szó egy épület homlokzatáról, egy szék lábainak szögéről vagy egy lakónegyed utcahálózatáról – bizonyos értelemben mindig értékválasztást is hordoz: ki számára, milyen célból, milyen szükségletek kielégítésére tervez a tervező.

A Bauhaus radikalitása éppen abban állt, hogy ezt a politikai dimenziót nem elrejtette, hanem nyíltan vállalta és demokratikus irányba mozdította.

Az egykori iskola szellemi örökségének védelme ma – azon túl, hogy designtörténeti feladat – az európai kulturális nyitottság és sokszínűség melletti kiállás is egyben.

A Bauhaus esete azt mutatja, hogy a kultúrpolitikai viták, a múlt értelmezése maga is politikai tét. Egy évszázaddal az iskola alapítása után ugyanaz a kérdés tér vissza: kié az alkotás és a tervezés? A nemzeté, az államé, vagy az emberiségé?

A válasz, amelyet a Bauhaus adott, ma is érvényes: a jó forma mindenkié.

Forrás: Reuters