Az alábbiakban Andrási Gábor művészettörténész, A mű elődje, a Műértő főszerkesztőjének írását tesszük közzé, mely Imre Mariann Mulandóság rögzítése: Test-lélek című kiállításának megnyitóján hangzott el a Szikra Képzőművészeti Bemutatóteremben. A kiállítás március 7-ig tekinthető meg.

Egy megvilágító erejű idézettel kezdem. „Komolyan hiszem – írja Mészöly Miklós Az atléta halála első oldalán –, hogy csak az tud igazán tárgyilagos lenni, akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult is legyen.” Egy megnyitó személy nem mindig kerülhet ilyen beszélőpozícióba, de szerencsés, ha legalább útitárs, aki együtt járhat a művésszel egy olyan úton, mely közben rálátás nyílik arra a szellemi és képzeleti tájra, amely maga a mű, de nem mint tárgyi evidencia, hanem mint olyan létező, amely valóságos hírt tud hozni a nem látható világról. A hívő ember számára ez a láthatón túli világ az eleven teljesség, a Teremtő; a nem hívő számára pedig a psziché, a lélek birodalma. Imre Mariann művei e kettő metszéspontjában állnak; hívő és nem hívő előtt egyaránt megnyílnak, pontosabban nyitva állnak.

Itt mindjárt egy paradoxonba ütközünk: abba, hogy valójában nem döntő, hogy az alkotó maga, mint szubjektum, mint egzisztencia hívő-e, vagy nem. Beke László az ilyen nem definitív módon vallásos tartalmakat érintő munkákat az „istenkereső művészet” példáinak tekintette. Ugyanakkor az alkotói szándék mindennél fontosabb: egy műnek, hogy világra jöjjön, hogy megvalósuljon, valamilyen megindokolhatóságának, egyszerűbben: okának kell lennie; ahogy Duchamp egy beszélgetésben megfogalmazta: „irányának, irányultságának” – és jelentésének is. Nem lehet „egyszerűen csak benyomás, impresszió, gyönyörűség.” Nemrégen Mariann azt mondta, hogy munkáit nem magának, mint művésznek készíti mintegy igazolásul művész-léte valóságos voltára. Hatásra törekszik, hogy a nézőben történjék valami lényeges, jóesetben olyan változás, amely eredményeképpen a mű emblémaként rögzül emlékezetében és utóbb ekként is merül fel onnan.

Nehézség, hogy ezek az említett módon „nyitva álló” munkák csak óvatosan verbalizálhatók. Imre Mariann műveit leírni, „megfejteni” számomra kockázatos vállalkozás; ilyenkor felmerül bennem, hogy olyan helyzetbe kerülhetek, mint amikor valaki viccet magyaráz. Szertefoszlik az érzékenység, eltűnik a titok, és ez azért kényelmetlen érzés, mert itt valójában előttünk álló, „nyilvánvaló titkokról” van szó. Mit tehet ilyenkor egy útitárs?

Az Utas és holdvilág vándorának, Mihálynak azt javasolja Pater Severinus, a szerzetessé lett régi barát, Ervin, hogy utazzék Rómába; ott választ találhat megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseire.

Ezen a kiállításon Mariannal is Rómába utazunk: hiszen a nagy, törött beton Szent Cecília is végső soron Rómából került ide. A Trasteverén, egykori lakóháza helyén áll a szent bazilikája, benne Stefano Maderno szobrával. Maderno drámai, letisztult naturalizmussal jeleníti meg a legendát: a halálra ítélt Cecília nyakán a hóhér kardjától származó vágásnyommal. Mert három csapás sem volt elegendő ahhoz, hogy áldozata feje leváljon a testéről. Ezt a betonszentet is majdnem „lefejezték”: szállítók gondatlanságából letört a láb-rész egy darabja, és megrepedt a nyak az egykori vágás helyén. Mariann arannyal pótolta ki, jelölte meg ezeket a helyeket a súlyos betonalakon úgy, olyan érzékenységgel, ahogy a japán kerámiák restaurátorai fogják vékony aranydrótok hálójába a sérült tárgyakat. Szent Cecília történetében többször is feltűnik ez a sokjelentésű fém: a gazdag családból származó leány aranyszövésű ruhája alatt viselte durva kecskeszőrből készült csuháját. Miután súlyos sebei végül halálát okozták, testét is hasonló, aranyszövésű lepelbe göngyölték, és szarkofágba helyezve ebben vitték nyughelyére.

A térbe függesztett installáció inspirációs forrása szintén Rómához, a Tivoliból megközelíthető Subiacóba vezet. Sok évvel ezelőtt Mariann onnan hozott magával egy levelezőlapot, rajta a barlanglakó remete, Szent Benedek kultuszához emelt kápolna freskórészletével. A sienai iskolához köthető ismeretlen trecento mester ezen a fájdalmas Szűzanyát jelenítette meg. Mariann figyelmét a megfakult, redőiket már alig mutató öltözékekből kinyúló, hangsúlyos, kissé elrajzolt kezek ragadták meg, melyek úgy vezetik körbe a szemet, mint egy jelbeszéd néma gesztusai. Ezek a Szűzanyát körülvevő asszonyok mozdulatait megjelenítő jelek – vagy emblémák – egyszerre közvetítenek fájdalmat, aggódást és törődést. Itt most hasonló szerepben vannak, de személyes jelentést kaptak: a térben lebegve áttetsző, kendőszerű kék fátylat tartanak, amelyre Mariann Mara lánya magzati ultrahang felvételét hímezte hajszálaival. Ilyenkor ér az útitárs arra a kényes határra, amikor e „nyilvánvaló titok” további feltárása mintha indiszkrécióval érne fel. Annyit mégis megkockáztathat:

Imre Mariann munkái olyan mentális regisztereket szólaltatnak meg, melyek a spiritualitás iránti igénnyel keresnek kapcsolatot.

Ám nem muszáj Rómáig mennünk: hasonló utazást tehetünk otthonunkból ki sem mozdulva. „Nem szükséges, hogy kimenj a házból” – mondja Kafka. „Maradj asztalodnál és figyelj. Még csak ne is figyelj, csupán várj. Várnod sem kell, légy teljes csendben és magad. Esdekel majd hozzád a világ, hogy leplezd le. Nem tehet másként, megbűvölten kígyózik majd előtted.” A papírmunkákon a csaknem fosszíliává száradt-töpörödött-préselt petúniák, kaktuszok és céklák mulandóságának rögzítése a lapot hullámosra húzó vízfestékkel és ceruzával Mariann szándéka szerint embléma-létbe transzponálja ezeket az egykori eleven létezőket. Hogy minek az emblémái? Önmaguknak és az elmúlásnak.

De vajon mennyire vagyunk még nyitottak és fogékonyak az efféle, „nyilvánvaló titkokat” rejtő emblémák olvasására, megértésére? Nem tudom. Talán van esélyünk, ha észben tartjuk, amit az Utas és holdvilág lapjain Szerb Antal mond: „a földi paradicsom a Purgatórium hegyének ormán csak átmeneti állomás, túlvilági repülőtér, ahonnan a lelkek elindulnak a távoli égi körök felé.”