Sally Mann az amerikai fotográfia egyik legnagyobb hatású, ugyanakkor legmegosztóbb alakja. A dél atmoszféráját idéző, fekete-fehér képeiért ünneplik, ám az Immediate Family című, saját gyermekeit is meztelenül ábrázoló fotókönyve miatt évtizedek óta támadások kereszttüzében áll. Egyesek a kortárs művészet bátor újítójaként tisztelik, mások felelőtlen provokatőrnek tartják – ő azonban csak előre tekint: ezúttal az irodalom területén bizonyított. Új könyvében ismét az őszinteséget választotta fegyveréül.

Az ünnepelt amerikai fotográfus az Immediate Family című fotókönyvével az Egyesült Államok kulturális háborúinak középpontjába került. Most könyvet írt a művészi pályáról – inkább „hogyan ne”, mint „hogyan kell” tanácsokkal. A könyvbemutató kapcsán a The Guardian újságírója kereste fel a virginiai Lexingtonban élő 74 éves Mann-t, aki „könnyedén elragadtatja magát, történetei egyaránt szólnak barátja lobotómián átesett édesanyjáról vagy arról, amikor Forrest Gander költő váratlanul betoppant hozzá – és a látogatásból életre szóló barátság született.”

Mann 1951-ben született Lexingtonban, egy bohém család harmadik gyerekeként. Gyerekkorában – saját elmondása szerint – ötéves koráig alig hordott ruhát. Orvos édesapjától kapta első fényképezőgépét, és már az iskolai laborban extázisban jött ki a sötétkamrából.

Hamar felfigyeltek az amerikai Dél hangulatát árasztó, atmoszférikus képeire, ám 1992-ben harmadik könyvével, az Immediate Family-vel került igazán reflektorfénybe. A kötet férjével, Larryvel és három gyerekükkel közös farmjuk mindennapjait örökítette meg – fekete-fehér fotókon, amelyek egyszerre sugároztak intimitást, emelkedettséget és nyugtalanító közelséget.

Az egyik leghíresebb kép, The Perfect Tomato, kislányát, Jessiet mutatja meztelenül, angyalszerű pózban a kerti asztalon. A kép sokak szerint tökéletes fotó, mások számára azonban vörös posztóként működött.

A könyv megjelenése után Mann-t alkalmatlannak kiáltották ki az anyaságra, sőt: pedofíliával vádolták; a New York Times támadta, és még egy zaklató is a nyomába eredt.

Bár azóta sokan újraértékelték munkásságát, a vita máig él: nemrég Texasban, a Fort Worth-i Modern Művészeti Múzeumban öt képét – köztük a The Perfect Tomato-t – rendőrségi nyomásra távolították el a kiállításról vallási konzervatívok kezdeményezése nyomán.

Mann azonban nem az a művész, aki megriad a botránytól. „Mi a kockázata az őszinteségnek azon túl, hogy kinevetnek? Ahhoz már hozzászoktam” – nyilatkozta. Mégis úgy érzi, ma már nem adná ki az Immediate Family-t: az internet korában a nyilvános térbe kikerülő családi képek túl nagy veszélyt hordoznának.

Bár kerüli a reflektorfényt, életműve rendre a nyilvánosság elé állítja. 2015-ben jelent meg képes önéletrajza, a Hold Still, amelyben családi naplókat, leveleket, fotókat közölt, és a déli rasszizmus sötét örökségétől az emigráns felmenők nyomoráig sok mindent feltárt. A könyv bizarr intimitásával sokkolt – Mann még a harmadik gyermeke születését is megörökítette, saját testét is megmutatva.

A Hold Still megkapta az év önéletrajzának járó díjat, és ismét a figyelem középpontjába helyezte a művészt. Mann, aki mesterdiplomát szerzett kreatív írásból, fotózás és írás kettős szenvedélyeként tekint művészetére. „Kockázatosnak éreztem a váltást, biztos voltam benne, hogy megszégyenítenek. Aztán óriási megkönnyebbülés volt a pozitív fogadtatás, főleg öt év munka után.”

Fotográfiát persze nem hagyta maga mögött: a dél misztikus tájait bemutató sorozatai (Deep South, 2005; Southern Landscape, 2013) vagy férje betegségét dokumentáló Proud Flesh (2009) mind a kísérletezésről tanúskodnak. „Minden alkalommal izgatottság lesz rajtam úrrá, amikor kézbe veszem a fényképezőgépet. Ha nincs benne kihívás, az nem is jó munka.”

Tíz évvel önéletrajza után most új kötettel jelentkezik: az Art Work nem klasszikus művész-kézikönyv, inkább egy „hogyan ne”-tanácsadó. A kötet személyes történetekből áll össze. „Rengeteg sztori maradt ki a Hold Still-ből. Ez a könyv tele van azokkal a történetekkel, amiket vacsorapartikon mesélek” – mondta.

A történetek közt akad, amely távolinak tűnik a művészeti világtól. Az egyik fejezetben például Mann két fegyveres bűnözőnek adja ki felújított lakókocsiját, amelyet végül tűzszerészeknek kell szétrobbantani. Mann szerint még ez is tanulságos: „Időt kell hagyni, amíg az elme feldolgozza az eseményeket. Ez a kényszerű tétlenség végül újra a művészethez hajtott vissza.”

Egy másik történetben egy repülőgépen ismer meg egy férfit, akiről kiderül, hogy Ronald Winston, az ékszerész Harry Winston fia – s aki a landoláskor már a manhattani lakosztálya kulcsát nyomja a kezébe. És az a történet sem maradt ki, melyben egyszer a katari emír könyörgött neki, hogy lefényképezhesse.

Ám a szerencse mellett természetesen kemény munkára is szükség volt. Fiatalon minden lehetőségért megküzdött, autodidakta fotósként a vidéki elszigeteltségből tört előre. Az Art Work-ben az általa kézhez kapott elutasító levelek egész gyűjteményét mutatja be.

Sally Mann ma is a 800 hektáros farmján él, váltogatva a művészetet a fizikai munkával. „Órákat töltök bozótvágóval, láncfűrésszel. Erős vagyok, szívós, mindent meg tudok csinálni” – mesélte. Jelenleg két új projekten dolgozik: az egyik digitális, ami nagy váltás tőle, aki eddig nagyformátumú kameráival készült munkáiról és saját sötétkamrás technikájáról volt ismert; a másik pedig egy szinte feledésbe merült filmes eljárással készül.

Legfontosabb tanácsa pedig a következő:

„Mindig legyen egy új munkád, amiért lelkesedsz. Könnyű kétségbeesni, amikor befejezel valamit, és azt hiszed, soha többé nem tudsz hasonlót létrehozni. De mindig ki kell találni valamit.”

Forrás: The Guardian