Az egykori Jugoszláviában született, 77. életévében lévő szerb performanszművész legmegrázóbb akcióit elevenítik fel a brit fővárosban.

Marina Abramović az első női művész a Royal Academy 255 éves történetében, aki egy teljes retrospektív kiállításra kapta meg a galériát, mely szeptember 23-tól január 1-ig látogatható. A tárlat mellett Abramović a Coliseumban is fellép, ahol Maria Callasról szóló operája tekinthető meg; októberben négy napra elfoglalja a SouthBank Center Erzsébet királynőről elnevezett termét; népszerűsít két könyvet; és négy helyen lép fel vendégelőadóként – mindezekről a The Guardian számolt be egy interjúban.

Marina Abramović performanszművész az elmúlt 50 év nagy részében különböző művészeti akciók keretében szinte folyamatosan fájdalmat okozott saját magának és a testének. Azonban ebben az évben ez a test „visszavágott”. Májusban kórházba került egy térdműtét miatt, majd tüdőembóliát kapott, amibe majdnem belehalt. Hat hétig feküdt az intenzív osztályon, három műtéten és kilenc vérátömlesztésen esett át, egy ideig kómában feküdt. Annak ellenére, hogy az évek során performanszai keretében többek közt meztelenül feküdt jégtömbökön, 12 napot töltött egy emelvényen étel nélkül, szándékosan idézett elő magának eszméletvesztést és majdnem élve elégette magát, a kórházi kezelés sokként érte.

„Nem bírom az alkoholt, nem bírom a gyógyszereket, még az aszpirint sem. Mindig mindent érezni akarok a testemben. Ezért abbahagytam a szedésüket. A fájdalom hihetetlen volt. De tudtam, hogy ez gyorsabb felépülést biztosít, mert minden akaraterőmet és mindent, amit megtanultam, bevethetem, hogy gyorsabban felkeljek az ágyból. Máskülönben lehet, hogy még mindig ott lennék” – nyilatkozta.

Munkái pedig gyakran foglalkoztak a halandósággal: a 2002-es Nude With Skeleton című művéhez Abramović a tibeti szerzetesek gyakorlatát vette alapul, és meztelenül feküdt a galéria padlóján, rajta egy emberi csontvázzal, mely a légzése ütemére mozgott. 

„Régebben állandóan a saját halálomra gondoltam. Elkészítettem a Maria Callas 7 halála című operát (7 Deaths of Maria Callas), amelyben hétszer halok meg a színpadon. De most csak az életről akarok beszélni! Nem akarok csontvázakkal foglalkozni” – tette hozzá. 

A New York-i Marina Abramovic Institute, amely az „Abramović-módszert”, azaz az elszántság és a kreativitás felszabadítását célzó tudatosságnövelő technikák elegyét tanítja a feltörekvő előadóművészeknek, több meghatározó művét fogja újra előadni Londonban.

Köztük lesz az Imponderabilia, amelyben egy meztelen férfi és egy meztelen nő áll a kiállítás bejáratának két oldalán, és a látogatóknak el kell dönteniük, hogy melyik irányba forduljanak, amikor közéjük préselődve igyekeznek átjutni egyik helyiségbőla másikba. Újra látható lesz a Luminosity is, amelyben egy meztelen női alak feszület-pózban áll egy kerékpár nyerge fölött. 

A talán legnagyobb kihívást jelentő House With the Ocean View című mű szintén újra megvalósul. Ebben három nő három különálló, egy részén nyitott oldalú platformon tartózkodik néma csendben 12 teljes (24 óra) napon át. Mindösszesen vizet isznak csak, a mosdót is fenn helyezik el számukra, a lépcsőfokokat éllel felfelé állított kések helyettesítik, hogy ne lehessen lejönni. „Ehhez van orvosunk, pszichológusunk, táplálkozási szakértőnk, aki készenlétben áll” – nyugtatta meg a Guardian újságíróját Abramović, aki azért hozzátette, amikor ő előadta az eredeti performanszot, ezek a segítő szakértők nem álltak rendelkezésre.

Abramović az egykori Jugoszláviában, Belgrádban nőtt fel. 1946 novemberében látta meg a napvilágot, szülei mindketten partizán hősök voltak Tito mellett. Édesanyja legendásan szigorú volt, ami közvetett hatással lehetett lánya szintén legendássá vált előadásaira.

„Nem is tudtam, hogy nemzeti hős volt, amíg meg nem halt” – emlékezett rá Abramović. „Ha elolvastam volna egy oldalt a naplóiból, amíg élt, teljesen más lett volna a hozzá való viszonyom és az életem. Harcossá akart tenni, hogy ne szenvedjek úgy, mint ő. És ennek egyetlen módja véleménye szerint, s ez aztán jellemezte is őt, a hihetetlen hidegség volt. Soha életemben nem csókolt meg.”

Marina tizenéves korában lázadni kezdett, első performanszai az 1960-as évek diáktüntetésekben való részvételéből nőttek ki. Mély benyomást tett rá a cseh Jan Palach, a Károly Egyetem 20 éves diákja, aki az 1968-as szovjet invázióra válaszul felgyújtotta magát a prágai Vencel téren.

„A kommunizmus valóban nagy hatással volt a gyermekkoromra” – mondja Abramović. „Mindenhol Titóról készült képek voltak. És az ötágú csillag. El akartam égetni ezt a képet.” Az 1974-es Rhythm 5 című darabjához Abramović egy csillagot rajzolt a földre faforgácsból, és benzinnel meggyújtotta. Levágta a haját és a körmeit, és elégette őket a tűzben, majd lefeküdt a csillag közepére. Nem gondolt rá, hogy a tűz elszívja az oxigént, így elvesztette az eszméletét. A tömegben volt egy orvos, aki kihúzta a lángok közül. 

Ez a halálközeli élmény sem tántorította el a későbbi performanszoktól. A Royal Academy kiállításán látható lesz a Rhythm 0 című hírhedt művének apparátusa is, amelyben 72 tárgyat – pisztolyt, golyót, kék festéket, fésűt, ostort, rúzst, parfümöt, gyufát, tollat, láncot és egyebeket – helyezett el egy asztalon, azzal az utasítással együtt, hogy a közönség ezeket tetszés szerint használhatja rajta. „Én vagyok a tárgy. Mindenért teljes felelősséget vállalok.” Az előadás célja az volt, hogy kiderüljön, mit kezd a közönség ezzel a szabadsággal. A performansz barátságosan indult: először rózsát kínáltak neki, parfümmel fújták be, ám hamar sötétre fordult. A ruháit letépték róla; egy férfi pengével elvágta a nyakát, és megkóstolta a vérét; a közönség tagjai között verekedés tört ki, amikor valaki megtöltötte a pisztolyt, és a fejéhez tartotta.

Egy évvel ezután Abramović végleg elhagyta Szerbiát, ugyanis egy amszterdami tévéműsor forgatása közben találkozott lelki társával, az Ulay művésznéven ismertté vált német Frank Uwe Laysiepennel. A pár 13 évig dolgozott és élt együtt, többek között hónapokig az ausztrál vadonban, az őslakosok között. „Életem legboldogabb időszaka volt” – mesélte Abramović – „ekkoriban valóban olyan dolgokat kezdtem el megtapasztalni, amelyeket a racionális elme nem tudott megmagyarázni”.

A pár szeretett volna egy olyan performanszot készíteni, melynek során végigsétálnak a kínai nagy falon. Mire azonban a hatóságok engedélyt adtak rá, kapcsolatuk már a végét járta. A fal két végéről indultak neki a sétának, és három hónap után, amikor a fal közepén találkoztak, szakítottak. Abramović úgy emlékezett vissza az estre, hogy bizonyos szempontból ez a séta volt élete legnehezebb feladata: közben végig arra gondolt, hogy a férfi, akit szeretett, elmegy, és a közös munkának vége.

Nem kevésbé volt drámai a Balkan Baroque című performansz, mely a jugoszláv háború és az etnikai konfliktus borzalmaira adott válaszként született meg. Abramović napokig ült egy nagy halom véres tehéncsont tetején fehér ruhában, és próbálta azokat tisztára súrolni – természetesen sikertelenül.

Részben ennek a munkának köszönhetően kérte fel Zelenszkij ukrán elnök, hogy készítsen Kijevben egy háborús emlékművet az 1941-es Babij Jar-i pogrom mementójaként, amikor egy német náci alakulat 33 771, nagyrészt zsidó ukránt mészárolt le. Abramović egy 40 méteres, kristályokkal kirakott, fekete szénből készült falat készített – a jeruzsálemi Siratófal szimbolikus meghosszabbításaként, Crystal Wall of Crying címmel. Amikor 2021 októberében leleplezték a művet, az ünnepségen felszólalt Németország és Izrael elnöke, és kijelentették, hogy ilyen atrocitások soha többé nem fordulhatnak elő. Négy hónappal később Oroszország megszállta Ukrajnát, és a faltól 100 méterre lévő tévétornyot lebombázták. Csodálatos módon a város folyamatos bombázása ellenére a fal sértetlen maradt.

Abramović azzal a gondolattal zárta az interjút, hogy szeretné megváltoztatni azt a közvélekedést, mely szerint igazi művészet csak fájdalomból, tragédiából születhet. „Én már nem hiszek ebben. El akarok kezdeni a boldogságból alkotni”.