Herendi porcelánokat bemutató, valamint Japonizmus és Art Nouveau címmel már voltak utazó kiállításai az Iparművészeti Múzeumnak Japánban, azonban a Japán kerámia-völgyének nevezett Gifu tartomány Tadzsimi városában a Modern Kerámiaművészeti Múzeumban először jött létre egy olyan átfogó kiállítás, amely öt történeti és három tematikus egységbe sorolva mutatja be a hazai kortárs kerámiát. A Szólamok kerámiában: Kortárs magyar kerámiaművészet (1965–2022) című kiállítás kurátora Novák Piroska főmuzeológus (Iparművészeti Múzeum), japán társkurátora pedig Hayashi Izumi (Museum of Modern Ceramic Art, Gifu).

A kiállítás a kortárs alkotókat, csoportokat, illetve azok irányait helyezi a fókuszba. Az anyagban 54 keramikusművész és három ötvösművész több mint 250 alkotása szerepel, nagy részük az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeiből származik, emellett a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek – Nemzetközi Kerámia Stúdió, a Kortárs Kerámiaművészetért Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara, a K.A.S. Galéria, a Zsdrál-Art Galéria, a Barabás Gyűjtemény és néhány alkotó bocsátott rendelkezésre tárgyakat.

Hogy miért a ’80-as, ’90-es évekre tevődik a fő fókusz a kiállításon, illetve, hogy miért nem látható hazánkban jobban a kortárs kerámiakultúra, mi történt a nagy múltú szakmai eseményekkel? Többek közt erről beszélgettünk Novák Piroska design és művészet teoretikussal, a kiállítás kurátorával.

Honnan jött az együttműködés ötlete?

A lehetőség a Magyarország Tokiói Nagykövetsége alá tartozó Liszt Intézet Magyar Kulturális Központ révén érkezett, melynek vezetője, Nagy Anita két éve egy kortárs tajvani kerámiát bemutató kiállítást látogatott meg a gifui múzeumban. Akkor merült fel benne az ötlet, hogy jó lenne itt megrendezni egy kortárs magyar kerámiaművészetet bemutató tárlatot. Így a kiállítás és a tényleges kapcsolat a két intézmény között a tokiói Liszt Intézet segítségével született meg egy csereprogram keretében, ami azt jelenti, hogy pár éven belül érkezik egy kortárs japán kerámiát bemutató kiállítás Magyarországra. Az Iparművészeti Múzeum kőbányai telephelyén meg is látogattak minket a japán kollégák tavaly júniusban, ahol megnézték a műtárgyainkat, illetve bejártak több budapesti és vidéki múzeumot is, hiszen sajnos az Iparművészeti Múzeum nem tud teret adni egy ekkora kiállításnak az elkövetkező években.

Tadzsimi és Gifu mennyire számítanak fontos kerámiaközpontnak Japánban?

Japán viszonylatban fontosak, de nem tartoznak bele a hat legfontosabb, legősibb kerámiaközpontba. Többek között ezért az 1986-ban indított Minói Nemzetközi Kerámia Fesztivállal (International Ceramics Festival Mino, Japan) próbálják feltenni magukat Japán és a nemzetközi kerámia térképére, ami sikeresnek is bizonyul. A múzeum, ahol a kiállítás helyet kapott a 2002-ben épült Ceramics Park MINO része; a teljes komplexumot Arata Isozaki (1931–2022) japán építész tervezte. A múzeum két hegy közé, a tájba épült. Az épületek előtti mesterséges tó és a többlépcsős vízesés a közvetlen kapcsolatot hangsúlyozza a természettel. Található itt kerámiaműhely, műtermek, a múzeum első emeletén ottjártamkor épp antik kézműves és kerámiatárgyakból tartottak vásárt, de tanösvényekkel tarkított kilátó, valamint teaház is tartozik az épülethez. Ennek magyarázata, hogy a japán kultúrában a kerámiaművesség és a teaszertartás hagyománya, valamint tárgykultúrája szorosan összekapcsolódik egymással.

A kiállítási anyag összeállításánál mi volt a legfontosabb elved?

Az, hogy minél több tárgyat mutathassunk be az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből. Ha a látogatók a múzeumunkra gondolnak, akkor első blikkre valószínűleg az ugrik be, hogy rendkívül gazdag a szecessziós és historizáló gyűjteményünk. Maga a múzeum főépülete is egy iparművészeti műalkotás, hiszen az épület a Zsolnay-kerámiákkal egyértelműen mutatja, hogy ez egy iparművészeti múzeum. Viszont arra kevesebben gondolnak, hogy kortárs alkotásokat is gyűjt minden osztály a múzeumunkban. Nagyságrendileg 25000 tétel alkotja a Kerámia- és Üveggyűjteményünket, amelyből nagyjából 5000 tétel a modern és kortárs gyűjtemény. Az online gyűjteményi adatbázisunkban ebből sajnos jelenleg kevés érhető el, mert a Transzparencia-program után lelassult a műtárgyak digitalizálása.

Időben honnan indul a koncepciód?

Arra is törekedtem, hogy megpróbáljam az 1980-as éveket kicsit lendületbe, mozgásba hozni. A ’80-as évekről kutatások zajlanak például a KEMKI-ben, ám azok inkább a képzőművészetre irányulnak. Szerettem volna, ha ez a kerámiára is kivetül.

A ’80-as években Magyarországon a kerámiakultúrában nagyon sok minden történt, és már a rendszerváltás előtt komoly változások kezdődtek el.

1982-ben például megszűnt a Finomkerámiaipari Művek (FIM), amely nyolc magyar kerámiagyár tizenegy üzemét irányította központilag. Ez teljesen átalakította a rendszert. Például egyes gyárakról kiderült, hogy a központi tervutasításos rendszer megszűnésével életképtelenek. De 1982 más miatt is a kerámia éve volt hazánkban. Pécsen abban az évben is megtartották (az 1968-ban indult) Országos Kerámiai Biennálét, a hetediket, Kecskeméten akkor volt a II. Országos Szilikátipari Formatervezési Triennálé, még a FIM-nek volt egy hattyúdala a tervezőiknek rendezett hódmezővásárhelyi biennáléjukkal. A siklósi várban szintén ebben az évben rendezte meg Csenkey Éva és Csernitzky Mária A magyar kézműves kerámia 1950–1980 című kiállítást. A svájci székhelyű Nemzetközi Kerámia Akadémia (AIC-IAC) pedig Magyarországon tartotta az éves közgyűlését.

A Herendi Porcelángyáron belül – nagyrészt – ezeknek a változásoknak a hatására 1985-ben a gyár tervezőművészei megalakították a Herend Stúdiót, és modern terveikkel komoly szakmai sikereket értek el a következő években. Horváth László, Tamás Ákos és Takács Zoltán szabadkezet kaptak az alkotáshoz, és egyedi vagy kis szériában készítettek hihetetlen kvalitású tárgyakat. A kurátori koncepcióm is tőlük indul. Látva a japán múzeumot és a minói nemzetközi kerámia-seregszemle profilját, inkább az autonóm képzőművészeti vonalra fektettem a hangsúlyt.

Milyen egységekbe soroltad a műveket?

A művek öt történeti és három tematikus egységbe sorolva jelennek meg. Az első történeti szekció az 1985-ben létrehozott Herend Stúdiót és annak három alkotóját mutatja be. A következő két egységben már a rendszerváltás után alakuló, keramikusokból álló TERRA és DeForma Csoportokat ismerhetjük meg. A tizennégy tagú 1991 és 1992 fordulóján alakult TERRA csoport (Fekete László, Fusz György, Füzesi Zsuzsa, Geszler Mária, Horváth László, Kungl György, Lammel Ilona, Molnár Sándor, Nagy Márta, P. Benkő Ilona, Schrammel Imre, Szekeres Károly, Tamás Ákos és Vásárhelyi Emese) a kerámiát kifejezetten szobrászi céllal, autonóm képzőművészeti indíttatással használta. Közösen tartottak szimpóziumokat és rendeztek kiállításokat itthon és külföldön. 1993-ban alakult a másik csoport, akik a porcelán alkalmazott műfajaiat szerették volna megújítani. Ők pont a korábban már említett FIM gyári porcelánok nagyon vonalas gondolkodását próbálták felülírni a posztmodern és anti-design elveivel, ami nem a funkciót és nem a gyakorlati használatot hangsúlyozza, hanem a formát. A tárgyaik éppen ezért nem ergonomikusak, ám hihetetlenül merész formálásúak, aprólékosan festettek és gazdagon aranyozottak.

A csoport tagjai Babos Pálma, Bedécs Mónika, Benedek Olga, Dobány Sándor, Hajdú Zsófia, Kádasi Éva, Turcsányi Judit, Vida Judit voltak. Ők is a megmaradt gyárak kiváló alapanyagait használhatták. A Zsolnay és Herendi Porcelánmanufaktúra támogatta őket. A csoport tíz év alatt kilenc tematikus szimpóziumot szervezett Siklóson és Kecskeméten olyan hívószavakkal, mint az ivóedény, az asztali tárgy, a lakoma, a lendület vagy éppen a fény. Aktívak 1993 és 2000 között voltak leginkább. 2003-ban a tízéves fennállásuk évfordulójára az Iparművészeti Múzeum rendezett egy kiállítást, amelyre minden tag tervezett egy-egy kis csészét, ezekben teát szolgáltak fel a megnyitón. E csészékből is vittem a kiállításra. A történeti sort a millennium környékén diplomázók, majd a legújabb generációt képviselő művészek zárják, akik az Új belépők, új tagok alcímet kapták a kiállításon. A kiállítás alcíme kicsit megtévesztő, mert nem 1965-től tekintem át kronologikusan a hazai kerámiatörténetet, hanem Németh János Pán című, 1965-re datált műve a legkorábbi alkotás a kiállításon. Míg a legfrissebb 2022-ben készült és Antal Kitti munkája. Az alcímben megjelenő évszámok szerepeltetését a japán fél kérte.

A három további tematikus egységben milyen művek jelennek meg?

Ezekben az apró műalkotások, Japán előtt tisztelgő kerámiák és a Magyar Művészeti Akadémia keramikus tagjai kerülnek bemutatásra. A Tisztelgés Japán előtt című egységbe bekerülő alkotások azok, amelyek konkrét utalásokat tesznek a japán kultúrára, ugyanakkor a többi szekcióban is feltűnik a japán kultúra termékenyítő hatása, például az origami, a kalligráfia, a kimonók textilmintái, a hullámmotívumok, a természet szeretete és tisztelete, a fatüzelésű és a raku égetési technikák. Nagyrészt az új kézművesség (new craft) tendenciájának köszönhetően a kerámiakészítés a reneszánszát éli napjainkban. A kis méretű, személyes, kézzel készült hétköznapi használati és dísztárgyak mellett más területeken, többek között az ékszertervezésben is megjelenik a kerámiaművészetben jellemző anyagok alkalmazása. A keramikusok mellett az ötvösök is egyre gyakrabban használják a kerámiaművesség matériáit. Az MMA tagokat bemutató egység a Mesterek címet kapta. Amikor elkezdtem a munkát, akkor még hat rendes keramikus tagja volt a szervezetnek, időközben sajnos Ambrus Éva (1941–2023) idén márciusban elhunyt.

A 80-as évek változásait követő pezsgő kerámiakultúrával mi történt napjainkra? Miért nem látható ma jobban a kortárs magyar kerámia?

Megszűnt több olyan fontos intézmény és esemény, amelyek évtizedekig meghatározták a magyar kerámiakultúrát. Az egyik ilyen volt az 1968 és 2008 között megrendezett pécsi Országos Kerámia Biennálé. Ez egy fontos sűrűsödési pont volt, ami összehozta a szakmát, számon tartották, itt presztízs volt díjat nyerni, kiállítani. Az utolsó alkalmakat Sárkány József (1955–2019) művészettörténész már egymaga szervezte meg hihetetlen munkával és energiával. A pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársaként 1987-től az Országos Kisplasztikai Biennálé, 1988-tól az Országos Kerámia Biennálé rendezője-főszervezője volt. 2015-ben az I. Országos Kisplasztikai Quadriennálé, majd 2017-ben az I. Országos Kerámia Quadriennálé is az ő szervezésében jött létre amellett, hogy a teoretikusa volt a TERRA és DeForma Csoportoknak. Rengeteget tett a magyar kerámiakultúráért. Sajnos 2019-ben váratlanul elhunyt, és az ő halálával nem maradt folytatója ennek a fontos eseménynek.

A ma is létező kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdiót Probstner János (1943–2022) alapította, vezette és látva, hogy haldoklik a pécsi kerámia biennálé, 2005-ben elindították a Nemzetközi Szilikátművészeti Triennálét, ami a kerámia anyagok mellett az üvegnek és a betonnak is helyet adott. Ez 2017-ig létezett, de sajnos szintén abbamaradt. Nehézséget okozott a Covid és a tárgyak Kecskemétre szállítása is költséges volt. 2021-ben a Kortárs Kerámiaművészetért Alapítvány – elnöke Fusz György – és a Nemzetközi Kerámia Stúdió szervezésében hirdették meg az Országos Kerámiaművészeti Biennálét Pécsen, ahol az M21 Galériában volt a kiállítás. Ezt próbálják most életben tartani. Itt kérdés, hogy hosszú távon biennálé vagy triennálé formájában érdemes-e megrendezni az eseményt. Az is kérdés, hogy mi az az idő, ami lehetőségeket termel ki, például egy alkotót rávisz egy új sorozat létrehozására. Ebből a szempontból lehet, hogy a hároméves intervallum az életszerűbb.

A magyar seregszemlék kálváriája mellett az is nagyon rosszul érintette a szakmát, hogy az 1969-től működő siklósi kerámiaszimpóziumok és a Siklósi Kerámia Alkotótelep is bezárt 2011-ben.

Az egyetemeknek is szűkültek ezzel a lehetőségei a szakmai gyakorlat szempontjából. Nagy érvágás volt az is, hogy 2019 elején megszűnt a Museion No. 1. Galéria az Üllői út elején, amit szintén Probstner János alapított a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió budapesti kiállítóhelyeként. Azért sajnálatos a megszűnése, mert Magyarországon a kultúra még mindig nagyon Budapest központú.

A műtárgykereskedelemben sincs még jelen a legújabb generáció.

A kerámiagyűjtők kevesebben vannak, mint akik a nagy képzőművészeti műfajokat gyűjtik. Az ő figyelmük jellemzően az 1950-es, ’60-as, ’70-es évekig terjed, és (még) nem érdekli őket a ’80-as, ’90-es évek. Egy-két gyűjtő azért van, például Barabás Lajos, Zsdrál Márkó vagy a K.A.S. Galériát vezető Saás Kinga, akik kifejezetten a kortársakra fókuszálnak. De a nagy öregek közül, akik a ’80-as ’90-es években futottak be, sokan a vakfoltra szorultak ebben a történetben,

ezért is volt számomra fontos a kiállítás műveinek és alkotóinak kiválasztásakor, hogy a ’80-as évek kiemelten is szerepeljen, hiszen ez egy nagyon izgalmas időszak volt.

Design- és művészet teoretikusként hoygan esett a választásod a kerámiára?

Az egyik nagynéném Kádasi Éva (1953–2022) keramikusművész volt. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen vezette a Szilikáttervező Tanszéket, majd a kerámiaképzés szakfelelőse volt 2017-es nyugdíjazásáig. Vele éltem Gödön a haláláig, ahol kialakította a műhelyét is. Gyerekkoromban is sok időt töltöttem vele, sokat láttam őt dolgozni. Soha nem akartam keramikus lenni, mert nincs plasztikai érzékem, de szerettem a műhelyében lenni. Sőt idővel megismertem a kollégáit is. Középiskolában még grafikusnak tanultam, később fotósnak, amikor felvettek a MOME frissen indult designelmélet alapszakára, akkor esett le, hogy mennyi mindent tudok a kerámiáról. A képzésben van egy techné nevű óra, ahol az elméleti szakosok is megismerkedhetnek a MOME-n folyó gyakorlati oktatással és nagyobb fokú jártasságot szerezhetnek egy választott területen. A csoporttársaim 2007-ben még a vizuális művészetek felé tendáltak (fotó, médiadesign, animáció), és nem volt köztük olyan, aki kerámiával szeretett volna foglalkozni. Én eljártam a szilikátos kiértékelésekre, írtam róluk beszámolót és fokozatosan találtam rá arra, amiben tulajdonképpen felnőttem. A kerámia és a designelmélet összeért, és ahogy ezt felismertem, onnantól már tudatosan fókuszáltam rá.

Amíg fotósnak készültem Kecskeméten, addig a Magyar Fotográfiai Múzeumban töltöttem két évet. Fotózni ugyan nem tanultam meg, de a muzeológia alapjait átadta Kincses Károly muzeológus, fotótörténész; az analóg fotográfia az egyik legérzékenyebb anyag, amit megfelelően kell tudni tárolni, szigorúak a műtárgyvédelmi szabályai. Bár végzettségem szerint nem vagyok muzeológus, de az Iparművészeti Múzeumban beletanultam a hivatásomba. Idővel itt is összeértek a szálak. Néha azért érződik, hogy nem klasszikus muzeológus vagy művészettörténész vagyok, ám ez a munkám során inkább előny, mint hátrány. Másként nézem a dolgokat, máshogy látom a területet.

Szerinted mi lehetne kiugrási pont a magyar kortárs kerámiaművészet számára?

Ahhoz, hogy láthatóbb legyen a hazai kortárs kerámiakultúra szerintem szükség volna egy kizárólagosan kerámiával foglalkozó, non-profit galériára Budapesten, mint amilyen a Museion No. 1. Galéria volt. Továbbá egy olyan rendszeresen jelentkező seregszemlére – mint anno a pécsi Országos Kerámia Biennálé – amely szakmai és minőségi szűrőként működne, presztízst és valódi kvalitást adna a szakmának, és így nem csupán a hazai, hanem a nemzetközi művészet vérkeringésébe is visszacsatolná a magyar kerámiát.

A Szólamok kerámiában: Kortárs magyar kerámiaművészet (1965–2022) című kiállítás 2023. július 2-ig tekinthető meg a gifui Modern Kerámiaművészeti Múzeumban (Museum of Modern Ceramic Art, Gifu).