Szombaton új művészeti intézmény nyílik Balatonfüreden: a Modern Műtár / Szöllősi-Nagy – Nemes Gyűjtemény, azaz a MOMŰ. Balatonfüred és a gyűjtőházaspár egy, mondhatni nagyszabású projektet indított el, amikor az intézmény megvalósításába kezdtek, amely messze nemcsak a város kulturális arculatát formálja, hanem példát is szolgáltathat magángyűjtők és önkormányzatok  közcélú együttműködésére. Nemes Judittal és Szöllősi-Nagy Andrással a MOMŰ megnyitása alkalmából beszélgettünk.

Szöllősi-Nagy András hidrológus (az MTA doktora, egyetemi tanár, a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület [OSAS] alelnöke, korábban évtizedekig az UNESCO kormányközi Nemzetközi Hidrológiai Programjának főtitkára) és Nemes Judit festőművész (az OSAS alapító tagja, a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja) több mint ötven évvel ezelőtt kezdtek képzőművészeti alkotások gyűjtésébe. Csírájában akkor jött létre egy kisebb kollekció – a korra jellemző igen szerény keretek és lehetőségek között –, mely zömében az Európai Iskola néhány művészének kisebb munkáiból állt, melyekhez baráti kapcsolatok segítségével jutottak.

Az intenzívebb gyűjtés a nyolcvanas évek végén, Párizsba költözésük után indult be. A gyűjtők célkitűzése akkor az volt, hogy a XX. században Franciaországban alkotó magyar művészektől kíséreljenek meg még fellelhető műveket összegyűjteni és egyfajta leletmentésként pár év múltán azokat hazahozni. A pár évből közel harminc év lett, az anyag időközben nemzetközivé szélesedett és kiterjedt az európai, észak és dél-amerikai modern és kortárs művészek alkotásaira is.

Jelentősen megváltozott a gyűjtés területe is: a nemzetközi konstruktív, geometrikus és konkrét művészet került fókuszba, kiegészülve egy kisebb fotógyűjteménnyel. Gyűjtői életművük most ér révbe azzal, hogy több külföldi és hazai kiállítás után végleg hazakerül. Így jött létre Balatonfüreden a MOMŰ / Szöllősi-Nagy – Nemes Gyűjtemény.

Viszonylag régóta foglalkoztat benneteket a gyűjteményetek állandó otthonának megteremtése, hozzáférhetővé tétele minden érdeklődő számára. Miért fontos ez számotokra?

Nemes Judit (NJ): A gondolat jó tizenöt éve kezdett, igaz, nagyon halványan, megfogalmazódni, amikor egy New York-i magyar barátunk, maga is nagyszerű gyűjtő és tudós, azzal a kérdéssel szembesült nyolcvan éves korában, hogy mi is történjék remek gyűjteményével, amit ötven év alatt épített fel zömében magyar művészek munkáiból. Úgy volt, hogy egy nagyobb amerikai gyűjtemény befogadja, ám az nem sikerült. Mi akkor még Párizsban éltünk és nap mint nap láttuk, hogy a mi gyűjteményünk is kezd túlnőni rajtunk. Már a mennyezeten is festmények voltak. Ugye, egy gyűjtemény méretét a házban lévő falak mérete határozza meg. A többi megy a raktárba. De mi lesz azokkal? Azon tűnődtünk, mit tegyünk hosszú távon a már túl terebélyessé nőtt gyűjteménnyel. Nem akartunk darabokat eladni, a gyűjteményből pénzt csinálni, mert nem azért kezdtük el kamaszkorunkban a gyűjtést, ugyanakkor nem szerettük volna, ha ebek harmincadjára jut vagy szétesik azután, amikor már az örök vadászmezőkön járunk kiállításokra. Egy kollekció attól kollekció, hogy van benne koherencia, belső összefüggés. Egyébként nem gyűjtemény, hanem raktár. Mindenképpen valahogy a köz számára szerettük volna elérhetővé tenni a gyűjteményt. A magángyűjtemények csúcsművei előbb-utóbb így is, úgy is a közgyűjteményekben találnak megfelelő helyet – ez így is van rendjén. Ez persze eltarthat akár száz vagy több évig. S mi lesz közben? Elkallódnak, ha nem végleg elvesznek értékes munkák. Ébli Gábor, aki katalógus-sorozatunk értő főszerkesztője volt évekig, szegezte nekünk jó pár éve egy Artmagazin interjúban a kérdést, hogy akkor most mi lesz itt, kérem? Magángyűjtés vagy intézményesülés? Ébli ültette be visszafordíthatatlanul a gondolatot a fejünkbe, ezért neki nagy köszönettel tartozunk.

Mennyiben jelent plusz kihívást, hogy egy, a kulturális intézmények számára rendkívül nehéz időszakban kell létrehozni és működtetni az új múzeumot? Mennyire látjátok adottnak a hosszútávú működés feltételeit?

Szöllősi-Nagy András (SZNA): Nyilván vissza kellett fognunk egy kicsit az ambícióinkat – de csak egy kicsit. Néhány tervezett eseményt későbbre toltunk. Balatonfüred ebben is kitűnő partner. Amikor már látszottak a gazdasági gondok körvonalai, akkor sem engedtek jottányit sem a minőségből – sem az építési munkálatok minőségéből, sem a kulturális koncepció gazdagságából. Mi nem a saját „nagyságunk” mauzóleumát szeretnénk megteremteni, hanem egy interdiszciplináris új kulturális teret, amit a közösség magáénak tud s örömmel jár oda, mert a magaskultúra nem unalmas, hanem elsőrangú szórakozás. A modern múzeum nem az unalom, hanem az állandó tanulás és az öröm forrása. Amit a várossal közösen létrehoztunk, az voltaképpen egy kulturális PPP (Public-Private Partnership), ahol a város adja a hardvert (az épületeket és a működtetést), mi pedig a szoftvert – kiállítási programokat, a műveket, konferenciákat, oktatási és múzeumpedagógia programokat, archívumot s még egy sereg kapcsolódó dolgot. És persze szponzorokat is keresünk egyes események támogatására. Már a korai szakaszban segített például az MVM. A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Főváros eseményeivel való szoros együttműködés és koordináció már a kezdeti szakaszban is rengeteget támogatást nyújtott.

Hogyan alakult ki a partneri kapcsolat Balatonfüreddel?

SZNA: Amikor végleg hazatelepültünk és hazahoztuk a gyűjteményt, rögvest intenzív keresésbe kezdtünk, vajon van-e egy olyan város, preferáltan itthon, amely alkalmas és méltó módon befogadná a gyűjteményt. Szakmám következtében Áder János, akkori köztársasági elnök felkért, hogy vezessem az általa koncipiált Budapesti Víz Világtalálkozó sorozat nemzetközi programbizottságát. A világtalálkozó sorozat 2013-ban kezdődött, akkor még Hollandiában rektorkodtam s jártam néha haza a világtalálkozó ügyeit intézni. A harmadik világtalálkozóra 2019-ben került sor. Az akkori konferencia nemzetközi programbizottsága a tihanyi Limnológiai Intézetben ülésezett s egy este vacsorameghívást kapott Bóka Istvántól, Balatonfüred polgármesterétől. Én a polgármestertől balra ültem, tőlem balra pedig Cserép László kulturális tanácsadó.

És persze a vízről beszélgettünk, mi lesz a klímaváltozás hatása, mi lesz a Balatonnal, miért a nagy aszályok, mit lehet tenni. Bevallom, hogy estére már annyira elegem lett a vízből, hogy áttereltem a beszélgetést a művészetre, jelezve, hogy van egy nemzetközi gyűjteményünk, amit valahogy a köznek szeretnénk juttatni s vajon Füredet érdekelné-e.

Rá fél évre hívott fel Bóka István és kérdezte, hogy áll-e még az ajánlat? Persze – vágtam rá, alig leplezve az örömömet. Így kezdődött egy csodálatos utazás. Később tudtam meg, hogy Vass László barátunk is „súgott” a polgármesternek. Szóval, ez egy fantasztikus történet. Szinte hihetetlen, ismerve provinciánkat.

A magánmúzeum ma még alig ismert intézménytípus Magyarországon, ezért óhatatlanul példa lesztek. Bizonyára mindenki kíváncsi arra, mik a Balatonfüred városával létrejött megállapodásotok sarkalatos pontjai, egyszerűbben fogalmazva: kinek mi a dolga ebben a projektben?

NJ: Hadd tegyek egy kiigazítást: a MOMŰ nem magánmúzeum lesz, hanem egy, a várossal közös ügy. A vállalkozás egy kulturális PPP, jól definiált célokkal. Hozzátenném, hogy az állandó kiállítás egy állandóan változó kiállítás lesz – kétévente cserélnénk a kiállított anyagot. Az állandóan változó kiállítás mellé alkalmi tárlatokat is rendezünk, elsőként, idén a Franciaországban élő és alkotó, századik évébe lépett Molnár Vera különleges művészetéről. Jövőre a számítógép-grafika korai éveiből rendeznénk nemzetközi tárlatot, egy kapcsolódó Vera Molnar 100 nemzetközi konferenciával.

Gyűjteményetek különböző szeleteivel már sok helyen találkozhattak az érdeklődők, az állandó bemutatásukra szolgáló épületek viszont, legalábbis mai formájukban mindenki számára újak. Mit tudnak ezek az épületek, mennyire ígérkeznek ideális helyszínnek a gyűjtemény bemutatásához és a tervezett programokhoz?

NJ: A két épület, amelyekről szó van, a város szívében, a Blaha Lujza utca elején, a Blaha-villával szemben található. Az egyik korábban a várostörténeti múzeumnak adott otthont, ami a nagyobb Esterházy-villába költözik, a másik pedig Borok Háza néven volt ismert és idegenforgalmi szolgáltatások is működtek ott. Ez utóbbi szintén más épületbe kerül. A két megüresedett patrícius villának a város mindenképpen kulturális funkciót szánt. Így született ez az együttműködés. Az épületeket kívülről-belülről persze fel kellett újítani, és nem kis mértékben át is kellett alakítani. Ennek keretében került sor a két épületet összekötő üvegfolyosó megépítésére Vikár András elképzelése és tervei alapján. A projekt szellemére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a Vikár & Lukács Építésziroda teljesen ingyen készítette el az összes tervet. A polgármester rendszeresen személyesen ellenőrizte a munkák előrehaladását. Mind a mai napig hihetetlen, ahogy ez az egész dolog összeállt. A MOMŰ-be a belépés a volt Borok Házán keresztül történik, azon a szinten lesz a recepció, egy kisebb konferenciaterem, a múzeumshop és két szoba kutatóknak. Onnan egy elegáns csigalépcső – Vikár-lépcsőnek hívjuk – vezet az alsó szintre, ahol a fotógyűjtemény van. Azon a szinten lesz az archívum is. Az első épületből az üvegfolyosón át lehet a másikba jutni, ahol a képzőművészeti rész kap helyet. Az üvegfolyosón pedig az utcáról is jól látható szobrokat helyeztünk el. A másik épületben két szintet kap a (változó) állandó gyűjtemény, míg a harmadik az időszaki kiállításoké. Az így kialakított épületegyüttes ideális pár órás, kifáradásmentes kiállításlátogatásra. Az épületeket a Farkas Anna tervezte logót idéző két szobor teszi zárójelbe; a nyitó jel a Vikár-lépcső orsóterében Kelle Antal kibernetikus mobilszobra, míg a záró jel Zalavári József stabil szobra. Mindkét szobor erre az alkalomra készült. Az épületek belső építészetét Batisz Miklós tervezte és ő ellenőrizte a kivitelezését is.

Egy jó név és egy jó logó – ha még nem is fél siker, de mindenképpen nagyon fontos. Hogyan született múzeum neve és logója?

SZNA: Több névvel kísérleteztünk barátainkkal és munkatársainkkal már a tervezgetés elején. Felmerült a Balatonfüredi Modern Képtár, rövidítve BMK név is. Elvetettük, mert esetleg valaki okkal egy bicikliboltra asszociálna. Az ötletrohamban aztán olyan nevek is felbukkantak, mint MOK (Modern Képtár), ami egy háztartási boltnak remek név, de itt nem biztos, hogy jó ötlet lenne. Volt aztán FÜMOG is (Füredi Modern Galéria), ám tartottunk attól, hogy a betévedő látogató vagy fűmagot keresne, vagy marihuánát. Ezekben pedig nem utaznánk. Felbukkant a Kortárs Galéria Balatonfüred (KGB) rövidítés is, amit érdekes módon egyikünk sem talált megnyerőnek. Batisz Miklós volt az, aki a MOMŰ betűszót kitalálta a Modern Műtár rövidítéseként. Részint van egy izgalmas ellentmondás a „modern” és a „műtár” között, ám mindkét szó utal a lényegre: modern és egyben klasszikus, hiszen a két épület Füred elegáns reformkori negyedében áll, a ma már alig használt „műtár” kifejezés íze pedig a reformkort idézi. És a rövid, de karakteres névvel persze jönnek a szabad asszociációk is: MOMA, MOME, MUMOK. A logót Farkas Anna tervezte két M betű rafinált megjelenítésével. Ő tervezte meg a MOMŰ vizuális identitását is – a betűktől a képcédulákig.

Mik a múzeum működésének intézményi-szervezeti keretei?

NJ: A MOMŰ-t a város üzemelteti. Ugyanaz az intézmény, amelyik a Vaszary Galériát menedzseli, ezért a jegyeladások is koordináltak lesznek. Ezekbe mi természetesen nem szólhatunk bele. Közös a Vaszary Galériával a beléptetési rendszer és a biztonsági felügyelet is. A múzeumshop üzemeltetését is a Vaszary Galéria végzi. A shopba – túl a releváns kiadványokon, katalógusokon és könyveken, a MOMŰ memorabiliákon – a gyűjteményben jelen lévő művészektől szeretnénk elérhető árú sokszorosított, de számozott és aláírt alkotásokat árusítani – segítve a gyűjtési kedv felébresztését a fiatalabb korosztályban. Az üzlet „small money but no gagyi” alapon fog működni. Mi a kiállítási politika kialakítását, a kiállítások tervezését és a kiállítandó művek válogatását végezzük. Ahogy említettük, az intézményes keretet a hardver-szoftver viszony határozza meg – egyik se működik a másik nélkül.

Szokták mondani, senki nem kap második esélyt arra, hogy jó első benyomást keltsen. Egy új múzeum első kiállításai nem egyszerűen műveket mutatnak be, hanem programot hirdetnek. Mit olvashatnak majd ki az érdeklődők állandó kiállításotok első változatából és az első időszaki bemutatókból? Mit „üzennek” ezek a tárlatok? Az állandó kiállítással valamilyen szempont szerinti keresztmetszetét kívánjátok adni a gyűjteménynek, vagy inkább egy-egy korszakot, irányzatot, műfajt mutattok be részletesebben – netán egy-egy gondolatra fűzitek fel ezeket a kiállításokat, vállalva, hogy sok kiállítás együtt ad majd valamiféle képet a gyűjtemény egészéről?

SZNA: Az állandó kiállítás címe: Európa összeköt. Tulajdonképpen az egész gyűjtemény ebben a szellemben épült fel – ne kérdezd, hogy ez tudatos választás volt-e már az elején, mert erre nem tudjuk a választ, így alakult. A gyűjtemény voltaképpen jó hetven százaléka nemzetközi, ideértve a külföldön dolgozó magyar művészek munkáit is. A többi pedig az itthoni alkotóktól származik. Több, mint húsz éve volt a franciaországi Angers-ben az első komolyabb múzeumi megjelenésünk a Magyar művészek Franciaországban kiállítással, ahol Jean-Pierre Arnaud barátunk rendezett tárlatot „francia magyarok” és „magyar magyarok” munkáiból Réth Alfrédtől Lantos Ferencig. A tárlatnak meglepően jó visszhangja volt és sorra jelentek meg a kritikák, hogy „jé! ezt se tudtuk, ezek mind magyarok voltak? Schöffer is? és a Vasfüggöny mögött is volt modern művészet? nahát!” jellegű megjegyzésekkel. Nos, ez az ív húzódik meg a most nyíló tárlat hátterében is: igen, az elmúlt száz esztendő borzadályos honi politikai rezsimjei dacára is létezett kapcsolat a magyar, illetve az Európa szerencsésebb felén dolgozó művészek között. Volt tehát szellemi folytonosság, összekötő kapocs, még ha tiltották, vagy jobb esetben épphogy tűrték is. A művek és a művészek még a mesterségesen szétvágott Európában is reflektáltak egymásra. Ezt mutatja be az Európa összeköt tárlat A képek játéktere című képzőművészeti része, Rényi András kurálásában. Többet itt most nem árulnánk el, legyen elég annyi, hogy a kurátor megdöbbentően új és izgalmas dolgokat tár a látogató elé. A tárlat másik része a fotógyűjteménybe enged betekintést Találkozások címmel. Itt Somosi Rita kurátor a gyűjteményben szereplő alkotókról készített művész portrékból, valamint az emberi munkavégzéssel kapcsolatos fényképekből válogatott. Egyfajta átvezetést jelent ez az urbánus közegről és építészetről szóló fotográfiával egyetemben az experimentális fényképekig – ahonnan már csak egy ugrás a konkrét művészet, túl az üvegfolyosón.

Akár az intézményi-szervezeti keretek, akár a kiállítási koncepció kialakításában nem sok hazai példára, tapasztalatra támaszkodhattatok. Talán a tőletek földrajzilag sem távol eső Vass László Gyűjtemény lehetett kivétel, amellyel még gyűjtési területetekben is vannak közös elemek. Jelentett-e hasznosítható tapasztalatokat az ő munkája, illetve terveztek-e vele együttműködést a jövőben?

NJ: Abszolút mércét jelentett Laci munkássága és szívós erőfeszítése, hogy a „magyar Ugaron” is lehet és kell európai mércével mérhető dolgot létrehozni és csinálni. Tulajdonképpen ő élő példa mindenki számára, mi is sokat tanultunk tőle. Egyik nyári hazalátogatásunk során ismerkedtünk meg jó harminc éve és azóta is tart intenzív együttműködésünk és barátságunk. Az EKF programjainak fontos eleme lehet a veszprémi Vass Gyűjtemény és a füredi MOMŰ közös fellépése. Nem sok példa lehet a világon arra, hogy egymástól tizenkét kilométerre két, párbeszédet folytató modern képzőművészeti gyűjtemény együtt dolgozzon a modern vizuális kultúra elterjesztéséért. Tervezünk közös tárlatlátogatásokat is. A MOMŰ meglátogatása után busszal szállítanánk a látogatókat a veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény megtekintésére, értő, többnyelvű tárlatvezetésekkel egybekötve.

Vannak-e olyan külföldi intézmények, melyek példája inspirálólag hatott Rátok, és amelyek akár jövőbeli partnerek is lehetnek?

SZNA: Majd három évtizedes külföldi életünk és UNESCO munkám során elég széles nemzetközi kapcsolatrendszert építettünk ki, amely hatékonyan hasznosítható a MOMŰ működésében. A lehetséges külföldi partnerek sorában a zürichi Museum Haus Konstruktiv – the Foundation for Konstruktive and Concrete Art, az ingolstadti Museum für Konkrete Kunst, a reutlingeni Stiftung für Konkrete Kunst, a würzburgi Kuturspeicher, a Ruppert-gyűjtemény, az ulmi Kunsthalle Weishaupt, az erfurti Forum Konkrete Kunst, a bonni Arithmeum, a zágrábi kortárs művészet múzeuma (Muzej suvremene umjetnosti), a Łódz-i Muzeum Sztuki, a berlini Bauhaus-Archiv, a bonni Arithmeum, a bottropi Josef Albers Museum Quadrat, a künzeslaui Würth-gyűjtemény, a waldenbuchi Museum Ritter, valamint a New York-i Minus Space konkrét művészeti központ említhető, melyekkel hol fokozatosan, hol – a már meglévő személyes kapcsolatok eredményeként – azonnal kölcsönösen előnyös kooperáció alakítható ki.

Nálatok jobban senki sem ismeri a gyűjteményt. Miért tartottátok mégis fontosnak külső szakember, kurátor bevonását és miért Rényi Andrásra esett a választásotok? Hogyan kell elképzelnünk a feladatok megosztását köztetek?

NJ: Tudod, a bajok általában ott kezdődnek, ha egy gyűjtő esztétának, filozófusnak vagy művészettörténésznek hiszi magát. Akkor jön a kedvenc művek koncepció nélküli kilógatása egymás mellé. Ilyenkor nem a művek reflektálnak egymásra és küldenek erős vizuális üzeneteket, hanem ezeken felülkerekedik a gyűjtő méretes egója. Az pedig az esetek zömében van nekik. Másfelől, ahogy mondod, mi csakugyan elég jól ismerjük a gyűjteményünket, voltaképpen rabjai is vagyunk, de talán épp ezért számos belső összefüggését nem vesszük észre. Rejtve maradnak. Úgy véltük, hogy mindenképpen egy friss szem/agy szükségeltetik ezek megtalálására. Geskó Judit – aki nagyon szívén viseli a Vass Gyűjtemény és a mi gyűjteményünk alakulását és számos kitűnő tanáccsal szolgált mindkettőnknek – javasolta, hogy beszéljünk Rényi Andrással. Így jött létre gyűjtői életünk nagy találkozása. Hihetetlen összefüggéseket vett észre és egy elképesztően izgalmas koncepciót alakított ki. Bár Rényi András rembrandtológus, mégis mindent ismert a mi dolgainkból. Biztos kézzel válogatott olyan munkákat, amelyek „beszélnek, játszanak” egymással. Abban az értelemben, amely szerint a játék lényege az embernek az a képessége, hogy tükrözze a valóságot, és át is alakítsa azt. Így alakította ki a kiállítás egyes termeit, bevonva és segítve a látogatót a megértés folyamatában.

Milyen távon terveztek előre? Egyáltalán, milyen távon lehet ma előre tervezni?

SZNA: Ha szerencsénk van, akkor van tíz évünk. Ha pechünk, akkor húsz. A mostani letéti megállapodásunk a várossal öt évre szól, ami automatikusan hosszabbodik, hacsak valamilyen oknál fogva azt az egyik fél fel nem mondja. Mindketten sokat invesztáltunk ebbe és mindketten szeretnénk a MOMŰ-t fenntarthatóvá tenni. A városvezetéssel kitűnő kapcsolat alakult ki, így minden reményünk megvan arra, hogy a projekt sikeres lesz és folytatódik. Hadd tegyük itt hozzá, hogy Füred csakugyan elképesztő hely. Sikerrel kerülte el a hamburgerviskósodást és kulturálisan unikális város lett az országban. Rendezett, tiszta és élhető.

Mennyiben akar, mennyiben tud, mennyiben kell reflektálnia a múzeumnak a bennünket körülvevő világra? Más lesz-e – túl azon, hogy időközben nyilván új munkákkal is gyarapodott a gyűjtemény, amelyeket be tudtok építeni – a nyitó kiállítás most, mint lett volna, mondjuk öt vagy tíz évvel ezelőtt?

NJ: A múzeumnak, mint olyannak, az elmúlt évtizedekben alapvetően megváltozott a funkciója. A jó múzeum élő, a világunk változásaival együtt lüktető kreatív hely. Szellemi kaland, tükör és felüdülés az egyén és a köz számára. Voltaképpen az élethosszig tartó, élvezetteli tanulás színhelye. Ilyenné szeretnénk a MOMŰ-t is tenni. A nyitó kiállítás valóban más lesz, mint lett volna tíz évvel ezelőtt. Részint, mert sok új munkát tudtunk beszerezni, új irányzatokat és fiatal, új művészeket bevonni a gyűjteménybe, de azért is, mert mai korunk teljesen más, mint a tíz évvel ezelőtti. Politikai őrültek nyargalnak össze-vissza a világban ostoba ideológiákkal, dúl a nacionalizmus és a populizmus, tucatnyi borzalmas háború és agresszió zajlik, itt a szomszédunkban is, és elveszőben az optimizmusunk.

Ebben az összehuzalozott és egymásra utalt, kölcsönösen függő világban soha nem volt ennyire fontos a kulturális sokszínűség és annak bemutatása, mint éppen most. Ezt tűzte ki célul a nyitó kiállítás is.

Mit kínál a MOMŰ a kiállításokon túl?

SZNA: Lesznek múzeumpedagógiai foglalkozások gyerekeknek, népszerűsítő eladások a tágabb helyi közönségnek, vitaestek, esetenként kamarazenei események a konferenciateremben. További célkitűzésünk az integrált archívummal támogatott, a szakmai közösség számára nyitott oktató- és kutatóhely. A konkrét művészetet tanulmányozó hazai és nemzetközi kutatók, PhD hallgatók, poszt-doktorok, alkotószabadságon lévő hazai és külhoni oktatók és ösztöndíjasok fogadása és önkéntes bevonása a munkába szintén olyan terület, ahol szeretnénk előbbre lépni. Ezek finanszírozása külső pályázati források és szponzori pénzek felhasználásával történne. Hosszabb távon a MOMŰ tehát több lenne, mint egy kiállítóhely, egy archívum, egy múzeumpedagógiai létesítmény, egy kutatóhely, ill. egy konferencia- és oktatóbázis külön-külön, hiszen pont ezek integrálása teremtené meg a fent felsorolt elemek összekapcsolását, a kívánatos interdiszciplinaritást, kommunikációt és szinergiát. Faragó Balázs és a Walter’s Cube csapata már elkészítette a MOMŰ 3D-s digitális modelljét, amiben virtuális kiállításokat fogunk szervezni a világhálón a gyűjtemény egy-egy szeletéről. Ez mindenhonnan elérhető lesz, ahol van internet.

Gyűjtési területetek a műtárgyak mellett mindig kiterjedt a dokumentumokra is, s a terveitek között szerepel egy dokumentumtár létrehozása is. Mik lesznek ennek a súlypontjai s milyen lehetőségük lesz az érdeklődőknek tanulmányozni a dokumentumokat?

NJ: Az elmúlt évtizedekben elég sok, a MOMŰ tárgykörébe eső dokumentumot gyűjtöttünk össze. Leveleket, manifesztumokat, kiállítási meghívókat, katalógusokat és innen nehezebben elérhető könyveket. Természetesen ezeket is közkinccsé és kutathatóvá szeretnénk tenni. Amikor Hollandiában éltünk, akkor iparkodtunk az ottani geometrikus művész közösséggel is megismerkedni, így tőlük is sikerült főműveket szerezni. Az egyik holland barátunk, Piet van Zon holland festőművész az elmúlt évtizedekben több tízezer eredeti darabból álló, jelentős méretű és unikális dokumentumgyűjteményt épített fel a nemzetközi konkrét művészet témakörében. Örökös híján nincs kire hagyja dokumentumtárát, amit – a mi megközelítésünkhöz hasonlóan – sem eladni, sem szétesni hagyni nem akar. Így felajánlotta MOMŰ-archívum számára. Az archívum nemzetközileg nyitott, hozzáférhető és kutatható lesz. Alkalmasan berendezett kutató-szobák is a böngészők rendelkezésére állnak. Terveink szerint nyárra jutunk abba az állapotba, hogy megnyithatjuk az archívumot.

Borítókép: Enteriőr az állandó kiállításról. Fotó: Botos Péter