Áll Bázel külvárosában egy Renzo Piano tervezte múzeumépület, amely nemcsak Svájc leglátogatottabb kulturális intézménye, de nemzetközileg is jól ismert. Fennállásának 25. évfordulója jó alkalom, hogy visszatekintsünk a történetére és előzményeire. Amelyhez azonban az alapító életútjáról és személyiségéről is érdemes beszélni.

A Beyeler Alapítvány különleges helyet foglal el az elmúlt évtizedekben egyre fontosabbá váló privát múzeumok sorában. Ezek zömmel egy-egy jómódú gyűjtő vagy örökös akaratából jöttek létre, azzal a nem titkolt (és persze teéjesen legitim) céllal hogy az alapító társadalmi pozícióját és hírnevét erősítsék. A Beyeler esetében viszont nem egészen erről van szó.  Egy egyszerű környezetből  származó fiatalember felfedezi, majd megszereti a modern művészetet és némi szerencsével, meg sok önerővel, majdhogynem véletlenül a XX. század második fele nemzetközi műkereskedelemének egyik kiugróan sikeres, sőt, emblematikus szereplőjévé válik.

Ernst Beyeler kispolgári családból származott,  apja a svájci vasút alkalmazottja volt, öt gyermekét, felesége korai halála miatt egyedül nevelte fel. Ernst 17 évesen, 1938-ban kezd el segédként dolgozni, egy Bázelbe menekült német zsidó antikvár könyvkereskedő boltjában. A művelt kereskedő, a munka mellett bevezeti az irodalom, a művészet világába, valamint a buddhizmus gondolatrendszerébe is.

Miután a tulajdonos 1945-ben váratlanul meghal, Ernst Beyeler veszi át az üzletet, és vele együtt súlyos adósságokat is. Hamarosan a képzőművészet felé terelődik a tevékenysége, először japán fametszetekkel próbálkozik, miközben 1951-ben végleg felhagy a könyvkereskedéssel. Az immár galériás profillal működő boltban elkezdi bemutatni a XX. század modern művészeit, mások mellett Picasso, Bonnard, Degas, Renoir és Matisse grafikai munkáit. Emellett, eleinte egyszerű fekete-fehér kiadványokkal, később egyre igényesebb kivitelű művészeti albumokkal, nagy méretű, színes katalógusok segítségével igyekszik szélesebb körben is megismertetni tevékenységét, valamint  Bázelbe csábítani a külföldi gyűjtőket.

Korán eldönti, hogy csak a személyes ízlésével is egybevágó, minőségi munkákkal fog kereskedni, és igyekszik a nemzetközileg ismert nevekre koncentrálni. Kockázatot pedig csak vásárláskor vállal, olyankor azonban annál merészebbeket. Következetes üzletpolitikája ellenére (vagy talán éppen azért?) keményen eladósodik. De mindvégig bízik a minőségi művészet hosszútávú értékállóságában, értéknövekedésében és erről rendre sikerül meggyőznie ügyfeleit és hitelezőit egyaránt. Beyeler megnyerő, őszinte személyisége kétségtelenül a sikerének egyik kulcsa: a gyűjtők és múzeumi szakemberek, vezetők bizalmát végig megtartotta, és mindig talált befolyásos támogatókat, amikor bankhitelekre volt szüksége.

Kereskedői pályafutása során akadt két, fordulatot jelentő pillanat. Az első David Thomsonnal, az ’50-es évek végének egyik legnagyobb amerikai gyűjtőjével való találkozása.  A nehéz helyzetbe került acélipari vállalatok felvásárlásából, szanálásából, majd nagy nyereséggel történő eladásából meggazdagodott üzletember meglehetősen kellemetlen, faragatlan figura hírében állt;  nem sokan akartak vele üzletelni.

Váratlanul bukkant fel Beyeler egyik kiállításán, sietve nézett szét a galériában, be sem mutatkozott, de megkérdezte tíz kiválasztott mű árát. Majd azt ajánlotta, hogy az összegek felét kifizeti a művekért.  Beyeler erre határozott nemet mondott, mire Thomson dühösen kirohant – így aztán a kilétét is csak a kellemetlen epizód után tudhatta meg a műkereskedő. Egy év elteltével azonban Thomson előkerült. Küldött egy, az eredeti árnak megfelelő ajánlatot öt műalkotásra, a vételár felét azonnal elutalta és egyben meghívta Beyelert, utazzon el hozzá  Pittsburgh-be.  Habár a galerista első látogatása Amerikában nem hozott közvetlen üzleteket, következményei döntőek voltak kereskedői karrierje szempontjából.

Az üzletember óriási, komoly minőséget jelentő gyűjteménye lenyűgözte Beyelert, aki onnantól kezdve azon törte fejét, hogyan tudna minél többet megszerezni a művek közül. Meglepetésére Thomson  jelentkezett először, felajánlva megvételre Paul Klee száz alkotását.  Ez azonban csak a kezdet volt; egészen 1965-ig Beyeler folyamatosan vásárolt tőle nagyobb számban, csak Giacometti-tól 67 szobrot, 21 rajzot és 7 olajfestményt, a további, összesen 340 klasszikus modern mű mellett.

Beyeler természetesen jó ideig nem rendelkezett az ehhez szükséges anyagiakkal. Részben tehát képcserével, de főként hitelek segítségével vásárolt, emiatt viszont muszáj volt a nagy mennyiségű művet gyorsan tovább is adnia. 

Hirdetés

Hirdetés

Jó kapcsolatainak hála azonban 88 Paul Klee-munka került a düsseldorfi Kunstmuseumba, ami segített megalapozni nemzetközi ismertségét is, a modern művészeti terület egyik vezető kereskedőjeként pozícionálhatta magát.

A másik fontos eseményt első látogatása jelentette Pablo Picasso dél-franciaországi otthonában. Az impresszionista művek megdrágulásával Beyeler érdeklődése egyre inkább az élő alkotók felé fordult. A spanyol festő munkái, hatalmas produktivitása következtében, rendre feltűntek a piacon, így a galéria ajánlatai közt is. A találkozásuk végül 1966-ban létre is jött, részben annak köszönhetően, hogy Picasso a rendszeresen megjelenő minőségi katalógusok révén ismerte és nagyra becsülte a galerista tevékenységét. A kereskedő személyisége szintén rokonszenves lehetett számára, mert szokásával ellentétben felszólította, hogy válassza ki azt, ami érdekli – pedig Picasso mindig maga döntött arról, mit ad el, ez még „saját” kereskedője, Daniel-Henry Kahnweiler esetében is így volt.  Végül  Beyeler a kiválasztott 45 műből huszonhatot vihetett el. Ezt követően egy, a művész haláláig tartó, szoros üzleti  kapcsolat  jött létre közöttük.

Noha a XX. század második felében a művészeti élet és a műkereskedelem fontos központjai előbb Párizs, majd New York és London lettek,  Ernst Beyeler a felívelő nemzetközi karrierje ellenére hű maradt szülővárosához, Bázelhez – és mindvégig szerényen élt.

A hatvanas évek vége felé a nagy nemzetközi árverőházak egyre fontosabb szerepet kezdtek játszani társadalmi eseményként szervezett aukcióikkal és a modern művészet piacán is erős konkurenciát jelentettek a tradicionális galériák számára. Ekkor született a gondolat, hogy ezt ellensúlyozni lehetne egy szintén társadalmi eseményt jelentő, nemzetközi kortárs művészeti vásárral, így nyílt meg 1967-ben, Kölnben az első ilyen típusú art fair.

Bár Beyeler kezdetben nem rajongott az ötletért, de bázeli műkereskedő kollégái – köztük a magyar származású Carl László, azaz László Károly – meggyőzték, hogy Svájc is kedvező hátteret nyújthat egy hasonló rendezvény létrehozásához, ugyanakkor  ehhez persze szükségük volt Beyeler széles nemzetközi kapcsolatrendszerére is. 1970-ben nyílt meg az első, még nagyrészt sokszorosított műveknek és grafikáknak  szentelt demokratikus árakkal bíró kotárs vásár Bázelben. A siker, akkori mértékkel mérve, kiugró volt: 120 kiállító, 16 ezer látogató és majdnem 6 millió svájci frank forgalom. Pár év múltán az ArtBasel, hála a szigorú válogatási politikának, már a modern és kortárs művészet talán legnagyobb és legfontosabb vásárának számított és számít a mai napig.

Hosszú műkereskedelmi pályafutása folyamán, természetesen Beyeler is szembesült peres ügyekkel, főként a hamisítások miatt, illetve a restitúció terén. Itt csak egy esetet említünk meg, amely személyes kedvencét, Kandinsszkij Improvisation 10 című, 1910-es munkáját érinti.

A korai absztrakt festményt Beyeler 18 ezer frankért vette Ferdinand Möller, korábban a náci hatóságokkal is együttműködő német kereskedőtől, 1951-ben.  Möller azt állította, hogy a hannoveri múzeumtól szerezte az “elfajzott művészet” elleni tisztogatások időszakában. Ez igaz is volt,  azzal az „apró” különbséggel, hogy a képet a tulajdonosa csupán letétbe helyezte a múzeumnál. A tulajdonos El Liszickij orosz művész felesége, Sophie Küppers volt, aki 1927-ben Oroszországba követte második férjét, és Szibériában halt meg 1978-ban, ahová ’44-ben száműzték. A festményt Beyeler hamarosan eladta, majd pár év múltán az ár duplájáért visszavásárolta és elhatározta, hogy véglegesen megtartja, otthonában helyezve el. A Szovjetunió  összeomlása után El Liszickij fia Nyugaton telepedett le, és az anyja tulajdonában levő, Németországban maradt tizenhárom mű nyomát kereste, ezek között volt a Kandinszkij kép is. Hosszú évekig tartó pereskedés következett, amelynek során Beyeler hajlandó lett volna kártérítést is fizetni EL Liszickij fiának, de az összegről nem tudtak megegyezni. Ekkor jött a fordulat: Sophie Küppers első férjétől származó három gyereke, mint közvetlen örökösök bejelentették igényüket a képre, és velük Beyeler már egyezséget tudott kötni. A részletek nem ismertek, de a mű véglegesen Beyeler, és így később a Beyeler Alapítvány tulajdonában maradt.

Beyeler nem lehetett volna sikeres kőkemény üzletemberi tulajdonságai nélkül. Csak egyetlen példa a könyörtelen kereskedői attitűdjéről,

egy tavaly megjelent könyvből, Franz Meyer, a bázeli Kunstmuseum igazgató fiának életrajzából, amely egyfajta szembenézés is apjával. Az elismert szakember, akinek felesége Chagall lánya volt, 17 évig vezette a bázeli intézményt. Gazdag műgyűjtő családból származott, nagyapja az első volt Svájcban, aki Van Gogh, Gauguin és Mondrian műveket vásárolt. Rousseau egyik leghíresebb képe, Az éhes oroszlán ráveti magát az antilopra című festmény is a család tulajdonába volt, ezt később a múzeumigazgató és lánytestvére örökölték fele-fele arányban. Beyeler, Meyer háta mögött – akivel különben jóban volt – rábeszélte a lánytestvért, hogy adja el neki a részesedését. Ezután persze Meyer is kénytelen volt eladni neki a saját részét, hiszen a kép sorsával többé nem tudott rendelkezni.

Ami pedig a múzeum alapításának történetét illeti: Ernst és Hildy Beyelernek nem volt leszármazottja, és már 1982-ben egy alapítványban helyezték el terjedelmes privát gyűjteményüket. Az üzletileg sikeres kereskedői évek során több mint 300 művet tartottak meg maguknak, ezek részben családi házukban, másrészt különböző raktárakban kaptak helyet. A gyűjteményt teljes egészében nem látta senki, még maguk a tulajdonosok sem.  Miután 1987-ben a Reina Sofia múzeum igazgatója vásárolt náluk egy Picasso csendéletet, felmerült, hogy bemutathatnák a gyűjteményüket  a madridi múzeumban. A kiállítás 1989-ben, több mint 100 művel nyílt meg és komoly sikert aratott.

Ezt követően a kiállítást még három országban bemutatták, majd hamarosan hat helyről, köztük New York és Tokióból érkeztek ajánlatok a gyűjtemény megvásárlására és egy múzeumban való elhelyezésére. A külföldre kerülés veszélye felrázta a bázeli hivatalosságokat is, felajánlották, hogy legyen a gyűjtemény helye a Kunstmuseum, ami elvben Beyelernek is megfelelt volna. A  tervezett  befogadás végül mégsem sikerült; a két gyűjtemény a XX. századi művészet terén erősen fedte egymást, ami azt jelentette, hogy a műkereskedő képeinek egy része a raktárakban pihent volna. Így született meg végül egy önálló, privát múzeum ötlete, Beyelerék Bázel melletti lakóhelyén, Riehen-ben.

A világhírű Renzo Piano által tervezett de Beyeler erőteljes közreműködésével létrejött épület esztétikai és funkcionális szempontból is remekmű lett. Addig azonban hosszú csatákat kellett megvívnia politikai téren is, hogy meggyőzze a projekt ellenfeleit, míg végül a Svájcban szokásos demokratikus módon, népszavazás döntött a múzeum létrehozásról.  Riehen nyolcvan évre az alapítvány rendelkezésre bocsájtotta a kijelölt telket és elvállalta a terület rendben tartását. Beyeler, 2010-ben bekövezett haláláig összesen 267 kiállítást tartott belvárosi galériájában. Végrendeletében úgy rendelkezett hogy a nevét viselő műkereskedés fejezze be tevékenységét és a raktáron levő műveket árverezzék el a múzeumot fenntartó alapítvány javára.

Annak ellenére, hogy a múzeum évi 300-400 ezer látogatóval Svájc leglátogatottabb intézményéve vált – megelőzve még a zürichi Kunsthaus-t is –, veszteségesen működik.  A hiányt egy támogatói kör pótolja, minthogy a jegybevételek a költségek felét sem fedeznék, és Bázel, illetve Riehen évente csak mintegy 3 millió  frankkal járul hozzá a működéshez. A fő támogató egyrészt Beyeler privát alapítványa, valamint Hansjörg Wyss, egy Amerikában élő svájci milliárdos, aki egyúttal az alapítvány elnöke is.  Emellett számos megánember és cég járul hozzá az évi három-négy csúcskiállítás költségvetéséhez, ami esetenként  5-10 millió frank között mozog.

Az épületet két évvel megnyitása után már bővítették.  Egy újabb, jelentősebb projekt 2016-ban már Hansjörg Wyss ötlete és anyagi támogatása nyomán indult el. A múzeum mellett, egy privát villához tartozó, egyedülálló faállományú park található. Idős tulajdonosát sikerült rábeszélni a park eladására, azzal a feltétellel, hogy az ott levő fák megmaradnak. Peter Zumthor, Pritzker-díjas építész, ezzel a megkötéssel tervezett három épületet a parkba.

A főépület 1500 négyzetméter kiállítási területtel és természetes világítással rendelkezik, egy másik egyszintű, transzparens, pavilonszerű ház napközben a nyilvánosság számára szabadon használható lesz, mint találkozóhely, este pedig különböző kulturális eseményeknek nyújt majd teret. Végül egy egyszerű, diszkrét  épület az adminisztrációs, technikai és raktári funkciókat látja el. A projekt biztosan elnyerte volna Beyeler jóváhagyását is, aki a természetvédelmet fontos feladatnak tekintette, és rendszeresen támogatta is.