A bázeli Kunstmuseum két párhuzamos kiállítása a nácik által elfajzottnak minősített művek sorsával foglalkozik. Az egyik azzal a műtárgycsoporttal, amelyet éppen a bázeli intézmény vásárolt meg 1937-ben. A másik pedig egy emigrációba kényszerült német gyűjtő, Curt Glaser életét és kollekcióját mutatja be. Ha direkt tanulságokat nem is fogalmaz meg a két tárlat, elgondolkodtat országok, intézmények és személyek sorsáról, felelősségéről.

A Kunstmuseum két párhuzamosan futó kiállítása szorosan összekapcsolódik, minthogy ugyannak a témának szentelték őket: a nácizmus által „kiselejtezett” modern és avantgárd művészet megmentésére (azaz megvásárlására) tett saját erőfeszítéseik kritikus feldolgozása.  Az egyik kiállítás (Zerrissene Moderne) a németektől hivatalosan a Galerie Fischer 1939-es, luzerni árverésén megvásárolt művek történetével foglalkozik, a másik (Der Sammler Curt Glaser) pedig egy gyűjtemény és egy gyűjtő sorsával. Ez utóbbin Curt Glaser (1879-1943) művészettörténész, a berlini Kunstbibliothek egykori igazgatója kollekciójáról van szó,  amelyből 200 rajz és metszet 1933-ban Bázelbe került.

Az 1933-as év Európában minden szempontból sorsfordító volt, így annak bizonyult a kultúra területén is. Hitler hatalomra jutásával hamarosan elindult  a múzeumok “megtisztítása”, elább  a legfontosabb német intézmények vezetőinek leváltásával, majd a nemzeti szocialisták által “elfajzott művészetnek” tekintett művek eltávolításával. Az elkobozott műtárgyak száma 1937-ben  már 21 ezer körül mozog, ebből 780 festményt és szobrot, valamint 3500 grafikai munkát a németek értékesíthetőnek minősítettek.

A Kunstmuseum Basel 1936-ban felavatott új, tágas épületének története  szorosan kapcsolódik a most bemutatott két kiállítás anyagához, végső soron, a Németországban lefoglalt művekhez. A világ legelső (1661-ben létrejött) nyilvános, állami múzeuma bár gazdag középkori gyűjteménye alapján nemzetközileg is elismert volt, a modern művészeti kollekciója véget ért Arnold Böcklinnél és komoly helyhiánnyal is küzdött. Az új épület viszont alkalmat kínált mindkét probléma orvoslására. Az akkori igazgató már próbálkozott modern német műveket szerezni Bázel számára, de a helybeliek ellenállásán elakadt a projekt. Minthogy a múzeum korábban sikerrel vett részt német magán árveréseken, 1937-ban felvette a kapcsolatot a német hatóságokkal és a lefoglalt művek megvételének lehetőségéről érdeklődött.

Egy évvel később, a Münchenből indult Entartete Kunst vándorkiállítás után, a náci rezsim hivatalosan is bejelenti, hogy a nemzetközileg értékesnek számító „elfajzott” műveket devizáért hajlandó eladni. Miután az egyben való eladás terve nem működött, végül 1939-ben a Galerie Fischert bízták meg 125 kiemelt mű elárverezésével, az elkobozott művek többségének értékesítésére pedig négy német műkereskedőt hatalmaztak föl. Ugyanekkor kerül egy új, a modern művészetnek elkötelezett, progresszív  beállítottságú igazgató, Georg Schmidt kerül  a bázeli intézmény élére.

A német állam által megbízott két kereskedő, Karl Buchholz és Hildebrand Gurlitt meghívják Schmidt-et Berlinbe, ahol megtekintheti az eladásra kiválasztott alkotások mellett  a nem értékesíthetőnek minősített műveket is (köztük pl. Oscar Schlemmer alkotásait). Schmidt végül huszonegy darabot választ ki, ezeket Bázelbe küldik, hogy ott megvizsgálják őket. Ám minthogy a modern művészetnek Svájcban nemcsak hívei, de ellenzői is voltak, a fiatal igazgatónak komoly harcokat kellett vívni az erősen konzervatív Kunstkommision tagjaival. Százezer frank vásárlási keretet kért, ennek végül csak a felét engedélyezik, így tizenhárom mű megvétele vált lehetővé és a luzerni árveréssel együtt, ahol nyolc alkotást sikerült megszerezni, összesen huszonegy fontos művel gyarapodott a gyűjtemény – három héttel a háború kitörése előtt. 

A Kunstmuseum volt az egyetlen állami intézmény, amely nagyobb számban vásárolt egyenesen a náci német államtól. Így kerültek a gyűjteménybe többek között Paul Klee, Louis Corinth, Otto Dix, Paula Modersohn-Becker, Franz Marc, Max Beckmann alkotásai és Oscar Kokoschka  korai, 1913-as expresszionista remekműve a Das Windsbraut (A szél menyasszonya). A bázeli vásárlás – Schmidt kívánsága szerint – elsősorban  a német expresszionizmusra koncentrált, mert ez alig volt képviselve a gyűjteményben, és ezt tartotta a leginkább veszélyben levőnek. Kiegészítésül még Chagall Tubákoló rabbi című festményét is megemlítjük: két évvel korábban ezzel a képpel parádézott a náci csőcselék Mannheim utcáin.

A vásárlások megítélése erősen eltérő volt: egyesek a művek megmentésére helyezték a hangsúlyt és támogatták az ez irányú törekvéseket, mások bojkottálták az akciót, mivel a pénz lényegében a német háborús készülődést segítette. A megítélésben olykor keveredtek a morális és praktikus szempontok. A nyilvános kritikusok közé tartozott a párizsi száműzetésben elő Paul Westheim, az ismert művészettörténész és a berlini Das Kunstblatt magazin volt kiadója is. Ám Schmidttel folytatott intenzív levelezéséből kitűnik, hogy minden kritikája mellett, Westheim is a művek megmentését szorgalmazta és elismerte kollégája érdemeit, hisz ez az érintett alkotók ismertségét és piaci értékét hosszú távon növeli – amire egyébként nagy szükségük is volt a kényszerű emigrációban élő alkotóknak.

Georg Schmidt döntő szerepet játszott a művek megmentésében, saját biztonságát is veszélyeztette németországi utazásai során, s bár egyéni ambíciói is szerepet játszottak az akcióban, fő motivációi mégis a Kunstmuseum modern gyűjteményének felépítése és a progresszív művészet támogatása voltak. Az üzlet hivatalos német megbízottjainak szerepe és pozíciója sem tekinthető egyértelműnek, erről tanúskodik a Schmidtel folytatott levelezésük. A kiválasztott  művek megmentését érdekes módon, ők is feladatuknak tekintik. “Hozzánk hasonlóan a következő generációk is hálásak lesznek Magának azért, amit csinál” – írja neki Hildebrand Gurlitt.

A mostani bázeli kiállítás kimondottan didaktikusan közelít, és azoknak, akiknek a történelmi körülmények nem okvetlenül ismertek, a művek mellett a falakon számos magyarázat és dokumentum (fénykép, híradó részlet, eredeti kézirat, hivatalos jegyzőkönyv) áll a rendelkezésére. Érdekesség, hogy az ügyre vonatkozó hivatalos német dokumentumokat egy moszkvai levéltárban találták meg. A két kiállítás egyébként a különböző kártérítési folyamatokat  is ismerteti, hiszen épp a zürichi Bührle gyűjtemény, illetve a berni múzeum által örökölt Gurlitt kollekció körül folyó vég nélküli viták igazolják a kérdés fontosságát – nemcsak Svájcban.

Említést érdemel néhány mű, a történtek idején még fiatal, kevésbé ismert művészektől. Nem lévén piaci értékük, műveik többségét a nácik egyszerűen megsemmisítették. Itt példaként csak Franz Frank megrázó A munkanélküliek (1928-29), Anita Clara Rée Fehér diófák és Felix Nussbaum A bolond tér (1931) festményeit említenénk. Rée 1933-ban öngyilkos lett, Nussbaumot, feleségével együtt Auschwitzban gyilkolták meg, Frank munkássága 1945 után feledésbe merült.

A megszerzett művek mellett  a visszaküldött képek sorsa is dokumentálva van; három eltűnt festmény pedig (Oscar Schlemmertől és Otto Dixtől) vászonra vetítve, eredeti méretükben láthatók a kiállításon. Különösen fájdalmas hiány Dix Die Schützengraben (A lövészárok, 1920-23) című műve, amely az első világháborúban megélt borzalmak hatására készült és elveszettként tartják számon.

A Kunstmuseum másik, egyidejű  bemutatója egyetlen ember és gyűjteménye sorsát mutatja be, és szorosan kapcsolódik a fentiekhez. Curt Glaser a 20. század első harmadában Berlin kulturális életének egyik fontos szereplője volt. Eredetileg orvosnak készült, de érdeklődése korán a művészetek felé fordult, művészettörténeti tanulmányaival párhuzamosan már kritikusként is publikál. Művelt, gazdag zsidó családból származó felesége döntő hatással volt későbbi karrierjére, gyűjtőként és művészettörténészként.

Az idősebb Hans Holbeinról írt egyetemi disszertációt, számos tanulmánya jelent meg a középkori német mesterekről és a grafika történetének szentelt könyve is sokáig kötelező olvasmánynak számított – ugyanakkor nyitott volt az akkori modern művészet és a nem európai kultúrák felé is. Előbb a berlini Kupferstichkabinettben dolgozott, majd 1924-től a Kunstbibliothek igazgatója, 1933-ig. Nagy szaktudással gyűjtötte a régi grafikát és a modern művészetet, személyes kapcsolatot is felvéve oly művészekkel, mint Henri Matisse, Max Beckmann, Ludwig Kirchner és különösen Edward Munch, akinek az évek folyamán fontos gyűjtőjévé, szakértőjévé és egyben barátjává vált. Még ha a régebbi, nagy berlini privát gyűjteményekkel nem is vehette fel a versenyt, Glaser és felesége gyűjteményének különlegességét és értékét a finom érzékkel kiválasztott  grafikai munkák és a francia  művészet hatását mutató, kortárs német  festők művei képezik. Glaserék egy élő, változó gyűjteményt építettek – gyakran  fontos műveken is túladva (pl. Matisse 1907-ben készült festményén), amikor az érdeklődésük más művészek (pl. Munch) felé mozdult.

A nemzeti szocialisták hatalomra jutására követően Glaser elvesztette állását és aztán lakását is, amelyben sokan megfordultak a berlini kulturális élet szereplői közül. Felesége egy évvel korábban bekövetkezett, hirtelen halálakor már tervezni kezdte az emigrációját és eldöntötte, hogy előbb-utóbb vagyona nagy részét elárverezi. Az egzisztenciális ellehetetlenülésekor néhány festmény és grafika kivételével (mint például Munch munkái), mindent piacra is dobott; műtárgyait, bútorait, könyveit két berlini árverés keretében 1933-ban eladta. A bázeli múzeum itt  vásárolt meg 200 rajzot és metszetet, köztük Munch, Matisse, Kirchner, Beckmann munkáit. Egy másik fontos svájci intézmény, a zürichi Kunsthaus már a ’20-as években kapcsolatban állt Glaserrel és emigrációja után több Munch festményt is átvett megőrzésre, hogy végül a ’40-es évek elején ezek közül négyet meg is vásároljon.

Korai emigrálásának köszönhetően, Glaser még szabadon rendelkezhetett pénzével és műkincseivel, és még német állampolgárként távozott külföldre.  Előbb Svájcba megy, ezt követően sokat utazik Európában, ápolni kapcsolatait és új munkahelyet találni. A sors iróniája, hogy 1939-ben sikertelenül pályázik a bázeli múzeum vezetésére, és éppen Georg Schmidtet választják helyette. Miután európai erőfeszítései sikertelenek bizonyulnak, 1941-ben, második feleségével New Yorkba költözik, itt hal meg 1943-ban. 

A Glaser-örökösök ügyvédei először 2004-ben jelentik be jóvátételi igényeiket és Glaser üldözött voltára hivatkoznak a bázeli intézménynél. Ez a kísérletük nem jár sikerrel. Döntő fontosságú és vitatott kérdés ugyanis, hogy Glaser gyűjteményének 1933-as eladását a nemzeti szocialisták hatalomátvétele miatt vagy ettől függetlenül, már korábban, más okokból  határozta-e el. Végül 2020-ban megállapodás jön létre “egy igazságos és méltányos megoldás” érdekében: eszerint az örökösök anyagi kártérítést kapnak, ugyanakkor az  érintett 200 műtárgy a múzeum tulajdonában marad, amely egyben kötelezi magát egy Curt Glaser életnek és gyűjteményének szentelt kiállítás megszervezésére.

A kártérítés és restitúció komplex jogi és procedurális kérdéseket vet fel, és ezek Svájc szövetségi  államszerkezete miatt még nehezebben tűnnek megoldhatónak. A helyi jog, illletve a nácik által elkobzott, elrabolt művek restitúciójánál irányadó washingtoni alapelvek mellett az adott ügy összes specifikumának figyelembe vétele kell egy-egy megállapodáshoz.

Ezzel együtt: más országokban más döntések születtek ugyanebben az ügyben. Míg a német és holland intézmények a kártérítés vagy a restitúció mellett döntöttek, a londoni Courtauld Institute például, a brit hatóságok megítélésére támaszodva, megtarthatott nyolc művet, amelyet egy gyűjtő által ajándékozott az intézménynek, és eredetileg a berlini Glaser-árverésből származtak.

Zerrissene Moderne. Die Basler Ankäufe «entarteter» Kunst, február 19-ig
Der Sammler Curt Glaser. Vom Verfechter der Moderne zum Verfolgten, február 12-ig
Kunstmuseum Basel