A határok az elsődleges és a másodlagos műtárgypiac fő csatornái, azaz a galériák és az aukciósházak között már hosszabb ideje eltűnőben vannak. A Sotheby’s legújabb lépése pedig tovább viszi ezt a folyamatot.

A műkereskedők és a szakmai sajtó képviselői sem egyformán ítélik meg a Sotheby’s legújabb bejelentését, amely szerint szeptember 30-i New York-i, Contemporary Curated névre keresztelt aukciójukon néhány tételt közvetlenül egyes kortárs művészeket képviselő galériáktól szereznek be – természetesen az érintett művészek tudtával és egyetértésével. Ez azt jelenti, hogy az érintett művek az elsődleges piacot lényegében megkerülve, rögtön árverésen válnak hozzáférhetővé az érdeklődő gyűjtők számára.

Tegyük rögtön hozzá, hogy az semmiképp sem számít újdonságnak, ha egy kortárs munka aukción kezdi műpiaci pályafutását – ez a jelenség talán akkor kapott először igazán nagy figyelmet, amikor Damien Hirst 2008-ban egyetlen Sotheby’s aukción 223 vadonatúj munkáját értékesítette. A „közvetlen kapcsolatból” akkor egyik fél sem csinált titkot, de azért az ilyen típusú ügyleteket eddig jellemző módon inkább a fű alatt bonyolították, azaz sem a művész, sem az árverőház nem verte nagydobra, ha utóbbi az elsődleges értékesítés terepéül szolgált. Inkább csak feltételezni lehetett, hogy ha egy mű még „festékszagú” volt és néhány hónappal az árverés előtt született, akkor alkotóján kívül aligha volt még más tulajdonosa.

Az aukciósházak betörése a kortárs művek elsődleges piacára a private sale üzletág felfutásával kezdett komolyabb dimenziókat nyerni, a galériákkal való együttműködésüknek pedig a pandémia évei adtak új lendületet. A Sotheby’s például ekkor hozta létre, mérsékelt sikerrel, a galériák számára kínált online értékesítési platformját, a Sotheby’s Gallery Network-öt.  Mostani, Artist’s Choise névre keresztelt projektjük közvetlen előzményének a Simon de Pury által létrehozott aukciós platform tekinthető, melynek első árverése Nők – művészet a káosz idején címmel nemrégiben zárult és 800 ezer dollárt meghaladó forgalmat generált. De Pury 18% jutalékot számolt fel az eladások után, a teljes leütési ár a művészek és a galériák között osztódott meg, leszámítva a jótékonysági célra fordított 3%-ot.

Ha a már kialakult gyakorlathoz  képest nem is nevezhető forradalminak a Sotheby’s lépése, két szempontból mindenképpen újdonságnak számít. Egyrészt javítja a transzparencia sokszor és joggal bírált szintjét, másrészt nyíltan stratégiának nyilvánítja azt, amit eddig az árverőházak és a művészek is inkább kényszer szülte megoldásnak tekintettek – az árverőházak azért, hogy gazdagabb anyaggal léphessenek a közönség elé, a művészek pedig sokszor azért, mert galériás kapcsolat híján az elsődleges piachoz nem nagyon tudtak hozzáférni. Nem véletlen az sem, hogy az Artist’s Choice projektnek olyan Sotheby’s vezető – az amerikai Noah Horowitz, a ház galériás és kereskedői kapcsolatainak irányítója – a szülőatyja, aki maga is az elsődleges piacon vált nemzetközileg ismertté, mint a The Armory Show igazgatója, majd az Art Baselnek a Miami Beach-i kiadásért felelős vezetője. 

A szeptember 30-i aukció anyagát áttekintve ugyanakkor az is látszik, hogy a ház nagyon óvatosan kezd a projekt realizálásához – úgy, hogy abból szükség esetén nagyobb feltűnés nélkül tudjon kivonulni. Erre utal, hogy az árverés 223 tétele közül mindössze hét kerül kalapács alá a galériákkal kialakított együttműködés keretében, s azok sem számíthatók a vezető tételek közé. Az óvatosság érthető, hiszen a galériák nemcsak kiegészítő értékesítési lehetőséget, hanem egy nagyszabású propagandagépezettel megtámogatott konkurenciát is láthatnak a projektben, s a gyűjtői kör szimpátiája sem tekinthető eleve adottnak.

A gyűjtőket igyekeznek azzal is megnyerni, hogy a tételek leütési árának 15%-át jótékonysági célra fordítják – ezt a művész és galériája, illetve az aukciósház fele-fele arányban adja össze, s a művész dönti el, hogy ki kapja a támogatást. A támogatott projekt leírása szerepel az aukció katalógusában is. Régi tapasztalat, hogy a karitatív célok megjelenítése jót tesz a műtárgyak iránti érdeklődésnek és segít feljebb srófolni az árakat. A Sotheby’s a saját 25%-os jutalékából fedezi a jótékony célra felajánlott összeg ráeső felét, míg a beadó galéria-művész pár a teljes leütési árat megkapja és az ő megegyezésükön múlik, hogyan osztják fel egymás között ezt az összeget, pontosabban ennek a jótékonysági célra felajánlott 7,5%-on felüli részét.

Másfelől, igazi toptételek azért sem kerülnek be a projektbe, mert az ezeket forgalmazó megagalériák nem érdekeltek benne; náluk a gyűjtők sorban állnak és türelemmel várják, hogy hozzájussanak kedvenc sztáralkotójuk műveihez. Nem véletlen, hogy a mostani hét tétel ismert, rangos, de nem az abszolút elitkategóriába tartozó galériákból érkezik az árverésre és a művek alkotói is inkább a feltörekvő fiatal „ultra-kortárs”, mintsem a befutott művészek kategóriájába sorolhatók. Ezt mutatja az is, hogy e művek becsértéke 15 és 120 ezer dollár között mozog, miközben az árverés sztártételei közül Willem de Kooning 1964 körül született cím nélküli vásznáért 1,8-2,5 millió dollárt, Andy Warhol ikonikus Marilynjének egy változatáért pedig 1,2-1,8 millió dollárt várnak. Az Artist’s Choice keretében, a már említett 15-120 ezres sávban többek között Kevin Beasley (Casey Kaplan Gallery), Atsushi Kaga (mother’s tankstation), Kennedy Yanko (Gallery Jeffrey Deitch), Vaughn Spann és Alexandre Lenoir (Gallery Almine Rech) munkái kerülnek kalapács alá.

Hogy a projekt folytatódik-e, s ha igen, milyen intenzitással, nem elsősorban azon múlik majd, milyen áron kel el a mostani „teszt” hét tétele, hanem sokkal inkább azon, hogyan ítélik meg azt a galériák – hasznos kiegészítő piaci lehetőséget látnak-e benne, vagy pedig eddig elért pozíciójuk megtartását fenyegető manővert.

Borítókép: Vaughn Spann: Big Black Rainbow (Deep Drive), részlet. A Sotheby’s jóvoltából