Elkészült az ICOM Prágában, augusztus 24-én jóváhagyott új múzeumdefiníciójának hivatalos magyar változata. A vizsgálatához előzetesen mindenkinek tisztáznia kell saját maga számára, hogy elméleti konstrukciónak, vagy materiális javak fizikai megőrzését (is) biztosító intézménynek tartja-e a múzeumot.

Hogy az interpretáció és a kommunikációs tevékenység irányainak meghatározását, vagy az intézményszervezési és -működtetési szempontok kodifikálását várja-e a nemzetközi múzeumi szervezettől. Hogy tudja-e, a konkrét intézmények által képviselt szakterületek száma, a szakmai stáb létszáma, a mobilizálható forrás mértéke és számos helyi adottság miatt gyakorlatilag képtelenség összehasonlítani az eleve egyedi arcú múzeumokat.

A legfrissebb, hivatalos múzeumdefiníció: „A múzeum a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmény, amely kutatja, gyűjti, megőrzi, értelmezi és kiállítja a tárgyi és szellemi örökséget. A múzeum a nyilvánosság számára nyitott, hozzáférhető és befogadó, elősegíti a sokszínűséget és a fenntarthatóságot. Etikusan, szakszerűen és a közösségek részvételével működik és kommunikál, változatos tapasztalatot nyújtva az oktatás, a szórakozás, a reflektív gondolkodás és a tudásmegosztás terén.”

Miért okozott sokaknak problémát a Kiotóban, 2019-ben felterjesztett, és nagy viták után elfogadatlanul maradt definíció? Mert abból sugárzott a mindent eleve jobban tudó gyarmatosító önhitt fölénye, azé, aki szánakozó mosollyal söpri le az óvatosan megfogalmazott, konkrét kérdéseket. Mert a kiotói definíció a világ leggazdagabb intézményeinek idealizált állapotát vette alapértelmezett helyzetnek, ahol a múzeum már csak egyfajta metafora, mert minden gyakorlati jellegű probléma egyszer és mindenkorra megoldódott, beleértve a gyűjtemények feldolgozását és konzerválását, a high-tech raktárak létrehozását, valamint a teljes kollekció internetes bemutatását. Mert az egy olyan optimális helyet feltételezett, ahol már minden kérdést megválaszoltak, és ahol nincs többé moly, penész, rozsda, sem betörő… A kiotói definíció szerzői figyelmen kívül hagyták, hogy egy múzeum létesítéséhez – hacsak nem virtuális intézményről van szó – mindenképpen szükség van egy jól zárható épületre, ahonnan nemcsak a gyűjteményt nem lehet ellopni, de ahová a kollekció állapotát veszélyeztető állati (és egyéb) kártevők sem jutnak be. Ez egy kicsit sem mond ellent az elvi nyitottságnak, éppen csak szimbolikus értelemben cseng rosszul. A materiális javak őrzéséhez viszont materiális repozitóriumra van szükség. Nem furcsa, hogy a magángyűjtőt felelőtlennek tartanánk, ha nem zárná el és nem biztosítaná a kollekcióját?

A kiotói definíció a múzeumot a diskurzus nyílt tereként határozta meg, amely ráadásul polifón is. Ezen felütést követően különféle elvek és érvek épülnek egymásra egy spirálisan felfelé kígyózó retorikai konstrukcióban, amely a múzeum létezésének célját egy fokozási folyamaton keresztül egészen a kozmikus dimenziókig, a globális egyenlőségig és bolygónk jóllétének ügyéig emeli. Nem ez-e minden fontos emberi kezdeményezés végső célja? A definíciónak viszont nem a múzeum specifikus jellemzőit kellene összefoglalnia? Itt a teljes kiotói szöveg:

„A múzeum demokratikus, inkluzív és polifonikus tér, ahol kritikus párbeszéd folyik múltról és jövőről. A jelenkor konfliktuspontjait és kihívásait szem előtt tartja és reagál rájuk, műtárgyakat és példányokat őriz meg, amelyekért felelősséggel bír a társadalom felé, a jövő generációi számára fenntartja az emlékezet különböző formáit, és egyenlő jogokat és hozzáférést biztosít mindenki számára.

A múzeum nem profitorientált. Működése részvételen és transzparencián alapul, aktív partnerségben különböző közösségekkel és a közösségek érdekében. Összegyűjt, megőriz, kutat, értelmez, bemutat és segít, hogy jobban megértsük a világ jelenségeit, így erősítve az emberi méltóság és a társadalmi igazságosság, a globális egyenlőség és bolygónk jóllétének ügyét.”

Egy nemzetközi múzeumi szervezet öndefiníciója számára a kiindulás csakis a múzeum mint intézmény szikár és egyértelmű meghatározása lehet. A kiotói definíció ezzel szemben kicsit olyan, mintha valaki a könyvtár definíciójaként egy irodalmi kávéházat írna le. Szellemi pezsgést ígérő közösségi intézmény, amelynek a működtetéséhez előzetes ismeretekre szükség van ugyan, konkrét tárgyi dokumentumokra viszont egyáltalán nincs.

Úgy tűnik, nem lehet elégszer leszögezni: a múzeum minden tevékenységének kiindulópontját jelentő, elemi feladata az, hogy a közösség számára materiális természetű javakat őrizzen meg – paradox módon – időbeli limit nélkül. Hiszen a múzeum az emberiség tárgyi emlékezetét őrző, úgynevezett memóriaintézmények egyike, többek között a könyvtárakkal, levéltárakkal, műemlékvédelmi intézményekkel, botanikus kertekkel, nemzeti parkokkal és állatkertekkel együtt. Tevékenységüket semmilyen hasonló profilú intézmény nem képes maradéktalanul átvállalni. Munkájuk közzé tett eredményei kiindulópontul szolgálhatnak tudományos viták és baráti beszélgetések számára – de miért is kellene ezeknek a színhelyét a kiotói tervezetben említett múzeumi térre korlátozni?

A múzeumi gyűjtemények dokumentációs értéke felbecsülhetetlen, de csak parciális. Olyan tárgyak kerültek múzeumokba, amelyeket egy adott kultúra egy adott korszakban érdemesnek tartott a megőrzésre. Az utókor feladata a kontextusba helyezés és az interpretáció – ez is kultúra- és korszakfüggő.

Ami viszont évszázadokkal ezelőtt nem volt fontos, azt most hiába keressük a gyűjteményekben – beszélnünk azonban a materiálisan jelen nem lévő tárgyakról is kell. Gondoljunk arra, hogy a múzeum elődjének tekintett csodakamrák például különleges ritkaságokat őriztek, amelyek tudománytörténeti és művészettörténeti jelentősége cáfolhatatlan, de a 16. század történeti bemutatására önmagukban nem lennének alkalmasak. A szakmúzeumok (az ICOM-ban jelenleg 30 munkabizottság képviseli őket) egy-egy adott szakterület tárgyi emlékeire fókuszálnak, nagyívű kortörténetet azoktól sem várhatunk. Létezik inverz gyűjtési irány is: a budapesti Szoborpark, ahová azért kerültek be a közutálatnak örvendő emlékművek, mert a megsemmisítésüket a társadalom barbárságnak tartotta volna. Ez a tárgyegyüttes is csak egy korszak történetének egy egészen speciális aspektusát jeleníti meg.

A kiotói definíció első bekezdésében kapott helyet a jelenre való reagálás, ami gyakorlatilag kikerülhetetlen: a múzeumok történetéből egyértelműen kiderül, hogy a felelősök nem tudnak nem a saját korukra reflektálni a múzeum sorsának alakításakor – igaz, ez csak az utókor számára rajzolódik ki látványosan. Sajnálatos, hogy az etikus működés explicite nem fogalmazódott meg a kiotói definícióban, holott tudjuk, hogy az ICOM-nak saját etikai kódexe is van.

Ennél is nagyobb hiányosság, hogy a professzionális működés egyáltalán nem szerepelt sehol a kiotói szövegben. Nomármost képzeljük el, hogy bemegyünk egy csengő-bongó, polifonikus térbe, és ott nagyot vitatkozunk egy olyan „példány” apropóján, amelyről aztán kiderül, hogy nem az, aminek a vita során gondoltuk, vagy az ugyan, aminek gondoltuk, csak éppen hamisítvány. Nemcsak műalkotást lehet hamisítani, hanem nagyon sok minden mást is. A múzeumba bekerülő tárgyak meghatározása és a velük való további foglalkozás is szakmai ismereteket igényel. A tárgy szakszerűtlen adatai nem erősítik, hanem sértik a definíció-javaslatban említett emberi méltóságot, hiszen kínosan le lehet bőgni, ha valaki téves információra épít fel egy egész okfejtést.

A múzeumra azért van szükség a világnak mindazon pontjain, ahol fontosnak látták ilyen intézmények létesítését, mert a tárgyi kultúra átmentésének bevált eszköze. Módszertan tekintetében és minden specifikus probléma megoldásában az ICOM nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkező tagintézményeinek kell támogatniuk a kisebb múzeumokat, mert számos hiba vagy hiányosság a gyűjtemény romlásának vagy akár visszafordíthatatlan károsodásának kockázatát hordozza magában. Napjainkban is megszámlálhatatlanul sok olyan tárgy pusztul el, amely túlélésének egyetlen esélye lenne, ha behordanák egy zárható épületbe, ahol védve van, lajstromozva van, és senki nem akarja megsemmisíteni, sőt még csak hazavinni sem.

Egy kultúra tárgyi emlékeinek célzott elpusztítása azt kívánja elérni, hogy nyoma se maradjon a kultúra létezésének. Nap mint nap találkozunk ezzel az ukrajnai háború eseményeit követve, de számtalan más példát is lehetne idézni. A zárt raktár a feltétele annak, hogy bármely pillanatban elő lehessen venni a keresett tárgyat, amely változatlan állapotban várja a kutatókat és a kiállítások rendezőit. Szerencsés módon a szűkszavúbb prágai definíció tartalmazza mindazokat a kulcsszavakat, amelyek meghatározzák a működtetés feltételeit. Ráadásul ha explicite nem is szerepel a szövegben, de a múzeumi feladat részét alkotja azon tárgyi emlékek megőrzése is, amelyek csak a kutatást érdeklik, mert nem elég látványosak ahhoz, hogy kiállításra kerüljenek. Hol másutt találnák meg őket a következő generációk?

Ha egy széles körű konszenzus alapján fontosnak ítélt tárgy (történeti dokumentum, műalkotás) magántulajdonban van, akkor a tulajdonos azt csinál vele, amit akar. Senki nem írhatja elő, hogy valaki a saját tárgyát speciális körülmények között tárolja, dokumentálja, komoly pénzekért tisztíttassa-restauráltassa, biztosítsa, a tudományos kutatás rendelkezésére bocsássa, a nagyközönség számára megtekinthetővé tegye. A múzeumtól viszont okkal várja a közösség, hogy a kulturális örökség jelentős emlékét vásárolja meg, kutassa ki, restaurálja meg, és időről időre kiállításon is mutassa meg a nyilvánosságnak. A kutatást pedig sosem lehet abbahagyni, mert mindig vannak olyan eredmények, amelyek felülírják a korábbi adatokat. A magángyűjteményben lévő tárgyak nem mindig elérhetők a kutatóknak sem, a nyilvánosság számára pedig még annál is kevésbé. Talán ez is az oka annak, hogy az igazán fontos tárgyi emlékeket a nagyközönség is közgyűjteményben szeretné tudni. Ahol egy szakmai stáb időről időre befogadható mennyiségű gyűjteményi darabot mutat be érdekes és aktuális időszaki tárlatok formájában, amelyekhez változatos közösségi programok is kapcsolódhatnak.

Érdemes emlékeztetni arra, hogy a legemlékezetesebb vitákat és beszélgetéseket nem a működési engedéllyel rendelkező múzeumok váltják ki, hanem a velük sok szempontból rokonítható, de a hivatalos kritériumoknak megfelelni nem kívánó gyűjtemények.

Ilyen például a Bugaszegi Téglagaléria, amelynek alapító tulajdonosa, Csere János a téglákat olyan módon gyűjti és mutatja be, hogy falakat, egész épületeket emel belőlük. Ezekben pedig a legkülönfélébb régi használati tárgyak sorakoznak, Csere János elve ugyanis az, hogy semmit sem szabad kidobni. A helyiségeket elborító tárgyak állapota elég vegyes, sok közöttük a sérült, kopott, láthatóan elhasznált. A mulandóság sajátos megtapasztalásának eszköze ez a különös, disztopikus hangulatú gyűjtemény, ahol összemosódik a második világháború előtti és utáni időszak, a falusi és a városi életmód, a szépirodalom és a ponyva. A kollekció legnagyobb részét könyvek alkotják. A Jani bácsi-féle könyvtár ablakmélyedésekben vagy lépcsőfokon sorakozó, másutt tornyokba rendezett, megint másutt borítóval kifelé fordítva, dísztárgyként felállított kötetei semmihez sem hasonlítható módon beszélnek az anyagi világ és a kultúra végességéről. A fantasztikus formájú épületek között sétálva találkozunk a Koppány-kultusszal, a magyar királyok galériájával és a Holt Költők Társaságával is. Inspiratívabb beszélgetési témákat nehéz lenne találni.

Ezt a helyet nem is nevezték soha múzeumnak. Igaz, az évek során egyre több épületet számláló, ezenkívül haszon- és dísznövénykerteket, valamint egész állatseregletet is magában foglaló birodalomról az alapítója egyszer csak kijelentette, hogy ez egy önálló állam, Bugaszeg Köztársaság, és a függetlenné válás ügyében írt is Brüsszelbe, de nem kapott választ.

Az épületegyüttesről eszünkbe juthat az outsider art iskolapéldája, Cheval postás ideális palotája. Csakhogy Csere Jani bácsiéban még egy tízezres nagyságrendű gyűjtemény is helyet kapott, amely legtöbb darabjának piaci értéke nem is mérhető, ám maga az együttes valami egészen különös, saját értékkel rendelkezik. Ezt nem is veszíti el, amíg így marad, amilyennek Jani bácsi akarja látni, és nem vonatkoznak rá a múzeumi előírások, a leltárba vétel, az állományvédelem és a többi. A képzeletbeli múzeum fogalmát megalkotó André Malraux a naiv építészet egyetlen példájaként írta le Cheval postás palotáját, majd pedig miniszterként 1969-ben műemlékké nyilvánította – megfosztva ezzel a leginkább meghatározó jellegzetességétől, az épület szakszerű megóvásának érdekében. Mert ezt sajnos csak a memóriaintézmények garantálják. Reméljük, Jani bácsi még sokáig jó egészségnek örvend, tovább építi és gazdagítja a saját elképzelései szerint ezt a bűvös birodalmat, segítve az arra járó, balatoni strandolásba belefáradt nyaralókat, hogy – az egyik kiotói végső célt idézve – jobban megértsék a világ jelenségeit.