Az élete nagy részét az óbudai Goldberger Textilgyárban eltöltött erdélyi örmény származású Olaszné Zakariás Anna idén 93 éves, és ma is alkot. Az orvosi egyetemre is felvették, de állítja, hogy textilművészként sokkal jobban járt: máig rengeteg öröme van a munkájában. Az általa tervezett terítők a ‘60-as, ‘70-es, ‘80-as évekből sok háztartásban még most is megtalálhatóak. A vele való beszélgetésből egy szívós, sok munkával eltelt élet rajzolódik ki, mely mögött végig ott húzódik a történelem.

Az erdélyi Erzsébetvárosban, az ottani örmények lakta településen született, hogy került Magyarországra?

1940-ben, 10 évesen. Örmények vagyunk. Szeben megyében, Erzsébetvárosban laktunk, oda menekült az örmény „brancs” a törökök elől még a XVII. században. Akkor kerültünk Budapestre, amikor Magyarország visszakapta Kolozsvárt. Pedig jó életünk volt előtte: engem cimbalmozni, zongorázni tanítottak, szép házunk volt. Dehát apám katona lett, és az oroszokkal harcoltak, ő pedig azt mondta, hogy nem bolond, a románokért meghalni, így katonaszökevény lett, bújdosnia kellett. Akkor mi ugyanígy menekültünk, mint ahogy most látni az ukránokat. Az én hátamon volt egy zsák, abban egy kutya meg egy macska. És semmi más. A lábamon szandál, és bőgtem, hogy nehéz. Apám azt mondta: te akartad őket hozni, akkor hozzad. 

Szalmán aludtunk a menekülttáborban – itt meg az anyám bőgött, hogy minek kellett engem annyira elkényeztetni, most hogy fogom ezt bírni. Egyke is voltam ráadásul. De nagyon jó, hogy eljöttünk, mert ott nem lett volna belőlem semmi. Papokhoz járhattam volna az óvónőképzőbe.

Aztán egy pesti ismerősünk intézte el, hogy 12 éves koromban diákcserével vissza tudjak menni Romániába – a hat, két éve összekészített nagy, fonott bőröndért, amiben a holmijaink voltak. Azokat hoztam, meg apám télikabátját. Az rajtam volt. Augusztusban.  Kérdezte a román vámos, hogy fázol, kislány? Meg, hogy mi van a bőröndökben, kérte, hogy nyissam ki. Indulás előtt a szomszéd néni adott egy doboz süteményt, hogy vigyem át a fiának, betette az egyik csomag tetejére. Az meg át volt kötve piros-fehér-zöld szalaggal…. Nahát meglátták a románok… rögtön levették, hogy viszem haza a holmikat, de szerencsére megsajnáltak. Az ütközőn utaztam visszafelé, mert annyira tele volt a kocsi, mindenki menekült 1942-ben. Én mondjuk biztos nem engedtem volna el a gyerekemet, dehát apám ugye nem mehetett, mert katonaszökevény volt.

Aztán meg a nyilasok akartak elvinni, mert zsidó lányt rejtegettünk. Egy távoli rokon volt, együtt jártunk polgáriba, egyedül tért vissza Auschwitzból. A szomszédok jelentettek fel. Hat nyilas jött be. Megfigyeltem, hogy az egyiküknek a kezén egy ujj hiányzott. Szerencsére apámnak sikerült meggyőznie őket – mivel senkinek nem volt semmilyen papírja –, hogy az a lány is az ő gyereke. Aztán pár évvel később, amikor már csendesebb volt a világ, megláttam a villamoson ezt a kezet. Mondtam fennhangon a férjemnek, hogy nézd, ez az a nyilas, aki el akart vinni. Úgy menekült le a villamosról, többet nem is láttam Kispesten – a Wekerlén laktunk tudniillik.

Nade aztán ott voltak az oroszok, jöttek be, ugyanabba a házba, ahova előtte a németek. Volt egy mongol katona, anyámat megkérte, hogy varrjon neki nagy zsebeket a kabátjára, abban hozott mindenféle dolgokat mindenhonnan, nekünk is adott ezt-azt, például szőrméket. Meg anyámnak hálából egyszer egy nagy darab szalonnát. Na azt megette a Fillér kutyám, meg is döglött. Akit cipeltem hátizsákban Romániából…

Középiskolában már szakmát tanult, igaz? Hogy került az iparművészet környékére?

Mindig is nagyon szerettem rajzolni, és mondta a tanárnőm a polgáriban, hogy érdemes lenne az iparművészeti iskolába járnom. Tehát a polgári után jelentkeztem az ötéves képzést adó Szépmíves Líceumba, amit pont akkoriban szervezték át, hogy ne csak kézműiparosokat, hanem iparművészeket neveljenek ki. A Török Pál utcában volt: ez a mai Kisképző.

1945-ben felvételiztem ide, és mondhatom, a világ legjobb iskolája volt. Mire kezdtem az iskolát ősszel, már eltakarították a romokat, de még épp exhumálták a halottakat az iskolaudvaron, azt néztük az emeletről az ablakban.

De ettől az még a világ legjobb iskolája volt. Mindent meg lehetett ott tanulni a rajztól, a kalligráfiától kezdve mindent, amit el lehet képzelni: fonást, szövést, azon belül is torontáli, perzsa, francia gobelin… Délelőtt elmélet, délután a szakma, napi nyolc órában. Minden évben egy hónapot egy olyan helyen töltöttünk, ahol ezeket alkalmazták a könnyűiparban. 1949-ben érettségiztem. Itt volt osztálytársam Rónai Éva, aki világhírű gobelinművész. Tartjuk a kapcsolatot, bár most Párizsban él, és folyton dolgozik. Nagyon jó barátnőm, tanított is sokáig a régi iskolánkban, sok kiállítása, rengeteg díja van, például Ferenczy Noémi-díjas. Sőt nála van Ferenczy Noémi szövőszéke is – ott foglalja neki a helyet a lakásban.

Nem került szóba, hogy érettségi után továbbtanul? Akkoriban kapott főiskolai rangot az Iparművészeti Tanoda, a mai MOME Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elődje.

Nem. Ugyanis érettségi után egyből bekerültem a Goliba – és ott maradtam 45 évre. Nyomásos technikával dolgoztunk, tervező voltam. Meg én férjhez akartam menni. Vettünk egy rekamiét, amit ki kellett fizetni. Na, ilyen dolgokon múlik…

Egyébként felvettek az orvosi egyetemre. De közben megszületett a lányom. Nyolchónapos terhesen jártam a boncolásokra, az volt a szakmai felvételi egyik része. Ami sikerült is, csak hát szeptemberben kezdődött volna az iskola, én meg augusztusban szültem. Nem hagyhattam otthon a gyereket, és pénzt is kellett keresni… 

De nem bántam meg, mert nagyon szeretem a szakmámat. Időnként eszembe jut, hogy mennyire más lett volna, de nem hiszem, hogy ennyi örömöt adott volna, mint ez. Mert színes élet volt. Mindig azon törtem a fejem, mit csinálok másnap, milyen mintát. Szerettem. 

Mivel bekerültem a Goldbergerbe, én tanítottam az Iparművészeti főiskolásokat. Jó világ volt. Kaptunk két hét fizetett alkotói szabadságot, plusz a péntekek is szabadok voltak, hogy menjünk múzeumokba, gyűjtsünk témákat.

Később összevonták a Goldbergert a Pamuttal (Magyar Pamutipar), egyedül a Kispesti Textil volt külön, minden más Óbudán volt. A végén meg összerakták az egészet a Budaprintbe. Ott volt egy atelier, ahova jártak a külföldi vevők. 

Közben mi meg mentünk Milánóba, Párizsba… – azzal a céllal, hogy lopjunk. Tényleg azért. A főmérnök vett egy rajzot, mi meg – a kulik – skicceltünk, rajzoltunk, amit láttunk. Egy időben francia főnökünk volt, a Fisher bácsi. Németül beszélt velünk: „Gut, Kind!” – és csapkodta a vállunkat. Ha nem tetszett neki, akkor: „Nocheinmal, Kind!”. Aztán az olaszországi Comóban volt a textilközpont, oda is dolgoztunk – jó olcsón. Nekik olcsó volt, nekünk viszont sok pénz, valutában. 

Ezt lehetett? Csak úgy kijártak nyugatra, és valutáért dolgoztak?

Szabad volt. Még a férjemet is vittem, szinte minden évben. Egész Európába. Mi ugye gazdasági céllal mentünk. Hazajöttünk, és itthon be kellett számolni a divatbemutatókról, amiket láttunk. Előadást tartottunk az összes rajzteremnek a legújabb divatból. És nekik meg sürgősen neki kellett állniuk a nyomott textil anyagoknak. Egy időben divat volt például a testvérminta: ugyanaz a rajz kicsinyített mása a ruha felső részére, a nagyobb meg az alsóra.

Az északiaknak: Skandináviába, svédeknek, Finnországba, Norvégiába meg gyártottuk a rémes mikulásos terítőket.

Ilyen nagyban ment az export?

Hogyne! A beduinoknak ment például az Afrika-print. Jó kosz-színű, zagyva mintával, hogy ne látsszon rajta a tevepiszok. Egy órát utaztam a Wekerléről Óbudára, és útközben végig mintákon gondolkodtam – ha nem aludtam el. Mert persze nem egyenesbe’ loptunk, végül nem lehetett ám ráismerni az eredetiekre.

Erre most azt szokták mondani, hogy “ inspirálódik”.

Igen, olyasmi. 

Milyen volt az élet az ‘50-es ‘60-as években a Goliban, nem volt forradalom? 

Áh! Mentünk ki vonulni, énekeltük kórusban, hogy Sződd a selymet, elvtárs, Selyemből lobogót. Az egész Andrássy út zengett a textilesektől.  Mindenkinek ki kellett menni. De közben meg mi, tervezők jártunk fodrászhoz, a Százéves étteremben ebédeltünk, és utaztunk. Sokszor gondolok rá, hogy mekkora mázlink volt. Igaz, hogy mielőtt elkezdtünk tanulni, eltakarítottuk a halottakat, de utána mehettünk Nyugatra is akár az Iparművészeti Vállalattal.

De az élmunkásság, az szörnyű volt. Szegény asszonyoknak olyan visszerek voltak a lábaikon a Goldberger kelenföldi szövőgyárában – az egy kínzóhely volt. Élmunkássá kellett válni. Egyszer helyettesítettem valakit, ilyen slejfniket kellett írnom piros betűkkel, ecsettel, hogy ki hány százalékot teljesített. De olyan is volt, hogy mentem be reggel a gyárba, és már mondták is a hangosbemondón, hogy „Magyarné, (akkor az volt a nevem, az első férjem után) már megint 5 percet késett”. Olyan mérges lettem, hogy fölmentem a pártirodába, és megmondtam, hogy ha megint be merik mondani, hogy kések Kispestről… hát baleset volt. Kettévágott egy embert a villamos, azt meg kellett várni, amíg elvitték.

Nem jutott eszébe, hogy egyszer kint maradjon Nyugaton?

Hívtak egyszer Ausztráliába, meg egyszer Rómába is, de az disszidálásnak számított volna, azt nem akartam. Dehát jó dolgunk volt itt is, és mehettünk mindig.

Hogy látja az ívét a textilművészetnek, textiliparnak ‘45-től mostanáig?

Van a Goldberger gyárnak egy múzeuma, ott lehet látni a folyamatot, dehát  teljesen megszűnt. Ilyen ökörséget! Megszüntetni a textilipart, és a kínai áruval lecserélni. Pedig jól működő, tehetséges dolgozók voltak, és a gépek is jó minőségűek voltak, de a rendszerváltáskor, vagy privatizációkor eladtak mindent a bolgároknak kilóra. A jó textilesek meg mind kikerültek Olaszországba. És most is inkább külföldre mennek a fiatalok, ahogy hallom.

Az alkalmazott munkákon kívül miket készít?

Alapvetően sok darabárut, terítőt csináltam, de textiltervekből is volt kiállításom, ezek nem mind kerültek anyagra, sokszor nem is oda szántam őket. A második kerületi Rét utcai orvosi rendelőben vannak például képeim, de Szentendrén is van egy nagy varrott képem, meg a Műegyetmen is.  A legnagyobb, önálló tárlatom 1972-ben volt a Ferencvárosban, és később a magyarországi örmények is felfedeztek, szerveztek nekem 2020-ban egy kiállítást az Örmény Kulturális Központban.

Mindent szerettem: hímzés, vegyes technika…

Most 90 felett is festek, nekem az boldogság, ha kaparászok valamit. Leginkább akvarelleket készítek. Bár mondjuk nem látok, szürkehályog van a szememen, de valahogy mégis eltalálom a színeket.

Mint Beethoven a hangokat?

Valahogy úgy.