Egy fesztivál végét az jelzi, ha a belépéskor még hat eurós katalógust a kiállításról kifelé már ingyen osztják. A hamburgi Fotótriennále (Triennale der Photografie Hamburg) programokkal, portfólió review-kkal, vetítésekkel és bulikkal teli júniusi nyitóhete már jócskán mögöttünk áll, néhány kiállítás azonban még mindig látogatható a német kikötővárosban.  

A kritikus és mindig aktuális témákkal dolgozó nyolcadik hamburgi Fotótriennále idei központi hívószava, a currency (valuta), a fotográfia mint tőke témakörét járta körül tizenkét kiemelt és ötven szatelitkiállítással.

A központi, Currency: Photography Beyond Capture (Valuta: Fényképezés a rögzítésen túl) című kiállítás a kurátori szövege szerint a fotográfiai alkotásoknak a „retinális korban” betöltött szerepével foglalkozik, ahol a képek nemcsak lenyomatokként működnek, hanem alapvetően formálják át a látás és a „látottnak lenni” aktusait. A koncepció alapján „a kiállítás a fényképeket narratív invenciókként és nem az igazság rögzítéseként vagy a valóság dokumentálásaként közelíti meg, és azt vizsgálja, hogy miként alakulnak át az értékek és a jelentések a konceptuális fotográfiai megközelítések révén”. A térben nincsenek iránymutatások, csoportosításra utaló alcímek, nem körvonalazódik a bejárás útvonala, és a kiállítási füzet is csak abc sorrendben mutatja be az alkotókat, projekteket, így kicsit esetlegesnek érezhető a kiállítás rendezése.

A válogatás közel harminc, kevésbé ismert művész izgalmas projektjeit, változatos technikai és installációs megoldásait, például Lebohang Kganye dél-afrikai alkotó körvonalak mentén kivágott falemezekre kasírozott, felnagyított családi fotóit, a nigériai származású amerikai Oroma Elewa szövegekkel társított kritikus hangvételű fotógrafikáit, vagy épp az Amerikában született és Tokióban nevelkedett Osamu James Nakagawa az Egyesült Államok és Japán második világháborús viszonyára reflektáló fotogramjait mutatja be.

A videómunkák a hátsó teremben kaptak helyet, köztük Lyle Ashton Harris afrikai edzőtermekben gyúró testépítő srácokat, vagy épp siratóasszonyokat bemutató igéző, hatcsatornás autoetnográfiai munkája. De nemcsak a kísérletező vonal érvényesül, Alexey Vasilyev Jakutföldön készített dokumentarista portréi és zsánerei, Ashfika Rahman Bangladeshben gyűjtött, TV-készülékek lakásokban való elhelyezését bemutató sorozata, és Alfredo Jaar a LIFE magazin afrikai vonatkozású címlapjait montázsoló lightboxa is megjelenik. A posztamensekre installált képek között bolyongva azonban nagyon erősen kell gondolkodni azon, hogy az egyes munkák miként és miért kapcsolódnak a kurátori szövegben ismertetekkhez.

A PHOXXI időszaki fotográfiai kiállítóteremben a Behind the Scenes (A színfalak mögött) a fotóművészeti világ hátterében mozgó szálakat bemutatni kívánó témájával sokat ígérő, vizualitásában azonban a legkevésbé izgalmas kiállításnak bizonyult. Anna Gripp és Denis Brudna 1997 óta fényképezik a Paris Photo résztvevőit: a kiállítótér egyik oldalán a francia fotóvásár elmúlt éveiben megfordult hírességek, a fotós világ meghatározó szereplői, művészek, kurátorok, galeristák tűnnek fel a padlótól a plafonig kitapétázott falon, míg a szemben lévő oldalra Christoph Irrgang fényképeit installálták. Irrgang a divatfotós, galerista és gyűjtő Franz Christian Gundlach gyűjteményének költöztetését kísérte végig és dokumentálta a csomagolás, tárolás, szállítás fázisait nem túl érdekfeszítő, salgópolcokat és pukkanófóliákat ábrázoló fényképeken. 

Ezután igazán üdítő élmény belépni a Hamburger Kunsthalle-ben rendezett Give and Take: Images upon Images  (Adni és venni: Képek a képeken) tárlatra, ahol rögtön Taryn Simon The Picture Collection című gyűjteményének darabjai fogadják a nézőt. Az amerikai művész New York-i közkönyvtárban végzett kutatásának eredménye a képek csoportosítási lehetőségeivel foglalkozik olyan érzékletes témákon keresztül mint az illatok (Folder: Smell), a balesetek (Folder: Accidents), vagy az összetört tárgyak (Folder: Broken Objects). A következő termekben pedig olyan neves alkotók munkáival találkozhatunk, mint Max Pinckers, Walid Raad, Martha Rosler vagy Thomas Ruff, amelyek valóban arra reflektálnak, amire a kurátorok utalnak: a kortárs fotográfia jelenét meghatározó, vizuális azonosságokra építő, a képek folyamatos cirkulálására utaló, illetve a cserén és a kisajátításon alapuló folyamatokat és gyakorlatokat bemutató munkákon keresztül. A videómunkák közül Sara Cwynar ötcsatornás installációja ragadja meg legjobban a figyelmet. A fiatal vancouveri alkotó sűrű audiovizuális munkájában egy úszót kísérhetünk végig, amint az internet archívumi terében merítkezik meg. A legkülönfélébb képi, tárgyi és szöveges tartalmakon keresztül „úszva” vágy keletkezik a nézőben, hogy minden egyes elhaladó részt azonosítson és katalogizáljon, de mivel a rendszerezés esélytelen, egy ponton túl csak hátradől és belefeledkezik a filmbe. 

A kiállítás hátsó terében aktivitásra és visszajelzések adására ösztönzik a nézőket. A helyszínen egy papírlapon leadható, a kiállítótéren kívül pedig még hosszan gondolkodásra késztető kérdéseket tesznek fel: Hogyan archiválod a képeidet? Készítettél valaha képet olyasmiről, ami már nem létezik? Miként reprezentálnád magad csak fényképekkel? És milyen kulcsszavakat használnál hozzájuk? Fényképeztek már le úgy, hogy nem szeretted volna? Részt vettél már valaha digitális képekkel egy tüntetésen? 

A fesztivál sűrű kiállítási programjából fontos kiemelni a Mining Photography – The Ecological Footprint of Image Production (A fotográfia bányászata – A képgyártás ökológiai lábnyoma) kiállítást is, mely több más időszaki – például Herbert List Präuscher’s Panopticon fotókönyvét bemutató – kiállítás között kapott helyet a MK&G (Museum für Kunst und Gewerbe) múzeumban. A kiállítás a címéhez méltó módon a fényképek előállításához használt kulcsfontosságú erőforrások anyagi történetével foglalkozik, kitérve a kitermelésük és pazarlásuk társadalmi és politikai összefüggéseire, valamint az éghajlatváltozással való kapcsolatukra. A kiállítás a különböző fotográfiai eljárásokhoz használt nyersanyagok – réz, ezüst, papír, gyapot, zselatin, celluloid, végül a szén, az üzemanyagok és a ritka nemesfémek – szerint csoportosítva, kronologikus rendben mutatja be a kritikus, kutatásalapú művészeti projekteket. 

Bár a triennále központi hívószava, a fotográfia valutaként való értelmezése a COVID első évében körvonalazódott, amikor a fesztivál kurátorai még nem láthatták előre 2022 háborús eseményeit, a gazdasági válságot, a nyersanyaghiányt, az inflációt, az extrém hőhullámokat, az aszályt és árvizeket – idővel különös és szomorú aktualitást nyert.    

Triennale der Photographie Hamburg
szeptember 18-ig