Az idén 88 éves legendás amerikai fotográfus kilenc hónapon át dokumentálta a New York-i World Trade Center romjainak eltakarítását. Az Aftermath című sorozat képei ma már a szeptember 11-i terrortámadások egyik legfontosabb vizuális történelmi dokumentumát jelentik.

Kevés ember van, aki ne emlékezne pontosan arra, hol volt 2001. szeptember 11-én. Joel Meyerowitz számára különösen élesek ezek az emlékek. A New York-i születésű fotográfus akkor a Massachusetts állambeli Cape Codon tartózkodott feleségével, amikor telefonhívást kapott: kapcsolja be a televíziót.

Amikor megértette, mi történt – hogy eltérített utasszállító repülőgépek csapódtak a World Trade Center ikertornyaiba –, azonnal megpróbált visszajutni New Yorkba. Amint feloldották a Manhattanbe való beutazás korlátozásait, a Ground Zero felé indult.

„Azt gondoltam: »Megtámadták a városomat. Mit tehetnék, hogy segítsek?«” – idézi fel ma, 88 évesen. „Vért nem tudok adni. Nem akartam szendvicseket készíteni. Volt valami más, amit adni tudtam, csak még nem tudtam, mi az. Tudtam, hogy bent kell lennem.”

Amikor pedig meghallotta, hogy Rudolph Giuliani akkori New York-i polgármester megtiltotta a fotózást a helyszínen, már azt is tudta, mit kell tennie. Meyerowitz a támadások után kilenc hónapon keresztül járt vissza a Ground Zeróra, hogy dokumentálja a romeltakarítást.

Ekkorra már világszerte ismert fotográfus volt, aki jelentős szerepet játszott abban, hogy a színes fotográfia önálló, komoly művészeti médiummá váljon.

A Ground Zerón azonban egészen másfajta feladat várta. Elsősegélynyújtókat, rendőröket, tűzoltókat és önkénteseket fényképezett, miközben fémdarabokat emeltek ki a romok közül, és az eltűntek maradványai után kutattak. Megörökítette a hivatalos megemlékezéseket, a közeli üzletek poros kirakataira írt üzeneteket, valamint a pusztulás és a helyreállítás mindennapi pillanatait.

Eredetileg történelmi archívumot akart létrehozni a romeltakarításról. Az ott töltött hónapok azonban ennél jóval mélyebb élményt jelentettek számára.

„Amit a legfontosabbnak láttam – és amit azóta egyre inkább igazán amerikainak érzek –, az azoknak a férfiaknak és nőknek az odaadása volt” – mondja.

A mentőalakulatok tagjai sokszor térden állva, rétegről rétegre kutatták át a törmeléket. Egy fog, egy övcsat, egy csontdarab, egy pénztárca – bármi, ami segíthetett azonosítani egy eltűnt embert.

„A rendőrök, tűzoltók és önkéntesek térden állva portalanítottak, kapartak, söpörtek és szitálták át az egész törmeléket, hogy megtalálják az illető személyazonosságát. Ez számomra rendkívül amerikai értékrendet képviselt” – fogalmaz Meyerowitz. „Mindenkit azonosítanunk kell, aki elveszett. Egyetlen ember sem válhat pusztán egy számmá. Minden egyes ember egyedisége és személyisége olyan magas szintű értéket képviselt.”

A munkából végül megszületett az Aftermath, amelyet időnként Ground Zero címen is bemutattak. A sorozat nem egyszerű fotóesszé lett: hivatalos történelmi dokumentummá vált.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma később több mint 200 városban, 60 országban mutatta be a képeket. A sorozat 2002-ben a Velencei Építészeti Biennálén is szerepelt.

A támadások 25. évfordulójára idén nyáron a Miami közelében található NSU Art Museum Fort Lauderdale kiállítást rendezett Meyerowitz munkáiból. A tárlaton 28, az Aftermath sorozathoz tartozó fotográfia látható.

Bonnie Clearwater, a múzeum igazgatója és vezető kurátora szerint a kiállítás ötlete Meyerowitz 2024–25-ös retrospektív tárlata után született, amikor a fotográfus a képeket az intézménynek adományozta.

„Amikor elfogadtuk az anyagot, rájöttünk, hogy 2026 a támadások 25. évfordulója” – mondja Clearwater. „Nekem úgy tűnik, mintha tegnap történt volna. És mégis van egy egész generáció, amely már szeptember 11. után született, és egészen más kapcsolatban áll azzal, ami azon a napon történt – a hősiességgel és a veszteséggel.”

A sorozat elkészítése korántsem volt egyszerű. A Ground Zero területére bejutni még nehezebbnek bizonyult, mint visszatérni magába New Yorkba.

Meyerowitz hamis igazolványokat készített, ismeretségeit mozgósította, és egy alkalommal még egy kölcsönkapott, New York-i rendőrségi jelzéssel ellátott védősisakot is viselt, hogy bejuthasson a lezárt területre.

Idővel azonban a helyszínen dolgozó rendőrök közül is akadtak, akik mellé álltak. Különösen a gyújtogatási ügyekkel foglalkozó nyomozók segítették abban, hogy rendőrségi jelvényt és megfelelő igazolványokat szerezzen.

A projekt később hivatalos támogatást is kapott. Ebben szerepet játszott többek között New York leendő polgármestere, Michael Bloomberg, valamint Colin Powell akkori amerikai külügyminiszter, aki maga is a Bronxban született.

Powell többször találkozott Meyerowitzcal a Ground Zerón.

„Szinte minden alkalommal, amikor Powell kijött a helyszínre, megkeresett, és együtt sétáltunk végig a területen” – emlékszik vissza a fotográfus.

Powell közreműködésének köszönhetően Meyerowitz végül az Egyesült Államok hivatalos kulturális nagykövete lett, és az Aftermath képeit a világ számos országába eljuttathatta.

Meyerowitz ugyanakkor ma már kritikusan tekint Powell későbbi politikai szerepére, különösen az iraki háború előkészítésében játszott szerepére.

„Szerintem hibát követett el, amikor elment az ENSZ-be, és lényegében hazudott a Bush-kormányzat nevében” – mondja. „De ez az ő problémája volt. Nem az enyém. Az én képeim egyszerűen elmondták a történetet, én pedig nem politizáltam őket. Én választottam ki valamennyit, ezért úgy éreztem, teljes kontrollom van fölöttük.”

Az Aftermath ereje éppen ebből fakad.

Meyerowitz nem politikai kommentárt akart készíteni, hanem tanúként jelen lenni. A fényképezőgépén keresztül azt rögzítette, amit a helyszínen látott: a pusztulást, a munkát, a gyászt és mindenekelőtt az emberi jelenlétet.

A fotográfus azonban nem került ki sértetlenül a Ground Zeróról.

A romok között dolgozó elsősegélynyújtók és mentésben részt vevők közül sokan súlyos egészségkárosodást szenvedtek a helyszínen belélegzett szennyező anyagok miatt. Meyerowitz évek óta légúti problémákkal küzd.

Bizonyos szempontból mégis szerencsésnek tartja magát. A tűzoltási és gyújtogatási osztály több tagja, akiket a helyszínen ismert meg, az elmúlt 25 évben meghalt.

Mindezek ellenére egyetlen percét sem bánja annak az időszaknak.

„Ez egy hívás volt” – mondja. „Egyetlen percét sem bánom. Valójában életem legmélyebb emberi tapasztalatai közé tartozott.”

Forrás: The Art Newspaper