Tótágast álló világ: 88 éves korában elhunyt Georg Baselitz, a német festészet fenegyereke
Nyolcvannyolc éves korában érte a halál a háború utáni európai művészet egyik legmeghatározóbb alakját, aki radikális szemléletével és többek közt a figurák fejjel lefelé fordításával szabadította fel a festészetet a narratíva béklyói alól. Georg Baselitz távozása egybeesik legújabb, aranyba foglalt portréit bemutató velencei tárlatának megnyitójával, lezárva egy hat évtizeden át tartó, provokációtól és önvizsgálattól fűtött életművet.
Georg Baselitz halála éppen egy jelentős kiállításának előestéjén következett be; legújabb festményeit a Velencei Biennáléval párhuzamosan a Fondazione Giorgio Cini mutatja be. A művész, aki ma (április 30-án) hunyt el 88 éves korában, a háború utáni korszak egyik legmeghatározóbb német festője volt – a produktív ellentmondások alakja, akinek pályafutása hat évtizednyi folyamatos formai kísérletezést és nyughatatlan önvizsgálatot ölelt fel. Thaddaeus Ropac, a Baselitzet hosszú évek óta képviselő galéria jelentette be a halálhírt, de a pontos okot nem közölték.
Hans-Georg Kern néven született 1938. január 23-án a felső-lausitzi Deutschbaselitz faluban, és a Harmadik Birodalom romjai között nevelkedett. Ez a meghatározó élmény – a fizikai és morális pusztulásban való elmerülés – vált minden későbbi alkotásának alapjává. Ahogy egyszer nyilatkozta: „Egy elpusztított rendbe, egy elpusztított tájba, egy elpusztított népbe és egy elpusztított társadalomba születtem bele.” A Baselitz nevet szülőhelye, Saxon iránti tiszteletből vette fel művésznévként.
Életútját az a makacs attitűd formálta, amellyel elutasított minden politikai vagy esztétikai elvárást. Miután a kelet-berlini akadémiáról „szociálpolitikai éretlenség” miatt kizárták – ami az adott körülmények között egyfajta kitüntetésnek felelt meg –, áttelepült Nyugat-Berlinbe. Itt találkozott a gesztusfestészettel (különösen meghatározó élmény volt számára a The New American Painting kiállítás a Hochschule für Bildende Künst falai között 1958-ban) és az európai expresszionizmus örökségével. Mindkettőt csodálta, de végül mindkettőt elégtelennek találta a saját művészetéhez.
„Amikor dolgozom, mindig a múltamra gondolok. A hátterem nagyon hétköznapi és vidéki volt, messze a kitaposott utaktól” – mondta a The Art Newspaper-nek egy 2023-as interjúban. „A napi politikával kapcsolatos állásfoglalások, amiket mostanában sokat látunk a kortárs művészetben, nem az én világom.” Miközben más európai művészek az Egyesült Államok stílusirányzatait, a konceptualizmus intellektuális távolságtartását vagy a pop-art maximalista amerikanizmusát figyelték, Baselitz megerősítette a figura központiságát: mitikus, gyakran groteszk jelenéseket festett sivár és erőszakosan megmunkált felületekre. 1963-as első egyéni kiállítását az ügyészség bezáratta, és két festményét szeméremsértés vádjával lefoglalta. Ez az intézményi beavatkozás utólag visszatekintve egy megalkuvást nem ismerő művész védjegyévé vált.
A döntő formai áttörés 1969-ben érkezett el az első fordított festményével. Azzal, hogy alanyait a fejük tetejére állította, Baselitz elvágta a kapcsolatot a kép és az ábrázolás között; a tótágast álló vászon egy egész karrier jelképévé vált, és bizonyítékká arra, hogy a figuráció képes tisztán festői alapokon is megmaradni, a narratíva vagy a leíró ábrázolás mankói nélkül. Példája inspirálta az 1980-as évek neoexpresszionista generációját, és a nemzeti történelem nehéz terheivel dolgozó német művészekre gyakorolt hatása a mai napig felbecsülhetetlen. Később „primitív és brutális” faragott szobrokat is készített: életnagyságúnál nagyobb alakokat vésett és hasított ki egyetlen fatörzsből, a véső helyett a fejszét és a láncfűrészt előnyben részesítve.
Pályafutásának utolsó fejezete azonban minden tekintetben a legmeglepőbb volt. Thaddaeus Ropac felkérésére írt nekrológjában Robert Isaf költő és tudós megjegyzi, hogy Baselitz későbbi sorozatai, a 2014-es Avignon festményektől kezdve, lehetővé tették a művész számára, hogy víziója teljes mértékben kiteljesedjen. „A korábbi évek utólag visszatekintve hosszú felfedezőútnak tűnnek, egy mester tanulmányainak, amelyekkel egy későbbi, nagyobb remekműre készült.” E remekmű középpontjában Elke Kretzschmar állt, akit Baselitz 1962-ben vett feleségül, és akit egészen a legvégsőkig festett.
„Minden nap megpróbálok dolgozni, de csak korlátozott ideig. A fizikai állapotom nem a legjobb. Különféle segédeszközöket használok, például járókeretet, kocsikat, botokat, székeket, meghosszabbított ecseteket, hosszú palettakéseket és gyorsabb döntéseket” – mesélte 2023-ban. „Minden munkámnak és a szobraimnak is általában életrajzi vagy önéletrajzi háttere van. Semmi, amit eddig létrehoztam, nem képzelhető el a múltam nélkül.”
Az elmúlt években Baselitz munkássága számos nagy intézményi kiállítás tárgya volt, többek között a bécsi Kunsthistorisches Museumban (2023) és a párizsi Centre Pompidouban (2021-22). Magyarországon nemrég zárult grafikai kiállítása a Szépművészeti Múzeumban. Az Eroi d’Oro című legutolsó sorozatának szentelt tárlat – amely monumentális önarcképekből és Elke portréiból áll, ragyogó arany háttér előtt, szellemszerű vonalaikkal egyszerre idézve a középkori ikonfestészetet és a japán kalligráfiát – május 6-án nyílik meg a San Giorgio Maggiore-szigeten található Fondazione Giorgio Cini-ben a 61. Velencei Biennáléhoz kapcsolódóan, és szeptember 27-ig lesz látható. A művészt felesége, Elke, valamint két fia, Daniel és Anton gyászolja.
Forrás: The Art Newspaper
Borítókép: Yotube
