Zékány Dia tizenhárom éve fest zsúfolt enteriőröket, kaotikus belső tereket. A Barabás Villában január 30-ig megtekinthető Négy fal között című kiállításában azonban az oilstick-kel készült színes káoszkavalkád mellett egy rendkívül érzékeny sorozatot is bemutat, mely a posztpartum, azaz a szülés utáni depresszió nehéz tapasztalataiból inspirálódott. A képeken látható fullasztó, de fénynyalábokkal mégis lágyan átszőtt terek sok anyának okozhatnak ismerős érzéseket a kisbabás korszakból. Az ilyen tér egyszerre szorongat és ölel körül lágyan.

Új festménysorozatában olyan félhomály uralkodik, ahova mindig beszüremkedik a fény. A fullasztónak ható belső terekre, egy klasszikus budapesti polgári lakás elfüggönyzött enteriőrjeire mintha konstans félhomály telepedett volna. 

Hajnal van vagy már reggel? Vagy közben el is telt a nap, és már megy le? 

Ez az a ködös tudatállapot, ami a posztpartum létezést gyakran átszövi a szertelen alvások, etetések és ringatások között, s ami félúton helyezkedik el a folyamatos készenléttel átszőtt ébrenlét és… várj, még alvás közben is állandó készenléti állapotot tart fenn. 

Állítólag vannak szerencsések, akiknek alvástréning nélkül is jól alvó babája van, és ez soha nem is borul fel, időre eszik, még a büfije is szabályos formát ad ki a vállra terített textilpelenkán („jó baba”) – és vannak a többiek. 

Egy csecsemő körül az élet éjjel nappalba átfolyó, időtlenné málló homályos események sorozata tud lenni. 

És ebben a szétfolyó pihe-puhaságban és babaillatban sokan egyedül maradunk a kisbabánkkal. Rengeteg anya küzd az izolációval – a szűk család dolgozik, a barátok se érnek rá… új, helyi baba-mama ismeretségeket kötni talán az egyetlen felmentő erő ebben a helyzetben. Játszótéri találkozások, ringatók, maminbabák és az életnek egy teljesen új szótára veszi át korábbi életünk gondolatainak és cselekvési rítusainak helyét.

A baba-mama szimbiózis mindent elsöprően, letaglózóan gyönyörű, ugyanakkor ijesztő is egyszerre: a legfurcsább ellentmondásos állapot, amihez foghatót nemigen lehet találni. A korábban kialakított és megszokott függetlenségünket radikálisan fel kell adni egy időre. 

Még a testem se csak az enyém, néha nem is lehet tudni, hol érek véget én, hol kezdődik a kisbabám? 

Egy láthatatlan madzagon rángat minket az anyai ösztön, a folyamatos készenlét, az életben tartás vénánkban dübörgő ösztöne. Egyszerre köt össze és izolál.

Ebben a radikális létállapotban sokak gyakran elhallgatott közös élményhorizontja a szülés utáni depresszió – a gyermeküket épp megszült nők 10 százalékát érinti. A szülés utáni hormoningadozások közepette nagyon gyakran megélt baby-blues, avagy a pár napig, esetleg 1-2 hétig tartó lehangoltság időnként nem múlik el, sőt, fokozódhat: ilyenkor beszélünk posztpartum depresszióról. Fontos, hogy ilyenkor támogató környezet, sőt, szakember is segítse az anyát, mert ez egy kritikus időszak a kötődés kialakulásának szempontjából.

Ennek az időszaknak a személyes tapasztalatait kezdte el megfesteni Zékány Dia otthona terein keresztül, intim hangulatú, visszafogott színskálájú képein. Halványan elfüggönyzött ablakok, félig nyitott ajtók félhomályán keresztül keres utat magának a fény. Bár még a lámpa is csak árnyékot vet a falra és a napot is csak a függöny takarásából érzékeljük szórtan, mégis áthatja a képeket egy derengő fényesség. 

Máshol a visszafogott, seszínű tárgyak monotonitását színes babajátékok verik szét az ajtónyílásban. 

Az anya gyermekével árnyékot vet a tér elbizonytalanított szegletére, alakjukat az ikonképek szent fényaurájához hasonlóan öleli körül a beszüremkedő fény – az önmagát fotózó, saját, újjászülető identitását kereső anya sejtelmessége.

A kiállítótérben Zékány Diához szokatlanul kis képek függnek, még kisebb lírai polaroidokkal – mind elférnének az ölben. Hűvösnek ható mozdulatlanságuk nem a szimpla ürességet sugározzák, hanem egy a képekről rejtett jelenlétet sejtetnek: a törékeny babatestet átölelő karokat, az alvás alatt némán elsuttogott becéző szavak falak között cikázó visszhangját, a takarócska megigazításának surranását, a baba melletti fekvés közben lecsorduló könnyeket. Az újjászülető én identitáskereső küzdelmei derengenek át az egyszerre szorosan kapcsolódó és gyakran mégis magányos létezést körülölelő, lágy fénnyel átszőtt terekből.

Koller Margit, szobrászművész