A kortárs magyar művészeti élet egyik legmegosztóbb jelensége – az 1992-ben született autodidakta festő, Bozó Szabolcs csillagászati magasságokban mozgó műkereskedelmi sikere – került fókuszba július végén egy meglepő helyszínen, az Árpád híd aluljárójában, a Nívó Drink Bárban. A Hungarian Contemporary – Brandépítés vagy szerencse? címmel megrendezett kerekasztal-beszélgetést Jankó Judit művészeti szakíró moderálta, a résztvevők Petrányi Zsolt, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatóhelyettese, Molnár Annamária, a Molnár Ani Galéria tulajdonosa és Martos Gábor művészeti szakíró voltak.​

A beszélgetés a nemzetközi művészeti piac működési mechanizmusait körüljárva szólt arról, hogyan viszonyul mindehhez a magyar intézményrendszer és közönség. Lehetséges-e ma Magyarországról érvényesen és önazonosan belépni a globális térbe? Az üstökösként berobbanó fiatal képzőművész, Bozó Szabolcs – akinek a Szépművészeti Múzeumhoz kapcsolódó NEO Kortárs Művészeti Térben látható kiállítása, melynek egyik kísérő eseménye volt az a beszélgetés – példája azt mutatja, lehet, de persze nem előzmények nélkül, és nem mindenki ízlésének megfelelően. A siker sosem a véletlen műve, a háttérben komoly munka, tanulás, és erős, belső vizuális világ áll – így összegezhető a szakértők véleménye.

Vajon létezik-e ma az a történet, amely szerint valaki elindul Magyarországról, és hirtelen világsztár lesz? Számít-e, hogy egy magyar művész Londonból vagy éppen Mallorcáról kerül be a nemzetközi művészeti köztudatba, vagy akár Budapestről is elérhet világkarriert? Mitől különleges, ha egy magyar művész nemzetközi sikert ér el? És megvalósítható-e ugyanez Budapestről, magyar galériás háttérrel? – hangzottak el a diskurzus felvezető kérdései.

A válasz nem egyszerű, éppen ezért izgalmas, és a téma messze túlmutat Bozó Szabolcs személyén. A sikertörténet mögött több rejlik, mint szerencsés véletlenek. Itt a piac logikája, a galériák szerepe, és egy megosztó, de a kortárs trendekhez tökéletesen illeszkedő képi világ találkozik össze egy ritka pillanatban, amikor egy művész nemcsak az intézményi, hanem a kereskedelmi térben is szinte robbanásszerűen jelenik meg.

A művészeti világ jelenlegi logikája szerint kizárólag a galériák tudnak bejuttatni egy művészt gyűjteményekbe, intézményekbe, vagy akár aukciósházak katalógusaiba. Ezt támasztja alá a rediscovery trend is, amikor elfeledett vagy későn felfedezett művészek – gyakran nők, idősek vagy kisebbségekhez tartozók – kerülnek újra reflektorfénybe. De ezeket az újrafelfedezéseket is szinte mindig magángalériák indítják el. A nemzetközi galériás jelenlét, a kiállítások, a gyűjtői közeg tudatos építése, az árverésekre való felkészítés mind kulcselemei annak, hogy egy művész piaci értéke ugrásszerűen növekedjen.

A hazai piac azonban nagyon szűk, és nem képes akkora gazdasági hátteret biztosítani, amely megalapozhatná az ilyen mértékű nemzetközi árpozíciókat.

Állami támogatás alig van, nemzetközi vásárokon való részvétel önerőből szinte lehetetlen, és Budapesten jelenleg nem működik olyan súlyú esemény vagy vásár, amely nemzetközi szinten pozicionálni tudna egy fiatal vagy középgenerációs művészt.

Bozó esetében egy spanyol galéria, a nemzetközi aukciósházak, a gyűjtői hálózat, az árazási struktúra, mind a külföldi szcénán keresztül épülnek fel. Ezzel szemben egy itthoni galéria, bármennyire is elkötelezett, nem tud ilyen pályát biztosítani, ha nemzetközi támogatás, figyelem és vásárlói erő nincs mögötte.

És amint egy magyar művész nagyobb ismertséget szerez, különösen, ha ez látványosan hamar történik meg, elkerülhetetlenül megjelenik az ellenreakció. Egyes kritikák szerint a magyar kortárs világhoz képest túl gyors ez siker, túl szervezett a háttér – egyesek egyenesen összeesküvést, műtárgymaffiát sejtenek a háttérben. Legyen szó külföldi elismerésről, galériás támogatásról vagy állami szerepvállalásról, mindig lesz, aki úgy érzi, hogy valaki túl gyorsan jutott előre. Mert bár nyilvánvalóan léteznek összehangolt piaci stratégiák, de ezek önmagukban még egyáltalán nem garantálják a hosszú távú relevanciát.

Nem az a lényeg, hogy ki mennyi pénzt tett egy művész mögé, hanem az, hogy megmarad-e, amit évek, évtizedek múlva is érdemes lesz újra megnézni. A piac ingadozik, a trendek változnak, a következő nagy név pedig már kopogtat az ajtón. A kortárs művészek csak addig maradnak a felszínen, amíg van mit mondaniuk, és amíg azt valóban saját hangjukon mondják el.

Bozó esetében több tényező szerencsés találkozásáról van szó: felismerhető, erős vizuális világ; jól felépített narratíva, amely a magyar rajzfilmes hagyományra hivatkozik; egy nagy nemzetközi galerista – Carl Kostyál –, aki képes volt beemelni őt a nemzetközi gyűjtői hálózatba; aukciós jelenlét és tudatos árpozicionálás.

És természetesen mindig nagyon sokat számít, hogy mi van a vásznon.

Képein festékes foltok, koszos lenyomatok, testi jelenlét látható, ezek a fizikai rétegek adják meg azt az esztétikai minőséget, amely a kortárs nemzetközi festészet egyik fontos vonulata, és amelyet pusztán az aranyos figurák alapján akár félre is lehet érteni.

Fontos generációs élményt fogalmaznak meg a gyerekkor és a felnőtté válás közötti zavaros zóna képei: szorongást, játékot és kíméletlenséget egyszerre – mondták el a beszélgetés résztvevői.

Az alapvető szempont mindig az, mit tud mondani a magyar kortárs művészet a világnak, mi az a látásmód, ami érdekes tud lenni. Egy magyar művésznek talán a kelet-európai identitás, a történelmi rétegzettség, a személyes élmények, vagy éppen a nyers ösztönösség lehet az, ami univerzálisan érdekessé válik. A tartalomnak lenyűgözőnek, sajátosnak és őszintének kell lennie. De legalább ennyire kell hozzá nyitott, együttműködő művészi attitűd, építő szakmai közeg, és működő globális hálózat, amely ki tudja emelni a hangot a tömegből.

A hosszú távú jelenlétet és érdeklődést a minőség, az esztétikai különlegesség és a művész saját látásmódja alapozza meg. A nemzetközi színtéren felépített karrierhez pedig hálózat, stratégia, nemzetközi gondolkodás, és olyan partnerek kellenek, akik fent vannak a világ művészeti térképén.

A kérdés tehát nem is az, hogy számít-e, mi van a vásznon, hanem az, hogyan jut el a vászonról a világ szeme elé és mit lát benne, aki megnézi. A Bozó-jelenség nem csupán egy ritka művészeti repülőrajt története, hanem tükröt tart a magyar kortárs szcéna elé is: mit mondanak el ezek a képek, miért működnek, és mi kell ma ahhoz, hogy valaki valóban befusson.

A siker mögött egyszerre van ösztönös, egyedi képi világ, szerencsés nemzetközi felfedezés, és  egy józan, építkező attitűd. De ami még ennél is fontosabb, a rendszer, amibe be tudott lépni – állapították meg a beszélgetés résztvevői.