A fal egyre tisztább – Körkérdés a MOME-ügyről
Hogyan értékelik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem polgárai az utóbbi hetek mozgalmas eseményeit egyetemükön? – tettük fel a kérdést több érintettnek, közülük két hallgató, valamint Horányi Attila és Erhardt Miklós egyetemi docensek válaszoltak; illetve Dr. Ferenczy Bálint, a MOME Jogi Igazgatóságának vezetője küldött levelet arról, hogy miért nem nyilatkozhat.
Az utóbbi hetekben politikai botrányig fajuló történések zajlottak az Iparművészeti Egyetem örökségét hordozó intézményben. Koós Pál rektori kinevezésével és a MOME szenátusi autonómiájának megsértésével összefüggő, vitatott személyi döntések, valamint az első sorban hallgatók által szervezett tiltakozások súlyos belső konfliktust hoztak felszínre.
Ezért többeknek feltettük a fenti kérdést, ám kevesen reagáltak, és még kevesebben fogalmaztak érdemi választ.
Az is beszédes, hogy a számos megkeresett oktató és különféle egyetemi vezető pozíciókat betöltő személy ilyen-olyan okokra hivatkozva kitért a nyilatkozattétel elől, míg az első három megkeresett diák közül kettő igent mondott. A generációváltás tehát paradigmaváltás is, ami a véleménynyilvánítás és a közéleti aktorként való fellépés fontosságának belátását illeti. A kódolt félelmet felváltja a közös felelősségvállalás egyénekben gyökerező bátorsága. Így választ kapunk arra a fel nem tett kérdésre is: ki most a mester és ki a tanítvány?
Zöldi Nóra első éves BA-s és Heilig Andris végzős MA-s hallgatón kívül Horányi Attila egyetemi docens, szenátusi tag juttatta el hozzánk kommentárját. Dr. Ferenczy Bálint, a MOME Jogi Igazgatóságának vezetője nem nyilatkozhatott, de ennek magyarázatát jóváhagyásával itt szintén közöljük.
2020. szeptember 4. Fotó: Szécsi Noémi
Zöldi Nóra – első éves Designkultúra BA szakos hallgató
A gólyatáborban már pedzegették számunkra felsőbb éves hallgatók, hogy valami nem stimmelt a rektorválasztás folyamatával kapcsolatban. Azonban bővebb információ hiányában óvakodtam véleményt alkotni a helyzetről, a felmerülő kételyeimet pedig viszonylag hamar elhessegettem, gondolván, egyszeri alkalomról van szó. Sajnos a félév végén szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem kivétel volt, hanem mintázat.
Az építészek által rendezett fórum ösztönzött arra, hogy meglehetősen felszínes tudásomat elkezdjem mélyíteni az egyetemi működéssel kapcsolatban, feltérképezni, hogy az egyéni fejlődést milyen nagyobb keretrendszer biztosítja számomra. Hiába volt gimnáziumi tananyag az egyetemek középkorig nyúló hagyománya és története, hiába készültem érettségi óta a felsőfokú továbbtanulásra, csak az elmúlt hetekben sikerült valóban tudatosítanom ezeket a több évszázados múltra visszatekintő alapelveket.
Úgy gondolom, amik jelenleg a MOME-n történnek, természetes, mondhatni törvényszerű reakciók az egyetemi polgárság részéről a demokratikus működés védelmében.
Jogosnak érzem a horizontális együttműködésre való igényt, a felülről jövő és az egyetemi önkormányzat részéről valódi támogatást nem élvező döntések vitatását, méltatlannak találását. Az oktatókkal és hallgatótársaimmal való beszélgetések alapján az a tapasztalatom, hogy a fejlődés és az új kihívásokhoz való alkalmazkodás szükségességét mindannyian fontosnak tartjuk. Ugyanakkor az egyetem jövőjét szervesen érintő kérdésekről és változásokról elengedhetetlen az érdemi konszenzus – amennyiben ezek a döntések az egyetem szakmai közösségének megkerülésével születnek, az valós aggodalomra ad okot. Úgy érzem, a szenátusi döntések összesen hat ízben történő figyelmen kívül hagyása (ha a tudásközpontok pályázatai mellé a rektorválasztást is számítjuk) indokolja a fékek és ellensúlyok működésbe lépését.
Az „egyetemi autonómia” egy látszólag absztrakt fogalom, de egy ilyen kis közösségben szorosabb kötelék fogja össze az „egyetemi polgárságot”, az oktatók és hallgatók között általános jelenség a mester-tanítvány viszony, így számomra logikusnak tűnik, hogy hamarabb és közvetlenebbül érezzük, ha a kollektív érdekek csorbulnak.
Nem számoltam azzal, hogy ilyen „történelmi” heteket, napokat fogok megélni mindössze egy félévvel a hátam mögött. Régóta vonz az akadémiai közeg, de nem gondoltam, hogy működésének megismerése ilyen sürgető és éles helyzetben fog elkezdődni. Szeretném, ha ez az időszak mindenki számára megnyugtató eredménnyel zárulna. Ugyanakkor nem érzek csalódottságot, mert eddig azt látom és tapasztalom, hogy
a MOME valóban egy közösség, ahol hisznek az egyéni érdekeken túlmutató ügyekben, elvekben.
A mindezek melletti kiállás azt igazolja számomra, hogy egy jól működő egyetemi közeg részese vagyok.
Heilig Andris – másodéves Média Design MA szakos hallgató
Először Koós Pál kitapsolása közben szembesülök a ténnyel, hogy az ideálokat nem lehet közvetlenül érvényesíteni. Nem engedni szóhoz jutni ezt az embert, hogy a közös ügyeink szóhoz juthassanak.
Az emberek beszélgetni kezdenek egymással. Új emberekkel. Emberekkel, akiket eddig csak látásból ismertek.
Hirtelen van miért beszélgetni és hirtelen súlya van annak, hogy az ember véleménye mennyire átgondolt, mennyire megalapozott.
A karizma most felelősséggel jár, egy jól megformált érv visszahat az egész társaságra. A média egy ponton a MOME mindig-is-meglévő közösségére hivatkozik. Sokunk számára ez a közösség épp csak születőben van. Eltagadott gondolatok ismerik fel egymást és kezdenek el kutatni a közös forma után. Mindenki türelmes, jóhiszemű és konstruktív.
Idegenekkel ülök egy asztalnál. Megpróbálom a lehető legszelídebben elmagyarázni valakinek, hogy a politika nem szitokszó, egyszerűen a közös ügyeink gyakorlását jelenti, miközben tudom, hogy a politika szó puszta emlegetése rám és a születőben lévő közösségre is halálosan veszélyes.
Próbálok a legkevésbé leereszkedő hangnemben beszélni, de a magyarázatom egy ponton óhatatlanul szónoklattá válik, és közben magamra öntöm a narancslevet.
Egy fórumon találom magam. A demokratikus elköteleződésem moderátorért kiált. A feladatot azonnal rám bízzák. Három viceházmester nevében tiltakozom a feladat ellen, de senki nem siet a segítségemre. Moderálok. Kényesen ügyelek rá, hogy a kevésbé asszertív embereknek is megadjam a szót és az átgondolatlan, urambocsá’ zsibbasztó vélemények is elhangozhassanak. A demokrácia őre vagyok. Ha kell, türelmet kényszerítek magamra, és jobb híján kényszeresen bólogatok, értem, igen, jogos felvetés, egyáltalán nem megalapozatlan. Messze túl későn veszem észre, akkor is csak a kacagó lányok bennfentes pillantásaiból, hogy az egyik srác sziporkái közben végig pofákat vágtam.
Újra és újra lenyűgöz, hogy mennyi intelligencia és a meg-nem-alkuvás van a többiekben. Egészen megejtő, hogy milyen könnyen túllendülnek rajta, mikor hülyeségeket beszélek, vagy képtelen vagyok lekerekíteni a mondatot. Megbocsájtjuk egymásnak a harsányságot, a baltával faragott véleményeket.
Komolyan azt érzem, hogy a legjobbat hozzuk ki egymásból.
Hajnalban indulok haza. Úgy érzem, hogy ma érdemben hozzátettem az ügyünkhöz – az eksztázis hazáig kísér, akkor megkísért a gondolat, hogy a szabadság, amit érzek, egyenlő a befolyással, amivel rendelkezem. Felhívom egy barátomat, hogy meggyónjam neki – kinevet.
Már szinte csak egymással és az egyetemi tisztviselőkkel álmodunk.
Nevetgélünk, mikor az újságban azt olvassuk, hogy külföldi pénzen megvásárolt, szélsőbaloldali provokátorok által felheccelt biodíszlet vagyunk.
Jónapot monsieur, a kávéja mellé esetleg egy kis szabotázs?
A kamerám kijelzőjén nézem, ahogy a tömeg spontán falfestésbe kezd. Talán felesleges volt aggódni, fel se merül, hogy valaki faszt fessen a falra. Már létrát kell hozni, olyan sok a rajz és a felirat. Táncolunk, nevetgélünk. Őszinte hibákat vétünk. Beszélgetünk.
A fal egyre tisztább.
Horányi Attila – egyetemi docens, a Szenátus tagja
Egy katartikus pillanat
Ebben a nagyon rövid írásban egyetlen katartikus pillanatról szeretnék mesélni, és néhány olyan mozzanatról, amely ehhez vezetett, továbbá kérdésekről és dilemmákról, amelyek a pillanatot és annak elemeit színezték-színezik. A katartikus pillanat 2025. február 3-án délután 2 és 3 óra között „történt“ — ekkor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói közösségének negyede, körülbelül kétszáz diák az egyetem rektorának torkára forrasztotta a szót.
Egyszerű szenátusi ülésnek indult. Volt kiküldött napirendje, és bár voltak különös jelek — a rektori vezetést kritizáló matricák az egyetem bekamerázatlan falain, egy rektori levél, amely minden egyetemi polgárt megszólított, hogy jöjjön a(z amúgy is nyitott) szenátusi ülésre, ahol az utóbbi idők legellentmondásosabb döntéséről, három szervezeti egység vezetőjének ki nem nevezéséről is számot kívánt adni egyetemi elöljárónk — semmi nem utalt a helyzet rendkívüli voltára. Magam aznap viszonylag nyugodt tempóban, gyalog közelítettem meg az iskolát, leginkább azon az előadáson gondolkodva, amelyet tíz nappal később voltam előadandó egy diákommal közösen a Doktori Iskola nemzetközi konferenciáján.
Amikor aztán az Auditóriumba léptem, sokkoló látvány fogadott: ahogy mondani szokták, a csilláron is hallgatók lógtak. Ilyet nem szoktam látni.
A határozatképesség, a napirend és a jegyzőkönyv-hitelesítők elfogadása után tudtuk meg, hogy az egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke, Böszörményi-Nagy Gergely, maga is az említett matricák egyik céltáblája, nincs jelen, és beszámolóját később, online tartja meg.
A rektor következett tehát, aki a program szerint megmagyarázta volna elhíresült döntését a tudásközpontok vezetőinek ki nem nevezéséről. Erre azonban nem került sor: a hallgatók egyszerre tapsolni kezdtek, így a rektor szava elveszett a zajban. Hosszú percekig tapsoltak, majd viszonylag egyszerre abbahagyták — a rektor, gondolom, úgy számolhatott, hogy ő, ülve, tovább bírja majd, mint a diákok, úgyhogy érdeklődve figyelt. Amikor csend lett, újra belekezdett mondandójába — de ezt ismét nem engedték neki, ahogy aztán harmadszor és negyedszer sem. Más beszélhetett — egy feltétlenül szükséges előterjesztést el is fogadtunk, egy tanár többször nekifutott a hallgatói pozíció átértelmezésének, sikertelenül —, de a rektor nem juthatott szóhoz, egyszerűen elvették a hangját.
Azt a hangot, amellyel az utóbbi hónapokban többször mondta ki az „Így döntöttem“ mondatot, amely hallgatói és oktatói fórumokon néha zavartan, máskor aprólékosan magyarázva szólalt meg, semmire választ nem adva.
Azt a hangot, amely minden megszólalásával önmaga hitelességét és megbízhatóságát ásta alá a megelőző napokban, hetekben, hónapokban.
Egészen megdöbbentő volt, ahogy a diákok a hiteltelenné vált hangot megvonták a rektortól, és ahogy mi, akiket ez a hang így vagy úgy elért, adott esetben sújtott a közelmúltban, elkezdtünk rájönni arra, hogy ez most komoly.
Hogy innen nincs visszaút. Hogy hallgatóink ereje megtörte a varázst. Katartikus volt, felszabadító.
Hogy mindez katarzis-e, megtisztulás, az talán attól is függ, hogy Koós Pált egy antik sorstragédia főhősének tekintjük-e, tragikai vétséggel. Minden alapunk megvolna erre, és vétségnek, bűnnek talán a rektori kinevezés elfogadását mondhatnánk a 2023. december 20-i kuratóriumi ülés meghallgatásait követően.
De azt is ugyanilyen alappal gondolhatjuk, hogy a rektori pozíció nivellálásában rossz, sokszor kisszerű döntések sorozata játszott közre, már pályázatának leadását megelőzően is, ahogy azóta is. Hogy nem tragédia ez, bármilyen szomorú is, hanem az egyetem egy tisztviselőjének egyszerű alkalmatlansága, amelyet a MOME alapvetően béketűrő hallgatói megelégeltek és felmutattak.
Ezt a béketűrést az egyetemre, illetve a tervező-szakmákra jellemző feladat-fókuszáltságból szokás eredeztetni, talán nem véletlenül; abból tehát, hogy mindenki a megoldandó probléma felé fordul, az izgatja, és az kevésbé, hogy mi van a feladaton kívül. Van, aki ezt érdektelenségként, akár apolitikusságként, vagy éppen birkatürelemként írná le. Miközben a béketűrés eredhet finomságból is, bizonyos eszközök, beszédmódok, cselekedetek tudatos elvetéséből — mint amilyen egy másik ember lefokozása tárggyá a hangja, és így a szelleme, megvonása által. Ezt senkivel nem tehetjük, szól az érvelés, még azzal sem, aki maga így viselkedik velünk: a saját pályáján, vitában kell észhez térítenünk.
Most nem ez az érvelés győzött. Nem erőszakosságból, hanem talán azért, mert az egyetem (egykori) vezetői közül egyvalaki vagy többen is rosszul mérték be, meddig tart a béketűrés.
Nem ismerték eléggé az egyetemet, és azt hihették, bármit megtehetnek.
A rektor a teljes bizalomvesztés miatt nyolc nappal később, egy rendkívüli szenátusi ülés keretében lemondott — ilyen a magyar felsőoktatás utóbbi évtizedeiben nem történt.
Mi pedig próbáljuk megérteni, viták során végiggondolni, hogy mi is történt. E folyamat, 13 hónap végiggondolása, minden katarzist nélkülöz; inkább aprólékos munkával és nem kevés feszültséggel terhes.
De a pillanat, amely ezt lehetővé tette, katartikus volt. Ha békétlen is, mert a szükség így hozta, de katartikus.
Erhardt Miklós – egyetemi docens
Hogy mi történik a MOMÉ-n, azt a sajtóból meg lehetett tudni; mint az egyetem mezei alkalmazottja, én sem tudok többet annál. Ha tudnék, akkor sem ezt tartanám a megfelelő fórumnak, hogy elmondjam. De mert Zsuzska kedves erőszakossága nemigen hagyott kibúvót a „belsős” kommentár kötelessége alól, hát csak magamról pár szót.
A MOME hallgatói, nagy bátorsággal, remek erkölcsi és ütemérzékkel, puritán ízléssel megvalósítottak egy kollektív interdiszciplináris projektet (ami ezen a kicsi, de sok szakra bomló egyetemen amúgy csak igen nyögvenyelősen szokott sikerülni). Az autonómia projektje – inkább projektum ez, ahogy TGM szokta volt mondani – most oda van téve elénk, hogy majd működtessük, de addig is ki-ki nézze magát benne. És nekem egyelőre nem tetszik, amit látok.
Az van, hogy ebben az évek óta tartó egyetemi zajlásban (milyen jó szó ez!), a hallgatókról egészen megfeledkeztem – mármint arról, hogy ugyanazt a levegőt lélegzik be, mint én, egyáltalán, hogy nem valami más fajhoz tartoznak. Úgyhogy mikor a megmozdulások elkezdődtek, először valamiféle visszatalálást éreztem – majd rögtön elkezdtem félni tőlük, illetve őket félteni magamtól.
A hatalomtól való, belém szocializált félelemmel egész jól tudok együtt élni; abba a hitbe ringatom magam például, hogy bármikor ki tudok szállni az alkalmazotti státuszomból, ha már nem tudja biztosítani a hitelesség-minimumot. Ez a mostani félelem viszont, a maga váratlanságával és ismeretlen banalitásával éppen a régóta begyakorolt megküzdési stratégiámat kérdőjelezi meg, miközben olyan primér kérdésekkel szembesít, hogy vajon a megoldás vagy a probléma része vagyok-e.
Egy ilyen krízis lehetőségét, azt hiszem, meg kell becsülni.
Dolgozni meg azon volna jó – remélem, sokakkal együtt –, hogy ha már művészeti egyetemről van szó, a „kiválósági” giccs helyét ne vegye át az autonómia-giccs.
Dr. Ferenczy Bálint – a MOME Jogi Igazgatóságának vezetője
Köszönöm megtisztelő megkeresésüket. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (a továbbiakban: MOME/Egyetem) zajló események kommentálására irányuló kérésének egyelőre az alábbi okból nem tudok eleget tenni.
Az általam vezetett Jogi Igazgatóság fontos funkciója, hogy az Egyetem polgárai véleményüktől és a kialakult helyzethez fűződő viszonyuktól függetlenül bármilyen kérdésben bizalommal fordulhassanak hozzánk. Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben mindennemű kommentár részemről, melyet nem közvetlenül az Egyetem polgárai vagy a Szenátus számára adok, e funkció betöltését megnehezítik. Amennyiben a Szenátus felhatalmaz arra, hogy a kialakult helyzetről a szakmai véleményemet harmadik fél felé is kommunikáljam, örömmel állok a rendelkezésükre.
Ezen túl fontosnak tartom leszögezni, hogy az Egyetemen zajló megmozdulások a törvények és belső szabályozóink által adott keretekben zajlanak, valamint azt is, hogy a Szenátus a keddi ülésén egyértelműen elköteleződött amellett, hogy a kialakult helyzet megoldásának fő platformjává váljon.
