Szása Szkocsilenko orosz disszidens művész: Véletlenül lettem én az „Éhezők viadala” győztese
A Magyarországon is ismert aktivista, a Moszkva és Washington között lezajlott augusztus elseji fogolycsere során szabadult Szása Szkocsilenko írása Putyin Oroszországának ellenzéki művészeiről.
A 2022-ben Oroszország ukrajnai invázióját ellenző művészeti akciója miatt letartóztatott, és hét év szabadságvesztésre ítélt Szása Szkocsilenko a történelmi, Moszkva és Washington között lezajlott augusztus elseji fogolycsere során szabadult ki. A két évnyi börtön után jelenleg Németországban tartózkodó Szkolicsenko a The Art Newspaperben osztotta meg gondolatait.
„Egy barátom azt mondta, hogy a legjobb mód annak kifejezésére, hogy mit jelent művésznek lenni Vlagyimir Putyin Oroszországában, ha egyszerűen elismételjük a SNAFU-t [Situation Normal All Fucked Up] több százszor. Összességében ez jó ötet, de szeretnék hozzátenni néhány dolgot a saját szemszögömből, hogy rávilágítsak, az általam ismert művészek hogyan éltek egy bizonyos városban Putyin idejében.
Hiszem, hogy nem kell diploma, hogy igazolja, művész vagy: az életed igazolja ezt. Én sem neveztem magam művésznek, és nem is azért tanultam, hogy azzá váljak, de egy napon az újságok ezt írták: „Szása Szkocsilenko, szentpétervári művész.” Kellett pár év, hogy ezt elfogadjam.
De végül otthagytam egy jó állást és az épp induló tudományos karrieremet, ami valaha az álmom volt, hogy fejest ugorjak a szentpétervári underground szcéna nyúlüregébe, és gyorsan átalakuljak egy szorgalmas, kiemelkedő lányból marginális figurává.
Arra gondoltam, hogy inkább meghalok, minthogy csak hétvégén vagy este munka után művészkedjek – szerettem volna, ha a világon minden időmet ennek szentelhetem. Nagy termben ültem, ahol a munkáimat kiállították, miközben a zoknis lábam nejlonzacskóba volt csavarva, mert nem engedhettem meg magamnak vízálló cipőt.
A „Friends Wolf Down” nevű Telegram-csoportban a város legkreatívabb emberei gyűltek össze, akik szűkölködtek élelmiszerben. Megosztottuk a létfenntartás kellékeit – néha az utolsó morzsákat is –; régi ruhákat, apró alkalmi munkákat (építés, javítás, szállítás, takarítás… rugalmas munkaidő, készpénz) és még sok minden mást.
Ünnepeket szerveztünk egymásnak, saját rendezvényeinken teret adtunk azoknak, akik kiszorultak a mainstream orosz művészeti világból. Ezek az események sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek voltak, mint bármely hivatalos, aprólékosan koreografált kezdeményezés Putyin komor Oroszországában.
Ez már önmagában tiltakozás volt. Nem akartunk állami támogatásokra hagyatkozni, adót fizetni (amit ki tudja, mire használnak), elutasatottuk a jelzáloghiteleket, hiteleket és a hátborzongató szociális intézményeket. Közös terekben, kommunákban éltünk. Olyan helyeken fordultam meg, ahol az emberek matracokat béreltek vagy csak ingyen ledőltek aludni. Ezeken a helyeken a falakat bizarr minták és színek borították, zene szólt, és az ünneplés soha nem ért véget.
De évről évre egyre nehezebbé vált az élet. Rendőrszállító furgonok kezdtek felbukkanni azokon a helyszíneken, ahol megjelentünk. Minden hónapban újabb szavakat és témákat tiltottak le törvényileg, nehogy ezeket munkánk során használjuk. Elvették a „háborút”, a „békét”, elvettek tényeket és neveket, egész történelmi eseményeket, elvették az azonos neműek közötti kapcsolatokat, ami számomra azt jelentette, hogy szinte minden szerelmes szót elvesztettem. Csak azok maradtak igazi művészek, akik jólétüket, szabadságukat, sőt életüket kockáztatták. Valóban, egy éhes művész jobban festi meg egy csendélet almáit, mint egy jóllakott.
Pavel Kushnir zenész volt, politikai fogoly lett. Száraz éhségsztrájk során halt meg a börtönben, ugyanazon a napon, amikor mindenki a szabadulásomat ünnepelte. Egy élet; egy halál. Messze vagyok Oroszország legjobb művészétől, véletlenül lettem én az „Éhezők viadala” győztese.
Emlékszem, mennyire bátrak voltunk megvetni Putyin törvényeit. Hogyan találtunk ki egyre zseniálisabb módszereket a tilalmak megkerülésére.
Nem számít, mi történik, a művészek Oroszországban rendületlenül sodródnak tovább egy kis jégtáblán, és egyre közelebb húzódnak egymáshoz, ahogy a tábla szélei leszakadnak.”
Szkocsilenkórol és magyar vonatkozásairól korábban itt és itt írtunk.