Idő előtt, még rengeteg tervvel, pótolhatatlan űrt hagyva maga után a magyar kortárs művészetben… sajnos egyre többször írtuk, vagy írhattuk volna le ezt a mondatot az utóbbi időben; feltűnően sok magyar alkotó távozik idejekorán. Szabó Eszter Ágnes mindössze 58 éves volt.

A legújabb halálhír a szokásosnál is tágabb körben rendítette meg a szcénát a hét végén. A családdal együtt sok-sok kolléga, alkotótárs, tanítvány, barát, rajongó, közeli és távoli ismerős gyászol: meghalt Szabó Eszter Ágnes; váratlanul, szellemi, alkotó ereje teljében. A szerdai halálhírt szombat reggel jelentette be a nagy nyilvánosság előtt a család. Szombat este kiállítást nyitott volna meg a Libellában, amelyre még ő maga szerda este hat után invitálta ismerőseit a Facebook-on.

Azóta hírfolyama élő emlékfallá változott: elöntötték a döbbenet és a tehetetlen szomorúság, a megrendítő szeretet és tisztelet hangján íródott emlékezések és emlékek. Fájdalmas felismerni mellbevágó hiányát: jelentős, megtermékenyítő hatással volt a művészeti közegre. Intenzív jelenléte, tiszteletreméltó munkabírása, határokon átlépő, újító szelleme, tehetsége, színes és póztalan személyisége mindenkit megérintett, aki a közelébe került. Ikonikus művek hosszú  sora (sok esetben sajnos csak azok emléke, leírása) marad utána, nem csak leghíresebb, a szakmán túl is ismert, sőt mémmé vált falvédője.

Többszörösen képzett alkotó volt, az élethosszig tanulás mintaképe, többféle kézműves szakmától a Képzőművészeti Egyetemen szerzett DLA-ig és (tervei szerint) még azon is túl. Széles körű, speciális elméleti és gyakorlati ismeretekkel rendelkezett; tudatos döntés volt a részéről az, hogy nem hagyományos képzőművészeti műfajokban alkot.

Művészi kontextusban varrt, hímzett, főzött, szokatlan terekben és felületeken jelentek meg aktuális társadalmi mondanivalót hordozó, ironikus vagy ironikusan fájdalmas, sokszor efemer munkái. Úttörő módon, elsőként hozott be számos addig szokatlan témát a művészeti térbe, ő honosította meg például itthon az eat-art műfaját.

A hagyományosan nők által használt hétköznapi eszközökhöz, témákhoz olyan invencióval közelített, mint más művész a festészethez vagy a szobrászathoz. Nem tartotta magát feministának, pedig férfias erővel védett falakat ostromolt otthonkákból és mosogatószivacsokból készült műtárgyaival: az intézményes kultúra falait. Művészi-anyai, tápláló energiáját megosztotta a családján kívül is, elárvult tanítványokat hagy maga után a ELTE BDPK Vizuális Művészeti Tanszéken.