Múlt csütörtökön nyílt meg a Bura Galériában négy fiatal pályakezdő roma női alkotó kiállítása. A Te nem vagy olyan című tárlat – a kurátor, Oltai Kata szavaival –„nemiségüket és etnikai gyökereiket, ezek egymásba fonódó hatásait különféleképpen és különböző mértékben feldolgozó vagy éppen ettől az elvárt szereptől szabadulni akaró” művészek munkáit mutatja be. A kiállítást György Eszter történész, az ELTE BTK adjunktusa nyitotta meg, az ő beszédét tesszük most közzé.

Hol voltatok eddig? Hol voltatok, hogy önarcképeitekkel, testetek legsérülékenyebb részeinek lenyomatán keresztül, érzékeny és bátor megközelítéseitekkel, szubverzív módon mutassátok meg, amit az európai festészeti és fotótörténeti kánon évszázadokon keresztül nem-roma és nem női (fehér férfi) tekintettel ábrázolt? Hol voltatok, amikor Kunffy Lajos, Réti István, Csók István vagy Tihanyi Lajos egzotizáló, esszencializáló (és Kovács Éva szerint akár még pedofil) tekintetükkel festették cigánylányaikat és cigányasszonyaikat?

Hol voltatok eddig, hogy képeiteken keresztül ne csak a sokszoros hátrányt, a szegénységet, a kihasznált, az erőszakkal lemeztelenített, a pusztán szexualizáltságában vonzó, a gyarmatosított testeket lássuk, hanem a legszemélyesebbet és az univerzálisat, a kortársat és a mindenkor érvényeset? Hol voltatok, hogy Carmen Gheorghe román aktivistát parafrazeálva, ne csak szociológiai és antropológiai tanulmányok tárgyaként, a születési arányról szóló fejezetben legyetek példák, hogy ne csak művészeti egzotikumként vagy múzsaként láttasanak titeket, hogy a történelmet ne mindig mások írják, rólatok.

Persze anakronisztikus a kérdés. Mégis szembetűnő az a megkésettség, amivel Európa legnagyobb transznacionális kisebbségének – pláne női – alkotói teret kaphattak, hogy végre magukat pozicionálják az európai kulturális mezőben, visszabontva és felülírva a korábba felhalmozott, előítéletekkel, zavarbaejtő és megalázó tekintetekkel konstruált kánont. Most a szemünk láttára, itt a Bura Károly Galériában lép színre egy fiatal generáció, roma-magyar-európai művészek, női alkotók, akik bőven a rendszerváltás után születtek. Szemben a korábbi művésznemzedékek képviselőivel – többek között Oláh Jolánnal, Ráczné Kalányos Gyöngyivel, Bada Mártával, Orsós Terézzel és nem utolsó sorban a felforgató és a Magyarországról elsőként a nemzetközi feminista művészeti diskurzus részévé váló Oláh Mara Omarával – az itt együtt bemutatkozó alkotók egy sokkal nyitottabb világban
mozognak. Nemzetközi beágyazottságukkal, külföldi és magyar művészeti egyetemeken szerzett diplomájukkal végleg szakítanak a naiv művészet mára amúgy is megkopott, retrográd kelepcéjével.

Munkáikat kapcsolhatjuk nemcsak az elmúlt évtizedek, évek nemzetközi (elsősorban persze kelet-európai) roma kortárs művészeti megnyilatkozásaihoz, a Velencei Biennálé lengyel pavilonjában kiállított Malgorzata Mirga-Tas szöveteihez, a cseh Tamara Moyzes 2000-es évek végi videóihoz (Miss Roma) és Mihaela Drăgan és Alina Șerban ugyancsak a Velencei Biennálé roma pavilonjába készített performanszaihoz, de a kortárs nem-roma női képző-és
fotóművészek méltán elismert és kiemelkedő példáihoz is, mások mellett Gáldi-Vinkó Andrea vagy Fajgerné Dudás Andrea az önelfogadás és a saját test különböző szerepeinek kipróbálását tematizáló munkáihoz. Szombat Éva Capa-díjas Orgazmust kérek, nem rózsát című fotósorozatával is csak látszólag ellentétes, hogy Galyas Denerák Dóra épp rózsát ajándékoz magának, ez az önelfogadást, önünneplést kifejező gesztus ugyancsak a női lét
külső elvárásoktól való felszabadulását hirdeti.

Emellett persze beleláthatjuk a sérülékenység felvállalását is, csakúgy, mint Horváth Anitánál, aki ugyancsak egészen közel enged a bőréhez, hogy aztán ne csak a kétségeket, bizonytalanságokat láttassa, de a kötődések, bizonyosságok hálóját is, Bari Károly az igazságot késsé változtató madarán keresztül. Balázs Kittinél a madarak, halak és békák – mégha ketrecbe zárva is – nyújtanak menekülést az emberi lét kiszolgáltatottsága és elvárásai alól; ebben a színes, varázslatos, de mégis szomorú világban a mesék és állati szimbólumok nyújtanak kapaszkodót.

Takács Zsófia békák-sorozata sokkal kevésbé megnyugtató, arra a Független Színház 2021-es Békamesék című darabjában is feldolgozott portugál rasszista gyakorlatra utal, amelyben a kirakatokban elhelyezett békaszobrok a romák távoltartására szolgálnak. A többségi társadalom – Horváth Anita keze nyomán – a galéria hátsó falán is olvasható, gyomorforgató előítéletessége ellenére Takács Zsófia békái „nem olyanok”: a fehér csipkébe és a lila ötven árnyalatába öltöztetett lányokról és asszonyokról sugárzik a szépség és a bölcsesség.

Balázs Kitti, Galyas Denerák Dóra, Horváth Anita és Takács Zsófia különböző technikákkal, megközelítéssel, különböző médiumokon alkotnak, hangjuk és üzeneteik azonban mégis sok szempontból összeérnek: ki lehet törni a roma művészet és a nőművészet előre legyártott, szubaltern rekeszeiből és érvényes, saját válaszokat adni az elvárás-halmokra.

Hol voltatok eddig? Jó, hogy itt vagytok és köszönjük, hogy itt lehetünk veletek.