Hirdetés
Hirdetés
and — 2023. március 29.

Anya, művész, modell, kislány. Nők a műteremben

Czene Márta Ez nem az én testem című Inda Galéria-beli tárlatáról kétrészes anyaggal készült A mű. Az első egy érzékeny és gondos kiállításkritika Révész Emesétől; ezt követi most egy rendhagyó beszélgetés Czene Mártával és az őt alkotói és privát életterében is körülvevő, fontos női szereplőkkel.

Paradigmák jönnek és mennek, legyen szó családszociológiáról, pedagógiáról, szépségről vagy a női test ábrázolásáról, ábrázolhatóságáról. Czene Márta festőművész nem csak saját családi örökségét tekintve paradigmaváltó alkotó, de az utóbbi években saját munkásságán belül is új megközelítésmódokat bontakoztat ki. Az Inda Galériában látható, Ez nem az én testem című önálló kiállítása a figyelő (akár külső, akár önmaga) tekintetének kiszolgáltatott szubjektum (itt nő és gyermek) olyan eseteit összegzi, amelyek jól példázzák a másik testének látására és láttatására vonatkozó sémákat, személyes viszonyainkat és művészi attitűdöt tekintve egyaránt. Erről beszélgettünk különleges társaságban: Czene Márta festőművészhez csatlakozott édesanyja, Márta és édesapja egykori aktmodellje, Gyöngyi is, valamint kérdező oldalon Csóti Lili, az ELTE végzős művészettörténet BA szakos hallgatója.

Kozák Zsuzska: A kiállítási anyagban sok női test szerepel egészében, torzóként vagy csupán töredékeiben. Ezeket a személyeket alapvetően szükségtelen azonosítanunk, de hasznos adalékokkal szolgálhat, hogy most lehetőségünk nyílik kérdezni benneteket, beleshetünk a színfalak mögé. Gyöngyi, Márti mostani kiállításán újra megjelensz, míg korábban édesapja, Czene Gábor modellje voltál. Egyrészt az ő régi fotói kerültek most feldolgozásra, másrészt egy teljesen új festményen, a Balthus variációk harmadik képén is megjelensz – immár Márti modelljeként. Vajon milyen élmény volt neked, hogy az apa után most a lánya, akit láttál felnőni, szintén felkér?

Gyöngyi: Hatalmas megtiszteltetés volt. Mártinak mindent. Ugyanakkor nagyon természetes dolog is, nekem ő olyan, mintha a lányom lenne. A régi fotókról viszont már el is feledkeztem. Sok mindent újraélhettem ennek a kiállításnak köszönhetően.

KZs: Márti, hogy jutott eszedbe, hogy édesapád tanulmányfotóinak felhasználásán túl a Balthus variációk, (65) festményen keresztül közvetlenül is beemeld Gyöngyit a kiállításba? Véletlenül alakult így, vagy tudatos döntés volt?

Czene Márta: Teljesen tudatos volt. Balthus ismert a fiatal lányokkal való ellentmondásos viszonyáról – illetve ma már nincs benne ellentmondás, egyértelmű számunkra ennek megítélése. Ugyanakkor azt gondolom, hogy amit ezen a festményen ábrázol [Akt tükör előtt], az egy teljesen autentikus pillanat egy nő életében: eljut a testi változásoknak arra a szintjére, ahol szinte már nem ismer magára, napról napra változik olyan mértékig, hogy úgy érzi, egy tükrön keresztül követnie kell a folyamatokat, vizsgálgatnia kell magát. Úgy gondolom, sokunkban inkább a kritikai gondolatok, esetleg akár önmarcangolás jelenik meg ebben a korban, miközben a festő ezt a pillanatot kívülről, vágyakozva nézi, harmóniát lát benne. Ez a kettősség fogott meg, illetve az, hogy a női életnek elég sok olyan szakasza van, amikor ekkora változások történnek. Akár a gyerekkorban is: néhány hónap alatt annyit nő egy gyerek, hogy fél vagy egy évvel korábbi fotón nem ismeri fel magát. A terhesség az engem ábrázoló képen [Balthus variációk, (40)] szerintem egy ugyanilyen időszak:

az ember hétről hétre változik, szinte fel sem ismeri magát, kényelmetlen, kellemetlen, és mégis van valaki, talán a férje, vagy valaki más a családjában, aki harmonikusnak és gyönyörűnek látja ebben a helyzetben is.

És azt gondolom, hogy az öregedés – Gyöngyi kora – is egy ilyen helyzet, ahol folyamatosan szembe kell nézni a változásokkal, ez a küzdelem azonban valaki másnak a szemében semmi “csúnyát” nem jelent. Gyöngyi csodálatos példája ennek. És nagyon izgalmas az a helyzet is, hogy ő a fiatalkori és mostani testével egyaránt megjelenik a kiállításon ugyanúgy, ahogy én is a két héttel ezelőtti, várandós formában is ott vagyok a képeken – persze itt a poén: ami a képen látszik, az már megint nem az én testem, hiszen az óta megszületett a kisbabám

Czene Márta: Balthus variációk, Fotó: Digitális Képműhely

KZs: Igen, ez most a művészeted és a magánéleted egy meglehetősen speciális metszéspontja. Ott látható a galéria falán egy festmény a te várandós testedről – ami már nincs is.

CM: Az a nagyon érdekes ebben, hogy amíg aktuálisan az volt az én testem, akkor sem éltem meg száz százalékosan a sajátomnak. Furcsa dolog a várandósság, folyamatosan osztozol a testeden valakivel, akinek megvannak a maga igényei, egy kicsit átveszi az irányítást bizonyos szempontból. De nem csak ő, számtalan olyan helyzet van, amihez alkalmazkodnod kell az ő és saját biztonságod érdekében, vagy társadalmi elvárásoknak kell megfelelned. Ki sem kell térni aztán arra a nagyon aktuális vonatkozásra, hogy államunk számára milyen fontos a magzatok védelme, miközben a magzatot hordó kismamákra mennyivel kevesebb empátia és odafigyelés jut.  És persze ott van a család, a barátok is: mindenki az alhasad szeretné megsimogatni, mintha különálló életet élne, nem is te volnál.

KZs: A védelmet említve szembetűnő, hogy a Balthus variációk első képén van fehérnemű a kislányon, míg a terhes és az idősebb nő teljesen meztelen. A kislányt miért öltöztetted fel, főképp, mivel mellette a másik falon ott vagy te és az unokatestvéred meztelenül – a gyermeki meztelenség nem teljes tabu tehát a kiállításon.

CM: Az az igazság, hogy ő az én kislányom, Vicuska, aki mondta, hogy nem szeretne ruha nélkül lenni a képen. Nagyon visszás is lenne, ha létrehoznék egy művet arról, milyen dolog, hogy az unokatestvérem apukája meztelenül pózolva lefotózott minket, majd én a saját lányomat lefotózom és megfestem meztelenül. Szerettem volna ettől a fajta kihasználó helyzettől őt mentesíteni. Persze a tabu miatt is. Szerintem van értelme annak a ma már természetes attitűdnek, hogy nem publikálunk meztelen képeket a gyerekeinkről.

KZs: Ki van téve ugyanebben a teremben egy Balthus tanulmánykötet is. Nem példa nélküli, de nem is bevett gyakorlat. Meglehetősen intenzív hozzátétel a kiállításod anyagához. Miért döntöttél úgy, hogy ott ennek helyet kell adni?

CM: Az eredeti elképzelésem az volt, hogy egy azonos méretű képen jelenjen meg a Balthus festmény, egy negyedik elemként a Vicát ábrázoló kép után beillesztve, de kiderült, hogy ez szerzői jogi szempontból problémás. Viszont olyan szorosnak érzem a kapcsolatot a variációk és az eredeti között, hogy valamilyen módon meg szerettem volna mutatni a képet. Ha pedig valaki nem ismeri Balthust, rögtön láthatja, milyen festő volt és mivel foglalkozott. Az egész teremhez kapcsolódóan fontosnak találom, hiszen a másik képhez, a kettős gyerekakthoz is köze van.

Czene Márta: A kis fürdőzők, Fotó: Digitális Képműhely

KZs: Ez a kettős akt A kis fürdőzők. E kép mögé került falmatricaként egy nagyon különös fénykép nagyítása. Hátborzongató, ellentmondásos energiákkal feltöltött fotó, amelyen ki van kaparva egy szereplő. Miért hoztad azt a döntést, hogy megjeleníted, és éppen így: nagy méretben, ugyanakkor a kétharmada kitakarásával.

CM: Szerettem volna, hogy a kikapart figura sokkal jobban látsszon, de technikai okokból végül így állt össze ez a mű. Tulajdonképpen előképként funkcionál ez a régi családi fotó – szerepel rajta egy nő, aki pont abban a pózban fekszik, mint én a meztelen fotón, ugyanakkor a kép másik oldalán ott van a kikapart alak. Nagyon jó kétpólusú bemutatása ez a női szerepeknek: egyik oldalon az elnyújtózó Vénusz-pózban az elvárás, hogy egy nő legyen szexi, kívánatos. A kikapart alakról ellenben az jut eszünkbe, hogy valami olyat tehetett, ami miatt az emlékét meg akarták semmisíteni. Szégyenfolt lett, talán valami erkölcstelenséget követett el – tulajdonképpen azt, amit a túloldalon lévő nő is csinál még egy határt nem átlépve.

Szűk a játéktér a szép és kívánatos, illetve a bűnös és szégyenletes  között.

KZs: Valamelyest A kis fürdőzőknél is megvan a személyek egyfajta kitörlése, csak nem fókuszáltan kikaparva valakit, hanem inkább a halvány, fotorealisztikusnak nem nevezhető, csupán jelölésszerű ábrázolás miatt.

CM: Eltűnődik az ember azon, hogy meztelenkedő kislányokat lát. Az ő számukra ez még nem egy szexualitással terhelt helyzet, játékos próbálgatása csak ezeknek a szerepeknek, és ennek abszolút megvan a létjogosultsága. Az viszont már nem mindegy, hogy kik, hányan bámulják őket közben.

Csóti Lili: Itt vannak ezek az ellentétek: hasonlóképp a fényképhez, ahol ugyanannak az eseménynek kettős értékelésére van lehetőség a fiatal lányok önmagukra ismerésének természetes folyamata szembehelyezkedik ennek a képi megjelenítésével, felnőtt férfiak által nagyon sokszor, ami már sugall egy olyan tekintetet, aminek nincs helye gyerekek esetében. A Balthus-album, ami ki van helyezve, talán inkább olyan kontextusba helyezi mindezt, amiben a gyerekek szexualizálásának jut a központi szerep. Ez a jelenség persze mindig létezett, de az utóbbi időben egyre többet foglalkozunk azzal, hogy nem kellene gyerekeket ilyen pozíciókba helyezni. Te ugyanakkor a Balthus variációkon éppen szeretett személyeket ábrázoltál magad mellett, ennek az aspektusnak a teljes kizárásával. Az album kihelyezésével nem volt ezek szerint olyan célod, hogy kritikaibb szemléletmódra sarkalld a látogatót?

Czene Márta: Balthus variációk, Fotó: Digitális Képműhely

CM: Szerettem volna, ha megjelenik az a gondolat is, hogy a külső tekintet kiszolgáltatottá tesz – ez sokkal igazabb nyilván a lefényképezett kislányok helyzetére, mint a Balthus variációkra, de fontos motívum, hogy mindig tisztában kell lennünk nem csak az ábrázolt, hanem az ábrázoló pozíciójával is.

KZs: Sőt, a kettejük közti, bonyolult viszonyon túl találkozhatunk a jeleneten kívüli harmadik személlyel, egy megfigyelővel is. A középső teremben látható a beszédes, Hinta című festmény, amely az apa Gyöngyiről készült egyik háttanulmányát használja fel. A levegőben húzódzkodó nőalakot és az egész fotózást egy kislány figyeli. Milyen emlékeitek kapcsolódnak ehhez a helyzethez?

Márta, a művésznő édesanyja: Mikor megismertük Gyöngyit, a férjemnek épp modellre volt szüksége. Láttunk a szomszédban egy szép, fiatal nőt két gyerekkel, nagyon megtetszett mindkettőnknek. Hamar barátság és nagyon bizalmi légkör alakult ki közöttünk, és ez vesz minket körbe a mai napig.

Gy: Márta és testvérei annak idején egy emelettel alattam laktak, és igen, tulajdonképpen Mártának köszönhetően kerültem ebbe a helyzetbe. Elsőre furcsa kérésnek éreztem, azt sem tudtam mi ez. Azt gondoltam, nem vagyok én szép, hogyan lehetnék modell.

KZs: Hogy kell elképzelni a közös munkát, hogyan zajlott egy ülés?

Gy: Az elején nagyon szégyenlős voltam, de olyan jó volt a légkör Márta és Gábor között, hogy pillanatok alatt fel tudtam szabadulni. Gábor nagyon szeretett mesélni, úgy éreztem magam, mintha egy elvarázsolt kastélyban lennék. Mivel nem voltam sosem modell, nem tudtam pózolni, Gábor mindig elmondta, hogy üljek, hogy tegyem a kezem, lábam. Abban a pózban aztán órákig maradtam kitartóan.

KZs: Márta, te hogy emlékszel vissza ezekre az alkalmakra? Emlékszel még konkrétan a gyűrűhintán kapaszkodó jelenetre, ami több képen is megjelenik a kiállításon?

Czene Márta: Hinta Fotó: Digitális Képműhely

M: Akkor én nem voltam jelen, de tudom, hogy Gyöngyi mindig elhozta magával a kislányát is – kellemes volt a gyerekeknek együtt játszani. Nagyon vidám, családias hangulat volt ezeken az alkalmakon.

CM [nevet]: Igen, gyerekbarát modell-állás volt.

KZs: Hogyan helyezted más időbe és térbe ezt a képet?

CM: A Gyöngyit ábrázoló részlet igazából nem festve van, hanem fotótranszfer technikával készült. A tér pedig ugyanaz: az én gyerekszobám, csak a mai formájában. Ma az én lányom szokott ott játszani, ha a nagyszüleinél van, míg az eredeti fényképen Gyöngyi lánya látható, bár a fotó elkészítésekor mind a ketten ott voltunk. Azért nem akartam egy az egyben megfesteni azt a képet, mert annak egy utólagos végiggondolás során való rekonstrukciójáról van szó. A gyerek, aki a képemen szerepel, azért Vica lett, mert egy kicsit rajta keresztül emlékszem vissza a saját gyerekkorom eseményeire is – vajon az ő gondolkodásával milyen lett volna, illetve vele most hogyan történnek ezek a dolgok?

KZs: Az, hogy anya lettél, és magad előtt látod a saját kislányodat, átrendezte a viszonyulásodat a gyerekkori emlékeidhez?

CM: Abszolút. Sok minden felszínre került ennek köszönhetően, az ő perspektíváján keresztül értelmeztem át rengeteg dolgot.

KZs: Akkor biztosan nem véletlenül került ugyanide a két fénykép sokszorosításából álló fotószalag, ami téged ábrázol édesapáddal [Megfelelni jó]. Hogy alakult ki ennek a két műnek a viszonya a kiállítótérben?

CM: Sokáig gondolkodtam rajta egyáltalán megcsináljam-e a fotószalagot, de érdekes a párhuzam. Itt van egyrészt az aktmodell teste, akit beállít magának a művész, hogy rajta keresztül fejezze ki a gondolatait, másrészt itt a gyerek, akinek a teste fölött teljes egészében a szülő rendelkezik (mikor kell enni, öltözni, stb), miközben a gyerek még azt is lemásolja, hogy mikor kell mosolyogni.

KZs: A mosolygó és komoly arcok váltakozása számomra egyfajta humoros, szinte burleszkes feloldása is a kiállítás egyébként nyomasztó felvetésekkel terhes hangulatának.

CsL: Igen, kifejezetten kellemes, főleg a függeszkedő festmény mellett. Erős feszültség van abban a képben is a felnőttkor és a gyerekkor között: persze a kislány felnéz a felnőtt nőre, bizonyos értelemben egy rácsodálkozó pillanat ez, amiben a jövőbeli énjét látja maga előtt, ugyanakkor ez a helyzet egy belső feszültséget, talán felnövekedéstől való félelmet is rejt. Vele szemben ez a szeretetteljes pillanat édesapáddal jól összhangba hozza a különböző gyerekkori viszonyulásokat a felnőttek, szülők világához.

M: Márti nagyon sok időt töltött az apukájával, egymásra hangolódtak, mindketten szerettek volna a másik kedvére tenni, megfelelni a másiknak, ezt látom tükröződni ebben a képben. Mindig megnyugtató volt ez nekem, és nagy boldogsággal töltött el.

KZs: Márti, hogy tekintesz vissza felnőttként édesapád munkásságára annak fényében, hogy tulajdonképpen végignézhetted a munkafolyamatokat, a modellel dolgozást is beleértve?

CM: Ez nehéz kérdés, ő már 2000 körül abbahagyta a festést, 17-18 éves koromban, előtte viszont nagyon sok festményét eladta. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy nem nagyon van emlékem a munkássága nagy részéről. Szinte minden, amit ismerek, egy utolsó, el nem készült kiállítás anyaga. 

KZs: Az Oda-vissza installációban ugyanakkor a női akt részlete köthető az ő munkásságához.

CM: Igen, valahol az egy klasszikus Czene Bélás, Czene Gáboros beállítás. Kipróbáltam milyen így ülni, és ráébredtem, hogy valójában nem így néz ki egy női test ebben a pózban. Elég idealizált nőkép jelent meg az ő festményeiken, inkább klasszicizáló, görög szobor típusú.

KZs: Ez a kép már korábban ki volt állítva, miért emelted be ebbe a kiállításba?

CM: Amikor elkezdtem foglalkozni a családi múltammal, gyerekkorommal és az aktmodellek kérdésével, sok szempontból tudatosabb lettem a saját munkáim értelmezésével kapcsolatban is. Korábban ezeket a képkockákat sokszor csak intuitív alapon raktam egymás mellé. 2020 körül kezdtem el a magam számára konkrétabban megfogalmazni, értelmezni a képrészletek összefüggéseit , ez ugyanis a körülmények miatt kevésbé lehetett aktív időszak, viszont sok időm volt gondolkozni, elemző szemmel fordulni a saját régebbi munkáim felé. Ez az akt, ami kicsit a férfiarctól elfordulval szerepel a képen, éppen hogy nem csábító helyzet, inkább valamilyen elutasítást, elfordulást fejez ki számomra, ahogy a hideg, tévés-lámpás környezet is. Azért van mellette a fotó, ami egy aktmodellt ábrázol, mert az a gondolat foglalkoztatott, hogy az aktmodellek helyzetében nem csak egy vonzó, szép test képe van, hanem egy nagyon passzív, mozdulatlan személy is. Ezek az elnyúló női testek nem valós erotikus szituációk lenyomatai, inkább csak a látszatai ennek, ami így rendkívül művi és hazug. A gipsz maszk, amit régen is sokszor használtam motívumként, szintén így jön be.

KZs: Ezekkell az installációkkal szemben az Első látásra rózsaszín kompozíció nagyon intenzív, feszültséggel, mozgással, aktivitással teli képanyag. Megint felismerhetjük a gyűrűhintás helyzetet, de itt már a modell arca, mellei látszanak, és a húzódzkodás erőfeszítése. Csak egy pillanatig fenntartható állapot, egy pillanatfotó után készült kép, mögötte pedig ott van az ominózus rózsaszín párducos háttér, amelyen a fiú állat hevesen udvarol a lány állatnak. Hogyan választottad ki a rózsaszín párduc filmkockára kerülő képeket?

CM: Ez az egész arra épül, hogy a rajzfilmben kibontakozik egy “szerelmi” jelenet, ami mai ítéletünk szerint ha nem is erőszakosnak tűnik, de egy klasszikus múlt századi szerelmi lerohanást jelenít meg azzal, ahogy elkapja az egyik párduc a másikat. A rá helyezett képek sokkal nehezebben értelmezhető, de ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódó pillanatok a való életből. A fekete-fehérek ugyanannak a gyűrűhintás jelenetnek a részletei, amiről már beszéltünk. Itt szemből látható Gyöngyi [Kapaszkodj!], a másik részlet [A párduc] pedig a gyerekszobának egy másik részletét ábrázolja, az én játékaimat.

Volt egy rózsaszín párduc babám, ami épp úgy fekszik, mint egy nyújtózó aktmodell, a háttérben pedig az a furcsa forma egy félig leeresztett lufi, de ebben az alakjában valamilyen vicceskedő szexuális szimbólumként is értelmezhető.

A Vedd már le! egy érdekes szituáció, ami egy gyerekkel bármikor előfordulhat: ráparancsolnak, hogy vetkőzzön le. Közben mi, felnőttek egymás között mindannyian tudjuk, hogy ez mennyire megalázó helyzet. Érdekes, hogy ezt mennyire természetesnek tekintjük a saját gyerekeinkkel kapcsolatban minden alkalommal.

Czene Márta: Vedd már le! 2023
akril, farost, 50 x 67 cm, Fotó: Digitális Képműhely

KZs: Ez, ahol a kislányod lába van, beállított kép?

CM: Nem, ennek az az érdekessége, hogy Vica fényképezte az én telefonommal a saját lábát és nadrágját. Érdekes szerintem, hogy egy ennyi idős gyereknek (ekkor nagyjából 5 éves lehetett) milyen reflexiója van a saját vetkőzésére egy spontán kép formájában.

CsL: Abban mennyire volt szándékoltság, ahogy elhelyezted a filmkockán a képeket? Mi alapján döntötted el, hogy pontosan hová kerüljenek és lépjenek interakcióba a háttér jelenetével?

CM: Próbálgattam, igyekeztem olyan helyekre tenni őket, amik még látni engedik azt, ami mögötte van, illetve az is fontos, hogy mi az, ami a takarás mögött mégis látszik. Az eltakarás ki is emeli a látható részeket, például ezt az eltoló kezet, a szemeket, arckifejezést.

KZs: Ez a kompozíciós sakkjátszma voltaképpen a test és különösen a női (és gyereklányi) test megjelenítésének általánosabb problémájává tágul, amit ráadásul a családodban egymást követő generációk művészetében is sajátos mintázatot hoz létre. Gondoljunk csak nagyapád, Czene Béla munkásságára.

CM: Nagyon tiszteletreméltó életmű az övé, festőileg nagyon jónak látom a képeit, ugynakkor nőként, női művészként vannak fenntartásaim ezeknek az aktoknak a mennyiségével és az életműben elfoglalt szerepével kapcsolatban. Nagy meglepetés volt számomra, amikor kiderült, milyen sok van ezekből. Ettől függetlenül nagyon szépek, szeretem őket, de én egy másfajta nőképben, nőábrázolásban hiszek.

Elhunyt Peter Weibel

— 1 perc olvasás