Az Artprice éves piaci összegzése, az Art Market Report alapján jól zárták az évet az árverezőházak – igaz, nem annyira jól, mint ahogy azt az évközben kiadott jelentéseik igyekeztek elhitetni. 

December végi írásunkban  már áttekintettük a nemzetközi aukciós piac legfontosabb tavalyi fejleményeit, akkor azonban még csak néhány árverőház – köztük a legnagyobbak – éves gyorsjelentései álltak rendelkezésre. A napokban azonban megjelent az aukciós piac legnagyobb, általánosan elfogadott éves összefoglalója, az Artprice 2022-es Art Market Reportja is, ami árnyalja a gyorsjelentések alapján kialakított képet, ezért a témára még egyszer visszatérünk. Az a figyelmes olvasó, aki mindkét írást elolvassa és a bennük szereplő számokat összehasonlítja, helyenként ott is eltéréseket tapasztalhat, ahol ezek elvben nem fordulhatnának elő. Ennek magyarázata az egyes árverőházak és az Artprice által alkalmazott számítási módszerek különbözőségében rejlik; nem mindegy például, hogy ki mit vesz figyelembe egy árverőház teljes forgalmából, amikor a művészeti aukciók adatait keresi.  

Az aukciós piac transzparenciája

A műkereskedelem ágazatai közül az aukciós piac transzparenciája a legnagyobb, még ha távolról sem teljes. És nem csak azért nem teljes, mert az aukciósházak forgalmában egyre növekszik a private sales, azaz a magáneladások aránya, melyekről csak összesített forgalmi adatok kerülnek nyilvánosságra, az egyes művekért kifizetett összegek nem; hanem azért sem, mert a nyilvános árveréseken leütött tételek sem mindig cserélnek a valóságban gazdát, illetve, ha igen, akkor is lehet, hogy az árverőház lesz az új tulajdonos. De ne fanyalogjunk, ennél pontosabb adatok, mint amit az Artprice 6500 árverőház több mint egymillió tavalyi tételének feldolgozásából nyert ki, nehezen állhatnának rendelkezésünkre. (Később majd hozzáférhetővé válik egy olyan jelentés is, amely a galériás piacról is igyekszik képet adni – ez az Art Basel & UBS report –, a galériás adatok azonban értelemszerűen nem teljes körűek és kérdőíves lekérdezésen alapulnak, azaz nem tekinthetők teljességgel megbízhatónak. A két elemzés módszertani háttere is eltérő, ezért számaik még „közös vadászterületükre”, az aukciós piacra vonatkozóan sem egybevethetőek.) 

Az alapvető kérdés, amire mindenki a választ keresi a jelentést olvasva, természetesen az, merre tart a műkereskedelem; felszálló ágban van, stagnál vagy hanyatlik. A számszerű válasz tulajdonképpen könnyen kiolvasható a jelentésből, ez azonban könnyen félrevezető lehet. A legfontosabb szabály, hogy – amennyiben tendenciákra vagyunk kíváncsiak – mindig több év adatait hasonlítsuk össze és igyekezzünk megtisztítani azokat egyszeri – vagy egyszerinek gondolt – tényezők hatásától. (Ez az apró pontosítás azért időszerű, mert amit egyszerinek, átmenetinek vélünk, az esetenként tartóssá is válhat – gondoljunk például a nemzetközi feszültségnek az enyhülés évtizedei utáni páratlan kiéleződésére.) S hogy a képlet még bonyolultabb legyen: egy esetleges enyhe piaci visszaesést sem kell feltétlenül negatívumként elkönyvelni, hiszen lehet, hogy az egy mesterségesen felturbózott, túlfűtött állapot után következik be, amikor egy lassú „lehűlés” még mindig sokkal jobb, mintha a „lufi” hirtelen pukkanna ki – ami, ha nincs a lassú visszatérés a normalitáshoz, előbb-utóbb rendszerint bekövetkezik. 

Minden művészettörténeti kornak megvannak a maga sajátos nehézségei, ha csak egy év forgalmi számaiból akarunk következtetéseket levonni. A legtriviálisabb példa erre a régi mesterek kategóriája. Igaz, az aukciós piac épp az ő esetükben fedi le a műveikkel generált forgalom legnagyobb részét, mivel csúcsműveik rendszerint árveréseken cserélnek gazdát, ugyanakkor a forgalom hullámzásából itt nem lehet feltétlenül trendekre következtetni, hiszen egy-egy év adatai nagyban függenek attól, hogy kerül-e éppen kalapács alá mondjuk egy Leonardo-, Michelangelo-, vagy Botticelli-mű. (A „legklasszikusabb” példa erre Leonardo Salvator Mundija – most tekintsünk el attól, hogy ez mennyiben Leonardo alkotása és hogy az árában a művészettörténeti érték mellett milyen, a műpiachoz egyáltalán nem kötődő tényezők játszottak szerepet –, ami 2017-ben elért 450 millió dolláros árával magasabb bevételt jelentett, mint amennyit abban az esztendőben a régi mesterek összes többi munkájának eladásából realizáltak. A következő évben a régi mesterek forgalma a Salvator Mundival „felturbózott” évhez képest természetesen jelentősen visszaesett, de ebből nem következik sem az irántuk mutatott érdeklődés, sem az árak csökkenése.)

A kor-skála másik szélén a kortársak állnak; az ő esetükben is több problémával kell szembenézni az elemzéskor: egyrészt, éppen a piacnak ebben a leginkább mozgásban lévő, legizgalmasabb szegmensében adnak az aukciók a legkevésbé teljes képet a forgalom egészéről, mivel itt a legnagyobb a galériás értékesítések és a gyűjtők egymás közötti adásvételének aránya, másrészt a „lufik” kreálása, azaz az árak mesterséges feltornázása is ebben a szektorban a leggyakoribb. 

Mi számít kortársnak?

Többször leírtuk már, de azok kedvéért, akik talán most először veszik kézbe az Artprice ingyenesen letölthető éves jelentését, fontos ismételten hangsúlyozni, hogy szinte minden piaci jelentés mást ért a kortársak alatt, viszont közös bennük, hogy nem a művészettörténeti kortárs fogalommal dolgoznak, hanem valamilyen „első ránézésre” nyilvánvaló kritériumhoz kötik azt. Egyes elemzések például a kortársat az élő művész szinonimájaként kezelik, mások – például az Artprice is – születési évszámhoz kötik. A „kulcsév” az Artprice esetében 1945, azaz, aki ezt követően született, az kortárs, függetlenül attól, hogy esetleg már hosszú évtizedek óta halott, mint például Basquiat; aki viszont 1945 előtt, az már a második világháború utáni kategóriába tartozik, még akkor is, ha jelenleg is aktív, mint például Richter, Hockney vagy Baselitz. (Ez az 1945-ös korlát gyakorlatilag azóta áll fenn, mióta az Artprice negyedszázada nekilátott az éves jelentések készítésének, de előbb-utóbb lépniük kell majd, különben néhány év múlva a kortársak között túlsúlyba kerülnek azok, akiknek a pályája már lezárult.) 

Ha kevéssel is, de esett az összforgalom

Lássuk akkor a számokat! A legfontosabb szám természetesen a globális aukciós piac éves forgalmát jelöli, ami 2022-ben a képzőművészeti kategóriákban, az NFT-ket is ideértve, 16,5 milliárd dollár volt. (Az NFT-kről később még lesz szó, most csak annyit, hogy az Artprice – salamoni megoldással – nem tekinti az NFT-t képzőművészeti műfajnak, ám forgalmát azokkal együtt, összevonva adja meg.) A jelentés az összegző bevezetőben „elfelejti” hozzátenni, hogy ez a 16,5 milliárd 3,5 százalékos visszaesést jelent az elő évhez képest, csak arra utal, hogy minden idők negyedik legjobb eredménye – 2011, 2014 és 2021 után. (E tekintetben az Artprice is követi a műpiaci kommunikáció alapszabályát, azaz mindent a lehető legjobb színben tüntet fel, nehogy megingassa a gyűjtők, befektetők bizalmát; százalékos összehasonlítást az előző évvel csak olyankor találunk, amikor annak „+” az előjele.) 

Kérdés, hogy ez a – nem túl jelentős, de mégiscsak – visszaesés váratlan-e a menet közbeni optimista aukciós tudósítások vagy az Allen-gyűjtemény minden korábbi csúcsot megdöntő árverése kapcsán kialakult valóságos eufória után? A válasz inkább nem, azaz az árverőházakat nem indokolt szándékos félrevezetéssel vádolni; azok a házak, melyek globálisan működnek, vagy fontos szerepet játszanak a hagyományos – európai és észak-amerikai – piacokon, ahogy előző írásunkból is kiderült, kevés kivételtől eltekintve valóban túlszárnyalták előző évi teljesítményüket; a visszaesés szinte kizárólag az ázsiai és azon belül meghatározó módon a kínai piac számlájára írandó, mely viszont rendszerint csak ilyenkor, az összegzés pillanatában kerül a figyelem középpontjába. Erre még később visszatérünk.

A forgalom mellett az árszínvonal alakulása a másik alapvető mutató és a helyzet itt sem rózsás, hiszen a 3,5  százalékos forgalomcsökkenésből és a piacra került tételek számának 12 százalékos növekedéséből együttesen már ránézésre is levonható a következtetés: az árszínvonal érzékelhetően csökkent. A milliós-milliárdos tételekbe befektetők számára jó hír, hogy ez az árcsökkenés nem érinti a csúcskategóriás munkákat. A piac műtárgyakkal történő elárasztása – a tavalyi 12 százalékos növekedés egy hosszabb trendbe illeszkedik – magával hozza az el nem kelt tételek arányának növekedését is: ez a mutató az egy évvel korábbi 31 százalékról 35 százalékra változott.  

A kínai piac továbbra is nehezen kiszámítható

Ami a forgalom földrajzi összetételét illeti, azt már megszoktuk, hogy a legnagyobb hullámzásokat az aukciós piac főszereplői közül Kína mutatja: mióta két évtizede belépett a „big player-ek” sorába, igen nagy ugrásokkal és visszaesésekkel jutott el odáig, hogy a 2010-es évek első felében az első számú aukciós nagyhatalommá vált; most viszont lassan második helye is veszélybe kerül, ha még egy, a tavalyihoz hasonló évet produkál, amikor is 34 százalékos visszaesést könyvelhetett el, és forgalma több mint tíz év óta először maradt 4 milliárd dollár alatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kínai gyűjtők ilyen radikálisan megkurtították volna kiadásaikat, hanem inkább azt, hogy azokat más, főként az amerikai piacra csoportosítják át. Másrészt sok megfigyelő úgy véli, hogy a korábbi kínai adatok nem mindig a valóságot tükrözték;

az ázsiai országban hosszabb ideig viszonylag nagy űr tátongott az árveréseken leütött és a később valóban kifizetett tételek között.

Arra a kérdésre, hogy a Kínában történtek mennyire jellemzőek az egész ázsiai kontinensre, nehéz egyértelmű választ adni. A földrészen belül Kína mögött a legnagyobb potenciállal rendelkezőnek tartott dél-koreai piac ugyancsak jelentősen visszaesett, és erősen lemaradt a vele ellentétben jelentős bővülést mutató japán mögött. 

A tavalyi év nyertese egyértelműen az USA volt, ahol a forgalom 26 százalékkal bővült, köszönhetően elsősorban néhány egészen kiemelkedő kvalitású magángyűjtemény néhány hónapon belüli piacra kerülésének. (Időnként kritika tárgyát képezi, hogy a piaci elemzések túlzott figyelmet fordítanak az egymillió dollár feletti árcédulájú csúcsművekre, mondván, ezek csak a jéghegy csúcsát képezik és a tételek elenyésző arányát, mindössze 4 százalékát teszik ki, de az érem másik oldala az, hogy ez a 4 százalék a teljes piaci forgalom 78 százalékát generálja. Ez a szám a Sotheby’s és az ArtTactic most megjelent elemzéséből derül ki, és nem 2022-re, hanem az elmúlt öt esztendőre vonatkozik.) Az amerikai piac jelentős és a brit piac szerény mértékű bővülése – utóbbi a brexit fényében nem feltétlenül volt megjósolható – kompenzálta a kínai visszaesést, így e három ország továbbra is uralja a piacot, együttes részarányuk 81 százalék. 

A brit piac 8 százalékos növekedést könyvelhetett el és gyakorlatilag visszaállt a brexit, illetve a pandémia előtti szintre, amire joggal tekinthet sikerként. A többi európai piac erősen leszakadva követi Nagy-Britanniát, a második helyhez Franciaországnak a brit forgalom (2,1 milliárd dollár) felénél kevesebb is elég (991 millió), míg a harmadik helyen Németország 6 százalékos növekedéssel 379 milliós rekorderedményt realizált. 190, illetve 154 millió dollárral Olaszország és Svájc a negyedik-ötödik.

Még mindig a festmények a legkeresettebbek

Az aukciós piac továbbra is elsősorban a festményekből él. Noha a kalapács alá került tételeknek csak 37 százaléka tartozik ebbe a kategóriába, ezek generálják a forgalom 70,9 százalékát. A tavaly legmagasabb áron értékesített tételek TOP25-ös listáján kizárólag festményeket találunk; szerzőik többsége vagy XIX. század végi-XX. század eleji európai művész – Cezanne, Van Gogh, Gauguin, Monet, Picasso, Klimt és Seurat – vagy a XX. század második-harmadik harmadában működött amerikai: Warhol, Basquiat, Rothko, Johns, Pollock. A rajzok 14 százalékos részesedésükkel megtartották ugyan második helyüket, de forgalmuk 2009 óta nem volt olyan alacsony, mint tavaly. A visszaesés főként a kínai gyűjtők számlájára írható, akik korábban igen magas összegekért vásárolták saját mestereik ebbe a kategóriába tartozó munkáit. Ám még így is ők költötték a legtöbbet tavaly is; Zhang Daqian munkáiért, többnyire akvarellekért például összesen több mint 47 millió dollárt fizettek. 

2022-ben a szobrok a teljes aukciós forgalom 9,1 százalékát generálták, a legmagasabb árakat Picasso, Henry Moore és Alberto Giacometti munkái érték el. A tételszám ebben a kategóriában gyorsabban nőtt, mint a dollárban mért forgalom, ami a – legalábbis relatíve – olcsóbb kortárs multiplikák növekvő népszerűségének köszönhető. Utóbbiak között Kaws, Murakami, Koons és Kusama művei voltak a legkeresettebbek. Jó éve volt a sokszorosított grafikáknak is, ahol az árspektrum minden bizonnyal a legszélesebb, kielégítve mind a műgyűjtésben a kezdő lépéseknél tartó, átlagos anyagi helyzetű vásárlók, mind a „kapitális trófeákra” vágyók igényeit. Míg az egyik oldalon több, mint 90 ezer tételt 500 dollár alatti áron is meg lehetett szerezni, a másikon 21 tételért egymillió dollárnál is többet fizettek – egy 1904-es Picasso-rézkarcért például 8 milliót… A médium részesedése a teljes forgalomban 3,4 százalék volt. 

A fotópiacon érdekes változás megy végbe: bár a tételek száma – több, mint 24 ezer –rekordmagasságot ért el, a növekedés elsősorban a legalacsonyabb, 500 dollár alatti árfekvésű műveknek volt köszönhető; a legdrágább kategóriában visszaesés volt tapasztalható, ami jelzi, hogy a befektetési célú vásárlók nem fotóban gondolkodnak. A szabályt erősítő kivételek persze ebben a kategóriában is voltak, elsősorban a modern mestereknél: Edward Steichen 1904-es munkája 11,8 millió, míg Man Ray 1924-es műve 12,4 millió dollárért kelt el; mindkét összeg életműrekordot, utóbbi pedig abszolút rekordot is jelent a fotópiacon. A teljes aukciós forgalomból a fotók 1 százalékkal részesedtek.

Mi a helyzet az NFT-k piacán?

2021-ben, azaz az első évben, amikor önálló kategóriaként szerepeltek, az NFT-k – főként Beeple aukciós piaci berobbanásának köszönhetően – nagyobb piaci részesedést mondhattak magukénak, mint a fotók, idén viszont 94 százalékkal lecsökkent forgalmuk csak a piac 0,1 százalékát tette ki. A műfaj annyira új, hogy messzemenő következtetéseket ebből még nem lehet levonni; feltételezhető, hogy a drámai visszaesést elsősorban nem az NFT-k iránti érdeklődés hiánya, hanem a kriptopiacot megrázó botrányok okozzák. Míg Beeple 2021-ben az Everydays: The First 5000 Days című NFT-jével 69,3 millió dolláros árat ért el, tavaly egyetlen NFT, a török Refik Anadol munkájának ára lépte át az egymilliós küszöböt. Leírni azonban semmiképp sem kell az NFT-ket; több tényező, így a korszerűbb, környezetkímélőbb technológiák alkalmazása, a kiberbiztonság javítása, az NFT-k már megkezdődött beemelése a nagy múzeumok gyűjteményébe erősítheti a gyűjtői érdeklődést, ami most inkább az alacsonyabb árfekvésű munkák felé irányul. Pozitív jelek a látványos forgalmi visszaesés mellett 2022-ben is voltak; mindenekelőtt az a tény, hogy közel egyharmadával nőtt a kalapács alá került NFT-k száma. 

A 2022-es jelentés komoly hiányossága, hogy a korábbiaktól eltérően nem szolgáltat információt az egyes művészettörténeti korszakok iránti érdeklődés alakulásáról. Annyi azért kiderül a leírtakból, hogy folytatódik az „ultra-kortárs” kategória, azaz a 40 év alatti művészek előretörése: míg 20 évvel ezelőtt ők a teljes forgalomnak alig fél százalékát generálták, tavalyra arányuk több mint az ötszörösére, 2,7 százalékra bővült. Ebben a kategóriában ráadásul lényegesen nagyobb a figyelem a női alkotók és a különböző kisebbségekhez tartozó művészek munkái iránt, mint a műpiacon általában. Növekvő érdeklődésről ad számot a jelentés a naiv művészet, illetve az annak hatását tükröző munkák iránt, kiemelve szerzőik közül Albert Willemet, Scott Kahnt és Robert Navát. Erősödött a kereslet a szürrealista művek – ebben a kategóriában Magritte és Max Ernst is rekordot javított – és a posztszürrealista művek, mások mellett Anna Weyant, Jordi Ribes, Issy Wood, Emily Mae Smith és Ewa Juszkiewicz alkotásai iránt.

2022: a nagy magángyűjtemények éve

A tavalyi évet elemző sok írás viseli majd feltehetően „A nagy magángyűjtemények éve”, vagy „A Christie’s éve” címet, s ezek nem is járnak messze az igazságtól. 2022-t elsősorban az mentette meg, hogy az átlagosnál több, egészen kiugró minőségű és méretű magángyűjtemény került kalapács alá. Ezek közül is kiemelkedik Paul G. Allen kollekciója, amiért több menetben összesen másfél milliárd dollárt fizettek – ez önmagában is a tavalyi teljes aukciós forgalom 9 százaléka! Ha nincs ez a gyűjtemény, a tavalyi visszaesés már erősen kétszámjegyű lett volna és most mindenki a vészharangot kongatná. És persze nagy kérdés – és inkább „nem” a válasz rá – hogy kap-e a piac idén is hasonló mentőövet. (Az Allen-gyűjtemény árveréséről itt számoltunk be.) És joggal tekinthetjük a tavalyi esztendőt a Christie’s évének is – márcsak azért is, mert ennek a háznak sikerült megszereznie az Allen-gyűjtemény árverezésének jogát.

2021-ben a Sotheby’s-nek az összforgalmat tekintve sikerült megelőznie örök vetélytársát, ám a Christie’s most keményen visszavágott. 5,8 milliárdos forgalma a teljes globális aukciós piac 35 százalékát jelenti, s ennek az eredménynek 41 százaléka mindössze három magángyűjtemény – az Allen-gyűjtemény mellett a Bass- és az Amman-gyűjtemény – árverezéséből származik. 

A Sotheby’s ezúttal nagyon lemaradt.

Forgalma az egy évvel korábbi 4,4 milliárdról 3,9 milliárdra esett vissza, de második helyét természetesen nem fenyegette veszély. (A fenti számok nem mondanak ellent a Sotheby’s azon állításának, hogy tavaly fennállásának legsikeresebb évét zárta, teljes forgalmába ugyanis beszámítja a sikeresen teljesítő egyéb üzletágakat, így a nagy értékű ingatlanok és régi autók értékesítését is.) A Sotheby’s-t vetélytársánál érzékenyebben érintette az ázsiai piac visszaesése, mert igen nagy energiákat fektet ebbe a térségbe, aminek annyi eredménye azért lett, hogy az árveréseiken tavaly először licitálók között igen magas, 68 százalék volt az ázsiaiak aránya. 

Az „örök harmadik”, a Phillips 729 millió dolláros művészeti aukciós forgalmával a második legjobb eredményét hozta és ezúttal jobban szerepelt a legdrágább művek piacán is, amit korábban a „két nagy” lényegében ki tudott sajátítani magának. Egy Basquiat-művel, aminek egyébként a beadója és a vevője is ázsiai volt, az év tíz legdrágább tétele közé is sikerült bekerülniük. A ház elsősorban a XX. századi és a kortárs művészet terén tud borsot törni a „két nagy” orra alá. 

Mindhárom ház New Yorkban bonyolítja forgalmának nagyobb részét, az amerikai nagyváros dominanciája azonban eltérő mértékű: míg a Christie’s-nél tavaly csaknem elérte a 70 százalékot, a Sotheby’s-nél 57,9, a Phillips-nél 64 százalék volt. London mindhárom háznál a második, Hong Kong pedig a harmadik. Némileg más a helyzet, ha csak a kortárs piacot vizsgáljuk; New York első helye itt sincs veszélyben, mögötte viszont nagyot erősödött az ázsiai aukciók pozíciója: Hong Kong már Londont is lehagyva a második, Peking és Tokió pedig – Párizst megelőzve – a negyedik-ötödik helyen áll a legnagyobb kortárs aukciós központok sorában.

A legdrágább művek és a legnagyobb forgalmat generáló művészek

Sokan a végén kezdik olvasni az Artprice éves jelentését, az utolsó két fejezet ugyanis hagyományosan az előző év száz legmagasabb áron elkelt aukciós tételét, illetve az 500, legnagyobb forgalmat generáló művész rangsorát tartalmazza. Igazán izgalmasnak ez utóbbi számít, hiszen a top-művek listáját már menet közben összeállítják és az december végén-január elején számos művészeti szájton megjelenik, a művészek rangsora azonban csak az említett, több mint egymillió tétel teljes feldolgozása után áll össze. És itt is igaz, hogy ezek a rangsorok elsősorban nem önmagukban, hanem a korábbi évekkel összehasonlítva érdekesek. A helyezések változása a ritkán aukcióra kerülő régi mesterek esetében persze a fentebb említett okok miatt nem sokat árul el keresettségük változásairól, későbbi korok alkotói esetében, különösen, ha műveik nagy számban forognak a piacon, már le lehet vonni ilyen következtetéseket. 

A két rangsor élbolyában egyébként nem feltétlenül ugyanazokat a neveket találjuk, hiszen kimagasló egyedi árat olyan művész is érhet el, akinek kevés műve forog a piacon, így az összesített rangsorban nincs esélye az előkelő helyezésre. 2022-ben mindkét lista élén Andy Warhol áll, akinek életmű-rekordot jelentő 195 millió dolláros Marylinje volt a legdrágább tavalyi műtárgy. A Marylinnek persze jelentős szerepe volt az ugyancsak első helyet érő 590 millió dolláros összforgalomban, amihez a művész 2.159 (!) további munkájának (többségükben nyomatoknak) értékesítése is hozzájárult. Figyelmeztető adat azok számára, akik azt hiszik, hogy a „nagy név” önmagában garantálja a sikert: a látványos eredmények mellett 800 olyan munka is kalapács alá került az amerikai mestertől, melyekre nem volt licit!

Az ekkora tételszám azért kivételesnek számít; ennél több mű, szám szerint 4.305 – ezt nem nehéz kitalálni – csak Picassótól került kalapács alá, nála 80 százalékos volt az elkelési arány. Ebben a „mennyiségi versenyben”, azaz a tételszámot tekintve az igen előkelő 8. helyet foglalja el Victor Vasarely: 1.430 munkája került kalapács alá, s ezek 73 százaléka kelt el. Vasarely esetében egyébként a számok a művei iránti érdeklődés csökkenését mutatják: 2021-ben még a rangsor 197. helyén állt (ami már akkor visszaesést jelentett az előző évi helyezéséhez képest), 2022-ben visszacsúszott a 294. helyre. Összforgalma úgy csökken 10,4 millióról 6,1 millió dollárra, hogy közben a kalapács alá került munkáinak száma nőtt, azaz átlagárainak csökkenése jelentős mértékű.

Míg Warhol mindkét listát uralja, a második legdrágább mű szerzője, Georges Seurat a forgalmi listán csak a 17., mivel a 149 millió dollárért eladott csúcsműve mellett mindössze 8, lényegesen kisebb értékű munkája szerepelt az aukciósházak kínálatában. 

Míg az összforgalmi lista élbolyába szinte kivétel nélkül olyan művészek tartoznak, akiknek életműve – teljes egészében vagy legalábbis túlnyomó részben – a XX. századhoz kapcsolódik, a legdrágább tételek közül viszont négy is – Seurat, Cezanne, Van Gogh és Gauguin egy-egy munkája – a XIX. század utolsó két évtizedében született.

A 20 legdrágább mű szerzői között egyetlen élő művészt találunk: a 93 éves Jasper Johns-t a 18. helyen,

míg a női alkotó ecsetje alól kikerült legdrágább munka Georgia O’Keeffe 26,7 millió dollárért elkelt 1927-es festménye az 58. helyen. Az összforgalmi listán már lényegesen erősebbek az élő művészek és a nők pozíciói; a 10 legnagyobb forgalmú művész között találjuk Gerhard Richtert a 6. és Yayoi Kusamát a 10. helyen. Ők mindketten az élő művészek legidősebb nemzedékéhez tartoznak, de tovább haladva a listán Banksy és Adrian Ghenie személyében a 33. és a 48. helyen a TOP50-ben találunk már 50 évesnél fiatalabb művészeket is. A legfiatalabb, „ultra-kortárs” alkotói korosztályból a digitális és hagyományos technikákat elegyítő 36 éves amerikai Avery Singer szerepel a legelőkelőbb, 126. helyen, de nem marad sokkal el tőle a rokokó festészet kortárs értelmezésével népszerűvé vált 33 éves brit Flora Yukhnovich sem, aki a 135. Tavaly mindketten új életműrekordot is felállítottak; Singer 5,2 millió, Yukhnovich 3,6 millió dollárral. 

Akiket nagyon kerestek az aukciókon és akiket kevésbé

Nézzük meg, a lista élbolyában szereplő művészek közül kinek a forgalmában történtek jelentősnek mondható változások – akár pozitív, akár negatív irányban. Az előbbiek között első helyen René Magritte említendő, akinek nagy új életműrekordja, és általában a szürrealizmus iránt újból növekvő érdeklődés az egy évvel korábbi 94 milliós helyett 226 millió dolláros forgalmat hozott, így a korábbi 20. helyről tavaly az 5.-re került.  Nálánál is nagyobbat lépett előre Francis Bacon, az 52. helyről a 4.-re, miután forgalma 41 millió dollárról 255 millióra nőtt. A másik oldalon ugyanakkor Basquiat az előző évi 2. helyről a 7.-re esett vissza, ami még nem drámai, de az a tény, hogy forgalma gyakorlatilag megfeleződött – 439 millió helyett csak 221 millió dollárt tett ki – már figyelmeztető jel. Még nagyobb a negatív irányú változás a személye iránti érdeklődést nagyon profi módon folyamatosan magas szinten tartó Banksy esetében: a 2021-es, 8. helyet jelentő 205 milliós forgalom helyett tavaly meg kellett elégednie 67 millióval, ami csak a 33. helyhez volt elég. A legnagyobbat Beeple bukta, aki a 2021. évi „piaci betörése”, a 19. hely után tavaly nem fért bele a TOP500-ba. 

Vaszary János, a rangsor nagy meglepetése

Oda, ahol Vasarely mellett további két magyar, illetve magyar származású művész nevével találkozunk. Simon Hantai, aki legutóbb lemaradt a listáról, 2022-ben a 349. helyen került vissza; 18 műve összesen 5,1 millió dolláros forgalmat generált. Ugyanígy időnként listára kerül Moholy-Nagy László is, akinek nevét most hiába keressük a névsorban. Ott van viszont, a 487. helyen, 43 eladott tétellel és 3,4 millió dolláros összforgalommal Vaszary János, ami a rangsor külföldi elemzőinek körében bizonyára nem kelt majd különösebb izgalmat, számunkra viszont szenzáció, hiszen előszőr került be az 500 legnagyobb aukciós forgalmat bonyolító mester közé olyan magyar képzőművész, akinek pályája alapvetően Magyarországhoz kötődik, és akinek művei többsége – a szép külföldi sikerek mellett is – hazai aukciókon talál gazdára.

Ehhez a régóta várt magyar sikerhez egyrészt az kellett, hogy legyen olyan művészünk, akinek jelentős számban kerülnek munkái aukcióra – ez Vaszarynál már hosszabb ideje adott volt –, másrészt pedig az, hogy csúcs- és átlagárai jelentősen megemelkedjenek, ami az ő esetében az utóbbi években következett be. Míg Vaszary árrekordja 2010-ben 50 millió, 2017-ben 71 millió forint volt, 2018-ban 140 millióra nőtt, tavaly pedig már elérte a 165 millió forintot.