A szinte elenyésző mennyiségű kortárs szobrászati aktus egyik legüdítőbb eseménye a Krisztina körúti Tér-Kép galéria Ámmer Gergő Túl korán, túl későn című kiállítása.

Ámmer Gergő legújabb munkái mintha egy szorgalmas és értő Hegel-olvasásnak lennének tanújelei, mivel a filozófus volt az, aki a következőképp írt a szobrászat egyik legfontosabb anyagáról: „…a legközvetlenebbül összhangban van a szobrászat céljaival a márvány a maga lágy tisztaságában, fehérségében, valamint színtelenségében és enyhe ragyogásában; különösen szemcséssége és a fény halk átderengése ad neki nagy előnyt a gipsz krétaszerű, holt fehérségével szemben, amely túlságosan világos és vakító hatásával könnyen elmossa a finomabb árnyalatokat. ”¹

A Túl korán, túl későn két szobra és egy dombormű-triptichonja ugyanis nemcsak, hogy márványból van, ám megmunkálásában, ihletésében is – e korban anakronisztikusnak tetsző módon –, a szobrászat talán legnagyobb korszakáig, az antik görög szobrászatig nyúlik vissza. Bizonyos értelemben természethű és szép – de a megmunkálás tekintetében sok esetben szándékoltan töredékes, nem befejezett, végsőkig kidolgozott, lecsiszolt -, munkákat láthatunk, amelyek azonban nem esztétizálnak, nem tesznek úgy, mintha nyomtalanul múltak volna el a művészettörténet nagy korszakai. A művész idéz, ám nem pusztán a görög vagy a reneszánsz szobrászat külsőségeit, hanem a görög mitológia bizonyos elemeit játékba hozva, kisajátítva, mixelve alkotja meg motívumhálózatát, azaz saját vizuális szövetét.

A munkáknak, a kiállítást kísérő szöveg alapján², személyes tétjük, eredetük (is) van, egy életválság és a globális talajvesztés érzése, állapota alkotja közvetlen hátterüket, amely háttér előtt bontakozik ki a kiállítás igen tömören, sok esetben talányosan, komplexen fogalmazó, és egyetlen érvényes magyarázatban, értelmezésben nem szintetizálható újmitologizáló, utópista beszédmódja.

Ámmer munkáinak nyugtalanító és bizarr szépsége az antik hagyománynak és plasztikai elveknek a poszthumanista állapot felől való újraolvasásából, újranézéséből ered. A kiállítás szó szerint legsúlyosabb, legerősebb felütését, kezdő-és zárókövét jelentő Forrás (2023) úgy idézi a római mitológiából Janust, az átjárók, kapuk, be-és kijárás, a kezdet és a vég istenét, akit sokan magvetőnek, a szerves élet forrásának, a vizek, patakok, folyók fakasztójának is neveztek, hogy mindkét, ellentétes irányba néző fej egyrészt az alkotó önarcképe, másrészt nem néz, mert a szemek le vannak hunyva, harmadrészt egy jobbára klasszikus szökőkút forma tetején, egy jól felismerhetően kortárs konyhai eszközben, egy tésztaszűrőben ül, pontosabban rajta keresztül (el)folyik, szűrődik át.

A római ábrázolásokkal ellentétben, amikor is általában az egyik fej szakállas, a másik szakálltalan volt, ezzel utalva az ifjú-és az öregkorra, azaz az élet kezdetére és végére, Ámmer fejei nem köthetők életkorhoz. Mindkét arc azonos korúnak tűnik, az egyik lehunyt szemmel, félig elnyílt szájjal és enyhén lebukó fejjel egy végsőkig kimerült, a depresszióban vagy a halálban elmerülő arcot mutat, míg a másik fej enyhén felemelkedve, de ugyancsak csukott szemekkel néz, miközben az alak jelzésszerű, a semmiből, a nyers kőből kiemelkedő keze szorosan a szájára tapad. A kifejezés jelentése többértelmű, lehet a döbbenet, a sokk jele, de a visszafojtott kiáltásé is, de szélsőséges esetben, mivel a kéz az orrlyukakat is takarja, a lélegzet visszafojtásáé, mintha vízbe készülne lebukni, vagy éppenséggel a halálba. 

A Janus-fejet nézve nem határozható meg, mi a kezdet és mi a vég, mintha egyetlen végállapotot látnánk, egy végállapot stációit, kimerevedve, örökös körforgásban, amire a szobor, azaz a szökőkút kinetikus jellege is utal, víz kering, csorog egy zárt rendszerben, soha véget nem érőn, soha ki nem merülve. Mintha a Pokol szenvedéseinek végtelen ciklusát látnánk, hallanánk.

Ebbe nem pusztán Ámmer szubjektív szenvedéstörténetét, válságát olvashatjuk bele, hanem az emberiség globális válságát, kimerülését, a természet, a Föld fölötti uralmának megrendülését, és annak sejtelmét, hogy nemsokára a teljes pusztulás lesz része, vagy éppenséggel egy átalakulásé és hibridizációé, amelynek következtében eltűnik a létezőket uraló és elgondoló, ember nevű funkció.

Ámmer Forrása ha eredete is valaminek, ennek az eltűnésnek a metaforája. Látszólagos kettőssége, kétosztatúsága a kiállítás címéhez is magyarázatot fűz, hiszen az ember az, aki soha sincs épp ott, ahol van, a jelenben, mert gondolati ugrásaival vagy önmaga mögött, a múltban, vagy önmaga előtt, a jövőben van, újabb-és újabb célok elérése, vágyai teljesítése, kielégíthetetlen metafizikai étvágya kielégítése érdekében. Vakon arra, ami körülveszi, ami elkülönbözik tőle.

A Trófea (2023) című torzót értelmezhetjük akár ennek a fejpárnak, ennek a megsokszorozódott, önmagát klónozó fejnek a leszakadt testeként. Mivel voltaképp a látáson és a gondolkodáson túl sohasem volt szükségünk az érzékekre, a testi létre, hiszen ezek a bennünk lévő állathoz tartoznak, és nincs közük a szellemhez, az fölöslegessé válik és visszanő, visszaszervesül a földbe, átadja magát a föld élőlényeinek, a férgeknek, hogy megemésztett állapotában emberi formája is eltűnjön, elmosódjon. Ámmer munkájában a győzelmi jelképet, a trófeát nem az ember ejtette el, nem az ember uralmának jelképe, hanem maga az ember lesz a Föld, mint ágens győzelmének jelképeként üres héjjá, fejetlen, kar-és lábnélküli csonkká, anatómiai modellé, akiben nem a szív vagy a lélek, hanem egy féreg lakik, kígyózik át. A gyűrűsféreg sajátítja ki az embert, emészti meg, oldja fel és üríti ki magából belsejét. 

A Magunkat öleltük (triptichon) (2023) mintha egy ironikus gesztussal a két szobor hátterét, kontextusát vázolná fel. Mindezt erősíti, hogy a Forrás a triptichon központi elemeként, a kiállításon megismétlődve kerül, fordul át három dimenzióból két dimenzióba. A három kép nem egy időben kibomló történetet, vagy egy történet különböző oldalait jeleníti meg, hanem egyetlen, három részre tagolt jelenetet ábrázol, mintha egy filmtekercs három kockáját látnánk. A kép Platón Lakomájának androgün mítoszát³ eleveníti fel – de inkább újraírja -, mint az emberiség paradicsomi állapotát, amikor (minden) kettősség egy (hiánytalan egész) volt, férfi és nő egyetlen tökéletes formában, a gömbben egyesült szétválaszthatatlanul. A triptichon boldog, utópikus világa olyan lények világa, akik láthatóan gondtalanul és gondolattalanul, tisztán vegetatíve élnek és múlnak el, nem akarnak a világgal semmit, sem megérteni, sem uralni, sem kiaknázni. Bár van fejük, kettő is, lefejezett létezők, nem különböznek a triptichon nyulától, majmától, csigájától, szalamandrájától. Nincs tudatuk, csak örömeik végtelen körforgása, ezért világuk egy örök ismétlésben reked meg.

A triptichon leghangsúlyosabb eleme azonban nem a paradicsomi örömök, vegetáció változatos bemutatása, hanem a kétségbeesés, a depresszió, azaz a pusztulás Forrása. Így az androgün tökéletesség paradicsomában riasztó, disszonáns elem jelenik meg, mintha a sosemvolt antik aranykorba betörne a jelen világállapota.

A Forrás emellett akár a művész, a művészi munka öntükrözéseként is értelmezhető, hiszen a három kép létezői – de a képen kívüli, valós szobrok is -, mintha mind a szökőkút, azaz a két fej felé gravitálnának, és ekképp, mintha ezzel együtt onnan (is) áradnának ki, ott keletkeznének egy zárt rendszerben, ami a műalkotás. Ahogy Nietzsche írja: „Az ember alkotó szükséglete kiagyalja a világot, amelyen dolgozik, mintegy „megelőlegezve” azt…”⁴

Ámmer Gergő három alkotása figyelemreméltó súllyal és tömörséggel hoz játékba és mozgat meg nagy téteket, személyeseket és globálisakat, filozófiaikat és mitológiaikat. Teszi mindezt oly módon, hogy a munkák soha nem válnak valamely könnyen szintetizálható jelentés, esszencia puszta illusztrációivá, dekoratív példatárrá, hanem mindig megmaradnak a maguk súlyos és csillámló, nehezen lefordítható, testies márvány érzékiségében, enyhe ragyogásában.

Túl korán, túl későn. Kurátor: Fodor Balázs Tér-Kép Galéria. Megtekinthető: 2023. március 10-ig

¹ _{G.W.F.Hegel: Esztétikai előadások, II. kötet (ford. Zoltai Dénes), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 344.}
²_{„Kétségtelenül eddigi életem legkülönösebb időszakát élem. Alighogy sikerült túljutnom a művészi kibontakozásomat bénító kétségek időszakán, a globális talajvesztés érzése engem is megérintett. Különös módon a két érzés nem oltja ki egymást, hanem groteszk harmóniát alkot. Ez a groteszk harmónia, az ellentétek törékeny együttállása és az elbizonytalanodás univerzális és személyes lélektana, eredete foglalkoztat.” Ámmer Gergő: Túl korán, túl későn, kísérő füzet, 2023.}
³_{„Először is meg kell ismernetek az emberi természetet, és hogy mi mindenen esett át. Mert a mi természetünk eredetileg nem olyan volt, mint ma, hanem egészen másféle. Először is az emberi nemek száma három volt, nem kettő, mint most, férfi és nő, hanem volt még egy harmadik is, amely egyesítette magában a kettőt, ennek csak a neve maradt ránk, ő maga eltűnt. Valamikor ugyanis az androgün (férfi-nő) külön nem volt, alakra és névre is, s egyenlő része volt mindkét nemből, a férfiből és a nőből; ma azonban csak csúfnév, semmi más.
Azután meg mindegyik fajtának teljes, gömbölyű alakja volt, körbefutott a háta meg az oldala, kezük négy volt, s lábuk is ugyanannyi, mint kezük, s két teljesen egyforma arcuk egy egészen kerek nyakon. A két ellenkező oldalon lévő archoz egy koponya tartozott és négy fül; nemi szervük is kettő volt és minden egyebük is, úgy ahogy már ebből el lehet képzelni. Járni egyenesen is tudtak, mint ma, amerre éppen akartak, ha pedig gyorsan kellett menni, mint ahogy a bukfencezők feldobják egyenesen a lábukat és hányják a kereket, ők is, az akkor még nyolc végtagjukra támaszkodva, gyorsan karikázva haladtak előre. A nemek száma pedig azért volt három, s azért volt ilyen az alakjuk, mert a hím a nap sarjadéka volt, a nő a földé, a közös nemű pedig a holdé, mert a holdban is van valami mind a kettőből. Gömb alakúak pedig azért voltak, maguk is és a járásuk is, mert hasonlítottak szüleikre.” In. Platón összes művei I. kötet (ford. Devecseri Gábor et al.), Európa Könyvkiadó, 1984, 964.}
⁴ _{Friedrich Nietzsche: Az érzékek átértékelése (ford. Romhányi Török Gábor), Holnap Kiadó, Budapest, 1998, 79.}