Január 11-én, életének 73. évében elhunyt Záborszky Gábor Munkácsy-díjas festő és grafikus, érdemes művész, a Széchenyi Akadémia tagja. A szomorú hírt az MTA tette közzé.

Türelemmel viselt hosszú betegség után meghalt Záborszky Gábor. Az 1950. április 17-én született alkotó 1970-től ’76-ig tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, első egyéni kiállítását már 1976-ban megrendezték a Kandó Kálmán Főiskolán. Egy évvel később elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, majd számos rangos elismerésben részesült itthon és külföldön egyaránt. 2006-ban kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díját; 2007-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja lett.

1980-tól tanított. Harminckét évig volt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára; 1989-től 1995-ig a Magyar Iparművészeti Főiskola adjunktusa. A tanításról így vall az Akadémia nekrológjában idézett ars poeticája szerint: „Sokat tanultam és tanítottam. Meggyőződésem, hogy a világháló, az információs szupersztráda korában is a tanítás az, amikor egy ember beszélget a másikkal az általa talán jobban ismert dolgokról. Mindig szigorú voltam a diákjaimmal a megismerés terén, de nagy szabadságot biztosítottam a megjelenítéshez. Fiatalon olvastam Borsos Miklós könyvét: Visszanéztem félutamból. Szép volt. Szent Ferenc-i panteisztikus életérzés sugárzott belőle. Bár a Balaton mégsem az Égei-tenger, megértettem, hogy a művészet és az élet azonos dolog. Azóta sem hiszek a spekulációban, elvárom a tisztességet és a kíváncsiságot a világ dolgai iránt.”

Művészetére a kezdetektől fogva a konvenciók megkérdőjelezése, az újítás volt jellemző. Kezdetben grafika-fotó-föld-homok találkoztak alkotásaiban, majd egyre távolodott a kétdimenziós munkáktól. Az 1985-ös, Hegyi Lóránd által életre hívott Új szenzibilitás III. című kiállításon nagyméretű állatfigurákkal jelentkezett: a természetes és a mesterséges, az organikus és a geometrikus keveredett művein, melyek nagy feltűnést keltettek. „Mérföldkő – vagy húsz évvel ezelőtt – A föld meséi sorozat nyolc állatfigurája. Sárból, törekből, földszínekből. Ma már minden darab múzeumokban van. Valami nagyon ősi, atavisztikus élmény volt anyagában, szellemében egyaránt” – emlékezik vissza az ars poeticában. Számos külföldi kiállítása mellett fontos tárlata volt még az 1998-as, a Kiscelli Múzeum templomterében megrendezett valamint a Ludwig Múzeumban 2016-ban bemutatott retrospektív tárlat, melynek kurátora Fitz Péter volt.

A ’90-es évektől egyre hangsúlyosabbá vált számára a papír mint alapanyag és kifejezései forma, ezzel párhuzamosan talált rá az arany és ezüst hatására. Megjelent a hétköznapit teljes természetességgel kiegészítő transzcendencia. „Az elmúlt évtizedekben már kevésbé izgattak a művészet aktuális mozgásai. Inkább a magam és az anyag „lelke” foglalkoztatott. A papír és az egyre jobb papír. Eleinte olyan munkák készültek, melyeken a tárgy nem, csak a lenyomata van jelen. Egy sajátos – van is, meg nincs is – szituáció állt elő. A lét, nem lét határán egyensúlyozó fehér ragyogás. Ezt a „hiányt” társítottam az arany színével. Soha nem használtam az aranyat a gazdagság barbár szimbólumaként. A középkor találmánya: a transzcendentális tér érdekelt. Micsoda realitás! A szem nem tudja bemérni az arany pontos helyzetét, így valóban előáll a meghatározhatatlan, nem evilági tér.”