Az Inflammatory Essays című, 1979 és -82 között készült Jenny Holzer-sorozat két darabja mintha különös aktualitással szólalna meg ma, amikor Európában a világháború óta nem tapasztalt események történnek. A művész és aktivista Holzer, sok helyen, többféle kontextusban is megjelent szövegalapú munkáival – vagy inkább kisesszéivel, szabadverseivel? -, szerzőnk tesz kísérletet, hogy rávetítse, “ráolvassa” azokat a mostani háborús helyzetre, a militarizmus, a maszkulinitás és az agresszió logikáin, összefüggésein gondolkodva.

Putyin februárban indított támadást Ukrajna ellen, és – noha Grúziát megtámadta 2008-ban, a Krímet pedig annektálta 2014-ben – Európában először zajlik ekkora hatású háború 1999, a balkáni háborúk vége óta és először történt ilyen léptékű támadás egy szuverén ország ellen a II. Világháború óta. Ezt a sok szempontból példátlan eseményt többféle elmélet segítségével is megközelíthetjük. A nacionalizmus és a patriotizmus fél-automatizált, futószalagon pörgetett kulturális termelői ontják magukból a délibábos ellenségképeket és megkérdőjelezhetetlen nemzeti mítoszokat – a háború mindezek esszenciája és morbid konklúziója. Másrészről a háborút tekinthetjük eszköznek, amely az orosz imperialista állam vezetőinek a hódítás és a “Másik” (Other) feletti dominancia iránti vágyának kielégítését szolgálja. Az imperializmus egy állam működésmódja, a nacionalizmus pedig valamelyest tudatos, de mindenképpen a totalitás felé törekvő ideológiai irányultság, elkötelezettség. Van azonban egy kevésbé felszínen tartott ideológia, egy szinte magától értetődő érzelmi logika, a militarizmus, amely hétköznapi cselekmények értelmezésétől egészen a nyílt háború elfogadásáig és az abban való részvételi hajlandóságig vezet. 

Ez a szöveg Maryam Khalid, a Sydney-i Mcquarie Egyetem adjunktusa, Militarizmus és háború feminista nézőpontokból (Feminist Perspectives on Militarism and War: Critiques, Contradictions, and Collusions) című, 2014-es esszéjének fonalát veszi fel.

A militarizmus, ahogy Maryam Khalid fogalmaz, “magába foglal számtalan politikai, gazdasági, és társadalmi kapcsolatot, folyamatot és gyakorlatot, amelyek militarista értékek körül rendeződnek, azokon alapulnak és azokat támogatják”. A militarizmus szerinte arra a feltételezésre épül, hogy a háború mindig valószínű és elkerülhetetlen. Ez vezet ahhoz, hogy a társadalmi nyugalom és rend fenntartásáért szükségszerűen katonai értékeket és irányelveket “kelljen” alkalmazni és ha úgy adódik, akkor magasan szervezett erőszakot is bevetni, hadseregek mozgósításával, háború megindításával.

Ezen a ponton szeretném röviden kifejteni, hogy mit is értek az ideológia fogalmán ebben az írásban. Ugyanis az olyan, felszín alatti ideológiák, mint a militarizmus máshogyan működnek, mint például egy vallás rögzített, részletesen dokumentált ideológiája, vagy éppen a tudatos demokratikus gondolkodás. A militarizmus – legalábbis egyelőre még – a homályból fejti ki hatását a társadalmakra. Az ideológiáknak azt a definícióját, amit ebben a szövegben használok, Louis Althusser francia filozófus az 1960-as és ’70-es években kezdte el kidolgozni. Nagyon leegyszerűsítve: az ideológiák a társadalom egyéneinek a világhoz való viszonyuk megélését, és az egyének és intézményeik (pl.: társadalmi, politikai, gazdasági, vallási, stb.) közti viszony működését jelentik. Magam a Frederic Jameson által később (például legutóbb az Allegória és ideológia című 2019-es könyvében) tovább alakított formáját használom ebben a szövegben. Eszerint az ideológiák nem explicit módon működnek, hanem valamiféle micéliumot képeznek, mint a penészgomba fonalai járják át a gondolatainkat, az érzéseinket, a kultúránkat és az intézményeinket. Ezt az elméletet követve fogom Jenny Holzer az 1970-es és 80-as évek fordulóján készült alkotásain keresztül érzékeltetni a militarizmus és maszkulinitás összefüggéseit, rávetítve, “ráolvasva” ezeket a műveket az ukrajnai orosz agresszió nyomán előállt helyzetre. Holzer munkái ugyanis meríteni látszanak az ideológiák Althusser-féle értelmezéséből. 

A militarizmus egyik alappillére a férfi-női szerepek gránitszilárdságú meghatározottsága. A férfi az erő és agresszió forrása és megtestesítője – ami világosan meg is mutatkozik például a populáris kultúra bizonyos alkotásaiban (ld. a Bosszúállók vagy a The Boys szuperhősei és főszereplői, vagy legutóbb a Gyilkos járatban a Brad Pitt által alakított Ladybug, aki szeretne az erőszakos múltja fölé emelkedni, persze sikertelenül, stb.). A nő pedig, miközben gyakran az agresszió célpontja, a harcoló férfit tápláló, öltöztető és érzelmi – láthatatlan – házimunkával fenntartó gondoskodásé. A maszkulinitással azonosított agresszív viselkedésjegyek egészen a globális diplomácia dinamikájáig nyúlhatnak, ott is felismerhetők. Ilyen mintázat például Putyin növekvő agressziója az ellenség (a “Nyugat”) minden olyan Ukrajnával kapcsolatos lépésével szemben, amelyet az orosz elnök a gyengeség jelének ítél. De ilyen az is, hogy Putyin, miután beindította a háborús gépezetet, már nem fordulhat vissza, hiszen akkor éppen ő mutatna gyengeséget, ezzel pedig önmagát (hatalmát és akár személyes létét is) veszélyeztetné. És természetesen ilyen az eszkaláció logikája is, amely mintha zsigeri, nyers, ősi reflexeken alapulna. Miközben persze mindezek messze nem zsigeriek és nem is nyersek. Ha közelebbről megvizsgáljuk, az eszkaláció például azon a feltételezésen alapul (a háború gazdasági és nyersanyag-felhasználási “fenntarthatóságának” elnyújtásán kívül), hogy ha az egyik fél a másik magasabb szintű agressziójára nem hasonlóképpen agresszióval reagál, akkor el fog pusztulni a másik – immáron akadálytalanul tovább növekvő – agressziójának áldozataként. Ám vélt vagy valós gyengeségre agresszióval reagálni, vagy makacsul, térdig vérben gázolva előremenni nem a férfiasság esszenciája. Az pedig – ismét Khalid szavaival élve –, senkinek sem a természetéből fakadó vágya, hogy magasan szervezett, komplex hadi rendszerekbe (ön)szerveződjön és háborúba vonuljon. Még akkor sem, ha az agresszió jelen is van az egyén szintjén. A férfiasságnak és nőiességnek a militarizmus ideológiáján belül hordozott, egymástól elszigetelt destruktív terheire Jenny Holzer munkássága különösen élesen mutat rá.

Jenny Holzer Inflammatory Essays (Lázító esszék, 1979-82) című sorozatából való az itt szereplő két mű, amelyek a háború fényében megújult relevanciával bírnak. Holzer írásai, bár majdhogynem teljesen áttetszővé desztillált érzés- és gondolat kivonatok, még ilyen laboratóriumi formában is sokkal többfajta gondolkodásmódot fednek le, mint pusztán a militarizmus. Így a komplexitás elhagyása nélkül nagyon jól képesek bemutatni az (Althusser-féle) ideológiák organikus, összetett gépezeteinek működését a kultúra, a gondolatok és az érzelmi alapú meggyőződések szintjén. 

Holzer rövid esszéi egyszerű nyelvezetet használnak, a műveket fűtő érzések és ideológiák logikai szöveteit – azokkal teljesen azonosulva -, erőteljes szavaikkal majdhogynem széttépik. Ezzel a formátummal képesek olyan összetett, a tapasztalatok, tények és megérzések között kollektíven megszülető gondolatokat átadni, amiket máskülönben csak hosszas társadalmi elemzések volnának képesek felvázolni. Holzer a Lázító esszékkel a kimondhatatlan, pontosabban említhetetlen (“unmentionable”) dolgokról, és az esszék írásakor égető társadalmi kérdésekről szeretett volna beszélni. Fontos megjegyezni, hogy azzal, hogy ez a szöveg Holzer munkáit kiemeli eredeti társadalmi és történelmi kontextusukból és a mai kortárs események fényében értelmezi őket, az olvasók és a mű közé lépő testet ad (az író testét) olyan gondolatoknak, amelyeket Holzer közvetítő nélkül szeretett volna átadni. (A szövegeiről Bill T. Jones amerikai koreográfus 1988 körül úgy fogalmazott, hogy azok test nélküli ötletek, amelyeket az olvasó testesít meg, és az olvasó dönti el, hol helyezi el önmagában Holzer szövegeit. Ezt a hozzáállást Holzer egy 1998-as interjúban pozitívan fogadta.) Érdemes tehát a szövegeket először magukban olvasni.

Címek híján nevezzük a két itt szereplő esszét piros és szürke esszének. Kezdjük a pirossal! Egy atomizált társadalmi felelősségvállalási struktúrára mutat rá, ami az irracionális, társadalmi konszenzussal legitimált bosszú elvén alapul, miközben teljes racionalitást és egyéni felelősségvállalást feltételez egy képzelt gyilkos részéről: “igazából saját magát ítélte halálra. Ő maga, és nem a társadalom a felelős a sorsáért”. Mindezt Holzer úgy vezeti be, hogy ezek a bosszúra épülő struktúrák “ősiek”, noha kegyetlenek. Az “ősi” szót ebben a mondatban a “de” szó segítségével olyan kapcsolatba hozza Holzer a kegyetlennel, hogy az ilyen módon megkérdőjelezhetetlenné teszi a törvényt amire utal. Azt a nyilvánvaló ellentmondást pedig, hogy csak Isten ölhet, másrészt viszont a gyilkost ki kell végezni, elmossák az érzelmek és a retorika.

Putyin egy ilyen kegyetlen, de elkerülhetetlennek ábrázolt törvényt követ, amikor megtámadja Ukrajnát. És az efféle törvényeknek a megkerülhetetlenként való bemutatása a háború indoklásának az egyik alapja. Ugyanis ha bármelyik törvény, azaz háborús indok is megkerülhető volna, az magát a háborút delegitimálná. Azonban ilyenfajta logikát követ az is, aki az emberi természetet egyszerre kiáltja ki örökérvényűnek és kegyetlennek. Ez az állítás aztán általában háborúk mentén narrativizált Európai történelmi leckékké alakul, vagy azokkal van alátámasztva. A szemet szemért elve, a kegyetlen törvény tartalma pedig a nemzetközi hadviselési diplomáciában működő eszkaláció logikájának egyik legalapvetőbb eleme is.

Holzer szürke esszéje mintha a militarista társadalmak hierarchikus szerveződése mögött álló tévképzeteket írná le száz szóba tömörítve. Egy despota – mint amilyen Putyin, de akár Orbán is –, gondolkodik itt harmadik személyben, mintha ezt mantrázná minden reggel fogmosás közben. Önámító, önmagát beteljesítő prófécia a megszállott hatalomfüggő szájából, amely aztán idővel beszivároghat a kultúra legapróbb szegleteibe is. Maga a karizmatikusság is alapvetően a maszkulinitással azonosított jellemző, gondoljunk csak az interneten terjedő alfa- és béta hím elméletekre. És, hogy visszatérjünk a militarizmushoz: egy erős vezető parancsszavainak kérdés nélküli elfogadása vagy elutasítása egy hadseregben élet és halál kérdése lehet.

Holzer száz szavas formai limitet szabott magának a Lázító esszékben. Ennek eredményeként minden szava átgondolt, külön súllyal bír, és ami még fontosabb, eközben munkái összetett társadalmi mechanizmusokat ábrázolnak költői könnyedséggel. Így azért is erőteljesek, mert komplex és jobbára transzparens gondolati és érzelmi struktúrák refrakciós képei, és mert ugyan első olvasásra mondhatjuk rájuk, hogy örökérvényűek, ám valójában éppen a saját örökérvényűségük pilléreit ássák alá, lassan. A militarizmus elméletén keresztül értelmezve Holzer szövegei, remélem, segítenek kiemelni a militarizmust a konszenzus ingoványából, és hozzásegítenek minket egy jövőbeni háború elkerüléséhez.

Borítókép: lodr jim / Flickr