A fotó alapú képzőművészet egyik legfontosabb seregszemléjévé nőtte ki magát az elmúlt évtizedekben a Les Rencontres d’Arles, melyet mindig a nyári forróság kellős közepén rendeznek meg a Francia Riviéra közelében. Aki járt már a fesztiválon, tudja, hogy az 1970 óta működő esemény nem csak befogadja, hanem formálja is a fotográfia úttörő törekvéseit, a képeket pedig változatos építészeti környezetben teszik élményszerűvé a kurátorok, szervezők.

A nyitóhét jó alkalom, hogy a szakma tagjaival találkozzunk, kapcsolatokat építsünk és nem véletlenül tart egy hétig, hiszen a városban és környékén megrendezett kiállításokat rövidebb idő alatt nehéz befogadni. Idén az esemény alcíme: Látható vagy láthatatlan, és ennek jegyében a kiállított munkák olyan jelenségekre világítanak rá, amelyek bármennyire nyilvánvalóak, mégsem vesszük észre őket. A kurátorok ars poeticája szerint a fotográfia feladata, hogy ne engedjen bennünket elsiklani e dolgok fölött, így különböző földrészekről érkező, lokális szempontokat reprezentáló személyes benyomások, objektív adatokon nyugvó szubjektív interpretációk ütköznek a seregszemlén. A projektek nagy része az emlékezetkutatás interdiszciplináris eszköztárával dolgozik, hogy a múlt újraértelmezésének releváns megközelítéseihez segítse hozzá a látogatókat.

A szomszédunkban zajló háború nyomán került ismét reflektorfénybe a The Kharkiv Photography School, a hetvenes években indult ukrán művészeti mozgalom, illetve színtér. Tagjai, Tatyana és Jevgenyij Pavlov előadást tartottak Arles-ban a nyitó hét egyik reprezentatív eseményén. Csoportjuk, amelynek vizuális nyelvét az alkotók az ukrán identitás, a nemzeti kulturális örökség részeként értelmezték, eredetileg a szovjet állam által támogatott realizmussal szemben fejtette ki tevékenységét. Az eseményen megemlékeztek Olivier Etcheverry-ről is, aki idén hunyt el és több mint húsz éven keresztül alakította, fejlesztette azt a rendkívül meghatározó kiállítás dizájnt, azokat a fotográfiák számára kialakított különleges installációs helyzeteket, amelyek mára a fesztivál egyik meghatározó karakterévé váltak.

Ennek a fotográfiára hangolt helyspecifikus gondolkodásnak, a vizuális elemekkel felépített tartalom és az architektúra harmóniájának egyik jó példája Tito Gonzales Garcia kiállítása a Saint-Martin du Méjan kápolnában. A középkori városrész 1635-ben újjáépített templomában ezúttal a dél-chilei, mérsékelt övi esőerdők eltűnésének története kapott helyet, melyeket fokozatosan cseréltek le a hatalmas, papíripart kiszolgáló fenyő- és eukaliptusz monokultúrák. Garcia azoknak az őslakosoknak a szempontját villantja fel, akik már jóval az ország megalapítása előtt itt éltek. A mapucsék napjainkban a biológiai sokféleség, különösen a gyógynövények megmentéséért küzdenek, melyeknek egyre kevesebb esélye van a túlélésre. Harcuk nem könnyű, hiszen az erőforrások kizsákmányolása erőszakot szít a cégek magán milíciái és a hadsereg speciális terrorellenes erői között.

A természetes anyagokból felépített installáció egyfajta vizsgálódás, a lokális viszonyok feltérképezése, ahol a fotók a monokultúrás erdőgazdálkodás ökológiai és politikai következményeit is feltárják. A tárlat talán legszebb része az esőerdő szűrt fényeit idéző apszisban elhelyezett, az őslakosok művészetének formavilágát idéző, totemoszlopban megjelenő videóinstalláció, mely egy hagyományos, a természet és az ember megújulását ünneplő ceremóniát elevenít fel. A kimondott szavak, a digitális és analóg fotográfiák, a gondosan összeállított idővonal jól érzékelhetően ütköztet két világnézetet: az egyik a szabadpiaci közgazdaságtanon alapul, a másik a környezethez való spirituális viszonyt tekinti alapvetésnek. Így válik a mapucsék földje a politikai és környezeti küzdelmek epicentrumává és figyelmeztet a monokultúrák ökológiai következményeire.

Az If a tree falls in a forest (Ha egy fa kidől az erdőben) című kiállítást a fesztivál egyik központi helyszínén találjuk. A zegzugos terekbe rendezett tárlatra olyan munkákat válogattak, melyek a fotográfia hagyományos dokumentumjellegét kérdőjelezik meg, szervezik újra. Találkozhatunk oknyomozó magatartással, emberi kapcsolatok szokatlan megközelítésével, múlt századi kategóriák ledöntésével. Belinda Kazeem-Kaminski videója az egyik legérdekesebb munka, mely az afrikai, gyarmati múlt archív képeivel dolgozik. A művész a modernitás absztrakt, színes alakzatait használja a kolonizáció emlékeinek átstrukturálására, bizonyos dolgok kitakarására, mások kiemelésére. A folyamatot dokumentáló performatív videómunka Kazeem-Kaminski pozícióját írja újra az egyéni emlékezetben, és ezáltal utat nyit annak kollektív befogadása felé.

Maya Ines Touam szemtelen sorozatát a The Louis Roederer Discovery Award kiállításának keretein belül tekinthetjük meg egy 15. században épült, gótikus templomtérben. A feltörekvő művészeknek meghirdetett pályázat egyik shortlistese Henri Matisse életművét tanulmányozta, majd a fauvizmus megkerülhetetlen alkotójának képeit saját bevándorló múltjának elemeivel teremtette újra. Az Ikarosz, a szellem (2020) című fotó például az Ikarosz (1943-47) című festmény rekonstrukciója, mely a mester többi művéhez hasonlóan az eredeti forráshoz való visszatalálás útjait keresi. Nehéz eldönteni, hogy a gyönyörű fotográfiák valóban képesek-e többre, mint próbára tenni művészettörténeti ismereteinket, mindenestre Matisse munkásságához méltó bátorsággal kérdeznek rá a kanonizálás intézményesített kereteire, a huszadik század értékeire.

A templom oltárának helyén Akeem Smith, New York-i művész Oltárkép című alkotása kapott helyett. A fotószobrokban gondolkodó Smith ezúttal gyermekkora emlékeit alakította relikviákká, hogy a fekete történelem egy kevésbé ismert történetére, a táncterem mozgalomra (dancehall movement) irányítsa a figyelmet. A fiatalságának erős női karaktereit bemutató fotókkal az elmúlt évtizedekben felmerült levéltári ambíciókhoz (archival ambition – Hal Foster) kapcsolódik, vagyis ahhoz az igényhez, hogy figyeljünk oda a képek által közvetített látens tartalmakra is. Csakúgy, mint Belinda Kazeem-Kaminski, Smith is a hivatalos kultúra hangsúlyainak megújítására tett kísérletek nehézségeire mutat rá, miközben a független Jamaika nemzeti identitásának erősítése érdekében szakralizálja az afro-karibi esztétikát.

Estefanía Peñafiel Loaiza az École Nationale Supérieure de la Photographie galériájában bemutatott Carmen című, emlékezetkutatással foglalkozó munkája egyik nagynénje történetét dolgozza fel, aki az 1980-as évek elején tűnt el Ecuadorban, miután felszállt egy Quitóból Kolumbiába tartó buszra és csatlakozott egy forradalmi mozgalomhoz. Európába akart menni, hogy folytassa egyetemi tanulmányait, azonban nem jutott el az öreg kontinensre. A művész a hátrahagyott levelekből és egyéb forrásokból próbálta megrajzolni rokonának lehetséges sorsait. A kutatást nehezítette, hogy Myriam később Carmen álnéven vett részt a mozgalomban.

Mikor a valós dokumentumok nem nyújtottak támpontot a történet rekonstruálásához, felváltották őket a képzeletbeli események. Videók, fotók, könyvek és archív dokumentumok próbálják megrajzolni a fantommá vált Carmen alakját, azonban egyre inkább csak a médiumok vannak a szemünk előtt, információk helyett a közvetítés gesztusai között sétálunk, annak folyamatát szemléljük. Az egyik videómunkán például a művész printeket vasalgat, melyeken a város felett lebukó napot kísérhetjük végig a teljes napnyugtáig. A gondosan kivasalt képek sorba rendezve állnak a videó mellett bekeretezve, és ugyan a hő hatására az emulzió mindegyiken megsérült, azért a nap útja egyértelműen kivehető.

Számos munkát lehetne még említeni, amelyek a fentiekhez hasonlóan a múlt egyes mozzanatait friss szemlélettel, a fotográfia műfajának differenciálódó formanyelvével aktualizálják Arles különleges tereiben. Noémie Goudal Phoenix című tárlata, Frida Orupabo montázsai vagy az idei Book Awards döntős kiadványai, melyek között Barakonyi Szabolcs, Szilágyi Tekla Róza és Salát Péter Zalán közös munkája, a Fortepan Masters is helyet kapott, mind-mind izgalmas kezdeményezések, melyek aktuális elképzelések mentén nyúlnak a múlthoz és képeznek korábban láthatatlan, dinamikus szövetet a fragmentumokból. Arra sarkallnak, hogy olvassunk a sorok között, pontosabban fogalmazva a keretek között.

Köszönet Fábry Tímeának és a MOME Photography MA-nak az út szervezéséért.