Mikor művészeti eseményekről olvasunk beszámolót egy magazinban, az illusztrációk ugyan nem nyújtanak teljes élményt, hiszen a művek mérete, anyaga, térbeli elhelyezkedése nem tapasztalható meg még egy kiváló minőségű dokumentáció esetén sem, egy dolog azonban biztos: a többi művészetkedvelő nem zavarja a művek befogadásának folyamatát. Mindezt egy helyszíni szemle kapcsán már nem állíthatjuk.

Főleg a zsúfolt nyári hónapokban kerülgetik nehezen egymást és a műtárgyakat a látogatók, pedig sok esetben ideális lenne a csendes, nyugodt szemlélődés. Ebben a képriportban kifejezetten arra törekedtünk, hogy a művek ne önmagukban, hanem egy-egy látogató társaságában jelenjenek meg, egyrészt hogy valós képet mutassunk a helyszínről, másrészt, hogy a művészet változó világában, annak befogadását vegyük górcső alá. Lássuk, hogy milyen emberi helyzeteket generálnak a művészek és a kurátorok a Velencei Biennálén.

Miriam Cahn feminista gesztusként, negyvenöt évesen kezdett festeni az 1970-es években. Az akkori absztrakt és minimalista korszellemmel szemben az emberiség brutalitását, egyben szépségét kutatta aktuális eseményekre reagálva. A biennáléra rémálmokat idéző, huszonnyolc új műből álló installációt készített, melynek kiindulópontja a globális politika, a háború és az elnyomás. Rajzain és festményein a tárgyak antropomorfizálódnak és a nemi identitás, a szexuális magatartás témakörei mentén artikulálódnak. Figurái elsősorban érzelmeinkre hatnak, zavarba ejtenek és nehezen eresztenek.

A biennále különdíját elnyerő francia pavilonban idén Zineb Sedira állít ki, aki a kortárs művészet jól ismert, mondhatni ikonikus figurája hazájában. Dreams have no titles című munkája jól illeszkedik abba az izgalmas, interdiszciplináris művészeti gyakorlatba, amely az algériai származású művész többrétegű kulturális hátterében gyökerezik. Sedira a francia pavilont filmstúdióvá alakította, elmosva a határokat fikció és valóság, személyes és kollektív emlékezet között.

Olyan filmes produkciókat elemez, amelyek a Földközi tenger északi és déli partjai között politikai és kulturális kapcsolatokat építettek a hatvanas, hetvenes években. A látogatók be is léphetnek az installáció egyes elemeibe, kipróbálhatják magukat azokban a forgatási szituációkban, melyek során anno, egyes történelmi események adott hatalmi pozícióból lettek rögzítve. Azért itt sem lehet teljesen belefeledkezni a játékba, mert miközben a bárpulthoz le szabad ülni és a kamerák keresztüzében is meg lehet jelenni besétálva a díszletbe, a terem harmadik sarkában felállított miniszínpadon már nem engedik, hogy rocksztárként fotózzuk magunkat.

A brazil pavilonba egyik fülön be, a másikon kijövünk. Különböző, emberi szerveinkkel kapcsolatos szólások elevenednek meg a térben. Az egyik pillanatban teremnyi méretűre duzzadt szív szorít minket a falhoz, a másikban könnyedén sétálunk az emberi testhez köthető, lazán összefonódó metaforák között. Jonathas de Andrade miközben megtestesíti a költészetet és kifigurázza a szavak mögötti jelentéseket, a pulzáló, változó méretű tárgyakkal egy pillanatra eléri azt is, hogy a felmerülő gondolatok ne tudjanak olyan gyorsan egyik fülünkön be és a másikon kimenni.

Jana Euler alkotásaiban a test vad képzettársításoknak kiszolgáltatottan, karikatúraszerűen jelenik meg. Gyakran különös, állati formákba önti az emberi testrészeket. A nagy fehér félelem című munkája (2019–2021) látszólag cápákról készült sorozat, miközben a festmények híres férfi művészek hiperrealista, absztrakt és szürrealista alkotásait idézik fel. A biennálen 111, hímvesszőre emlékeztető, kerámiából készült cápaszobrot helyezett el egy alacsony posztamensen, melyek kicsinysége éles ellentétben áll az állat eredeti méreteivel. Látványukat két hatalmas légy képe homályosítja el. Az egyik élő legyet ábrázol és extrém közeli makrófotó alapján készült, a másik azonban egy borostyánban megörződött, több millió éves rovar fosszíliája. Az élők és holtak, a nagyok és a kicsik, a repülő és a vízi jelenségek között sétálva az ismerős rejtélyessé, a műtárgyakat bemutató kis sarok pedig a végtelen tér és idő hordozójává válik.

Yunchul Kim, a koreai pavilon kiállítójának monumentális installációjához egészen közel léphet a látogató. Miközben körbejárja a kinetikus szobrot, megfigyelheti a politikai, kulturális, társadalmi és egzisztenciális összefonódásokat szimbolizáló, egymásba fonódó spirál finoman mozgó, apró részleteit. A transzdiszciplináris együttműködésekben gondolkodó, nagy stábbal dolgozó művész olyan tág tudományterületeket ötvöz munkáiban, mint a filozófia, fizika, kozmológia, matematika, antropológia, hogy csak néhányat említsünk. E nagyratörő kutatási gyakorlattal a poszthumán állapotot körvonalazza, mely valóban itt pulzál a levegőben.

A Németország pavilonját berendező Maria Eichhorn megakadályozza, hogy a befogadó szokásos módon sétáljon végig az 1909-ben épült, majd 1938-ban, a náci rezsim által kibővített épület belső tereiben. Egy kerítés állja utunkat. A felbontott padló alatt a korábbi pavilon alapjai, a falak vakolata alatt annak szerkezete válik láthatóvá. Mindez azonban A struktúra áthelyezése című munkának csupán kis része. A Yilmaz Dziewior által kurált kiállításhoz egy átfogó kiadvány is készült, amely emléket állít az antifasiszta ellenállásnak, valamint a zsidó lakosság deportálásának és meggyilkolásának a náci uralom alatt.

A dánoknál Uffe Isolotto hiperrealisztikus világába besétálni nem ígér könnyed szórakozást. Egy istállóban, a földön szétterített szénán lépkedünk, mígnem egy nőnemű kentaurba botlunk, aki a földön fekve épp gyermekét hozza világra. A rendkívül valósághű figura szemében nem látni erőlködést, inkább szomorúságot és fáradtságot. Nehéz vele egyedül lenni, hiszen mindenki szívesen mélázik, fotóz, időutazik a transzhumán tanya díszletében, egy alternatív jövő ismerős tárgyai között. A szemközti térben feltehetően a család férfi tagja haldoklik, miközben a befogadó otthonos környezetben, mégis kényelmetlenül válaszokat keres a kentaurok targédiájának okaira.

A magyar pavilonban önállóan és salgó polcokon elhelyezett pasztellszínű szobrokba ütközünk, melyek a teret organikus formáikkal megbontják ugyan, de egyúttal tiszteletben is tartják az építészeti struktúra adottságait. A Keresztes Zsófia és Zsikla Mónika közös munkájaként megvalósult tárlat mintha egy cseppkőbarlang megszemélyesített részleteit szakítaná ki a hűvös, földalatti világból és emelné át a biennále közegébe, hogy a képzelet által kiszínezett fragmentumokként, egymásra utalva demonstráljanak álom és ébrenlét, digitális és analóg, egyén és univerzum sosem egyértelmű harmóniájáért.

Skuja Braden, a lett pavilon kiállítója kerámiamunkák asztalra, falra, földre és egyéb bútordarabokra halmozásával készítette őrült installációját. A burjánzó formák cseppet sem állnak távol a biennále fő kiállítására is jellemző szürrealista esztétikától.

Az ausztrál pavilonba lépve a hangerő szinte már zavaró mértékben erősödik fel. A kísérleti zajprojekt egy hatalmas LED-falon vetített slide show és olyan elektromos gitárhangok integrációja, melyeket az alkotó személyesen improvizál a kiállítótérben. Marco Fusinato a biennále nyitvatartási idejében – összesen kétszáz napon keresztül – folyamatosan fellép, alakjának csupán árnyéka látszik az erősítők mögött, amelyek srégen, szinte kiválnak a vetítés felületéből. Ahogy a spontán módon generált, diszharmonikus hangzás, a vetített képözön is lazán egymás után fűzött vizuális anyagok sora, melyekre az alkotó bizonyos keresőszavak használatával, online platformokon kutakodva talált rá. Az egymáshoz tematikusan kapcsolódó, újra és újra felvillanó, különböző fajsúlyú katasztrófákat állva, esetleg földön ülve nézheti a látogató, akaratlanul is az összefüggéseket teremtve, amíg bírja a jéghidegre állított légkondicionálót, az iszonyatos hangerőt és a többi látogató folyamatos áramlását.

A New York-i sztárművész, Barbara Kruger egy egész termet töltött meg jól ismert, betűket és grafikai elemeket használó művészetével. Ezúttal a társadalmi felelősségvállalásra reflektáló kijelentéseket olvashatunk óriási méretekben. A mindent beborító, különböző nyelveken írott szavak bábeli zűrzavarként vesznek körül, a művel való közvetlen konfrontációra kényszerítenek, miközben a megfogalmazás alapján nem feltétlenül kell magunkra vennünk a személytelen mondatok tartalmát, akár könnyedén tovább is sétálhatunk.

A Giardini végében eldugott osztrák pavilon hiába ígér játékos szórakozást, ahol mi magunk is belépünk a színes, hívogató színpadi térbe. Mire odáig elérünk, már nehéz a kezdeti nyitottsággal szemlélni a Jakob Lena Knebl és Ashley Hans Scheirl által kreált hibrid „vágyteret”, melyben festmények, szobrok, textilmunkák, fotók, szövegek és videók fúrják meg magas- és tömegművészet hierarchiáját.