Emléknyomok – árnyjelek. Hiány – jelenlét. A kozmikus és a magántörténelem egymásba nyomódó, azonos időben megjelenő képszegmentumai. Újraírt traumák – sötéten fénylő békeidők. Hívószavak Csáky Marianne Inda Galériában látható műveihez, ezekhez a manipulált képekhez, melyekben összeolvadnak a művész korábban készült munkáinak tanulságai, és azon új elemek, melyekkel a COVID alatti, kényszerű bezártság idején kezdett el foglalkozni. 

Ugyan Kozma Zsolt, a kiállítás kurátora szerint a tárlaton három műcsoport jelenik meg, de a kiállított 17 alkotásból 12 – a kiállítás címét is adó sorozat, azaz az Egy másik bolygó – egyazon forrásból táplálkozik; a pandémia hosszú hónapjai alatt végignézett, többszáz órányi archív film és több ezer fotó „tanulságaiból”.

A művész olyan, a 20. és a 21. században készült felvételekből indult ki, amelyek a háborúkat – a civileket és a katonákat, a merénylőket és a gerillákat, a legyőzetteket és a menekülőket, a foglyokat és a lerombolt városokat, a bombákkal megszórt területeket – dokumentálják. Nem egy köztük ikonikus is: a normandiai partraszállás képsorai vagy a napalmbomba felrobbanását követő pillantok. Ezek a munkák egyrészt összesűrítik az időt egy fiktív térbe, de Csákytól szokatlan módon politikai üzenettel is terheltek, sőt, nem is csak általánosan, hanem egy esetben konkrétan is – az egyik műben a 2014-ben kirobbanó, a kelet-ukrajnai háborút okozó, oroszbarát szeparatisták árnyalakjai tűnnek fel.

Az azonban kétségtelen, hogy nem csupán technikai megoldásaiban, hanem képi világában (ezáltal kvázi az „üzenetében”) is kettéválik a sorozat. Az első terem fekete-fehér, csonkolt fotónyomatait (fotómontázsait) szénrajzok egészítik ki; a fénykép stílusát imitáló, a képbe szinte láthatatlanul beleolvadó rajzokon a Föld egyik legrégebben itt élő állatainak, a madaraknak egy-egy képviselője tűnik fel. A struccok és emuk menekülnek, vagy épp fásultan nézelődnek, néhol részvevői, néhol áldozatai, néhol szemlélői az eseményeknek. E művekben Csáky két korábbi megoldását olvasztja egybe, a finom rajzokkal tovább írt, és érzékivé, líraivá tett Fotórajzok sorozatát (1990-93), és a Bilocation sorozat (2009) azon megoldását, hogy egy szinte hiperrealista módon megrajzolt női alakot helyez bele a családi képek miliőjébe. A Bilocation helyszínét adó alapkép, az egyik családi karácsony alkalmából készült fotósorozat háttere a kiállítás harmadik egységében is megjelenik – így szépen összehurkolódik az egységekre osztott kiállítás.

A második egység szintén ellene megy a művésztől „elvárt” kézjegynek – az „alapképek” ugyanis ezernyi színben pompáznak. Ezek a fotók az Északi-tenger belgiumi partszakaszán, Ostende, Blankenberge és Knokke közelében és szeptember végén készültek, amikor a lemenő Nap sugara olyan szögben vetül a felületre, hogy szinte vakuként működve egyfajta fényfalat/függönyt emel a parton lévő emberek és a horizont közé. Eltűnik a tér, csak a fény végtelen tágassága marad – mintegy pandantjaként annak a másik, sötét bolygónak, ahol az emberiség szisztematikusan kiírtja önmagát és a környezetét. Ebben a ritka fényesőben az emberekből csak a körvonalaik sötétlő árnya, személyiségétől megfosztott teste, a platóni árnyékvilág megtestesülése marad. Ebbe a Csáky által oly kedvelt sziluett-árnyék megoldásba türemkednek be egy-egy háború szintén sötétbe burkolódzó, a képbe varrott, selyemrátétes árnyalakjai, mintegy rámutatva, hogy ez a másik, ígéretekkel teljes bolygó sem hozza meg a békét (a megváltást).

A harmadik műcsoport e kollektív emlékezettel szemben az egyéni emlékezés témáját dolgozza fel, benne egy többször is felhasznált fotó már egy korábbi munkájában is manipulált változatával. Míg a Time Leap, Winter Series (2007) ligthboxában Csáky akkori önmagának kékre színezett fotóját emelte be a képbe, mintegy időutazóként szerepeltette saját alakja mögött, most csak fekete, selyemrátétes körvonala látszik, akárcsak a képen szereplő testvéreknek. Ezzel szemben a gyerekek kezét fogó férfi fehérben tündököl; az Időalagút sorozatból három mű ugyanis egy felnagyított, negatív fotón alapul.

Csáky a fotónegatívat tartja a leghitelesebb médiumnak; hiszen amikor emlékeinket (szó szerint vagy gondolatban) előhívjuk, azzal folyamatosan átírjuk, éppen aktuális jelenünkhöz, akkori identitásunkhoz igazítjuk a múltat.

Hirdetés

Hirdetés

A kép megfogható jelenébe (vagy múltjába) szinte észrevehetetlenül, de azért látható módon betüremkednek a múlt árnyai, a negatív fénykép mögött a térbe kilépő, több mozgásfázist egymás mellé helyező figurák (mintha egy kikockázott filmet vagy egy futurista festményt látnánk). A régen elhunyt menyasszony mögött álló, óvó, gondoskodó pózban álló alakvariánsok és az ódivatú ruhát viselő menyasszony  (már amennyiben hiszünk ebben) már réges-rég egy másik bolygón, egy másik világban élnek. Oly annyira, hogy az Időalagút 4 (Karácsony) című képen már nincsenek „megfogható” szereplők, csak fehér árnyékként a kép térében „mozgó” lélek-imitációk, szellemképek (a kiinduló, de már „átdolgozott” fotó a Delete (2010) sorozatban szerepelt). 

Ebben az egységben kapott helyet a művész 2011-ben készített, két csatornás videó animációja (Shapes). Teljesen logikusan, mert – bár az akkori, művészi elképzeléseit is egybesűríti – egyben összegzi a kiállítást is; a testükről leváló, sétáló lelkek, a megakasztott idő, összekötve a horgászás/halfogás motívumával némileg reményt keltő.

Szép ritmusú, jól elgondolt kiállítás – mindenképp érdemes megnézni.

Csáky Marianne: Egy másik bolygó
Inda Galéria, július 29-ig