Ismerős helyzet? A családi ebédnél politikai az asztalnál ülőket törésvonalak osztják meg végzetesen. Mostantól online is elérhető a Lehetőségek tere és a tranzit.hu által magvalósított, a politikai szakadékokat a szociodráma eszközeivel feltáró film, amelyben önkéntes szereplők modellezik a családjuk politikai megosztottságait és saját maguk dilemmáit. De miért szinte csak nők, illetve “ellenzékiek” és “semlegesek” jelentkeztek? Íme a négynapos workshopról készült film és a nyomában született gondolatok.

Áthidalhatóak-e (még) a politikai szakadékok? – tették fel a kérdést a Lehetőségek tere és tranzit.hu tavaszi projektjének különböző akciói és eseményei. Azzal együtt, hogy sejtettem, az egyáltalán nem költőinek szánt kérdés minimum nyitva fog maradni, a téma és a bevetett módszerek (szociodráma, film) miatt személyesen és szakmailag felvillanyozónak éreztem, már a felvetést is: ne csak elemezzünk, értelmezzünk, találgassunk, hanem csináljunk valamit. 

Közben végiggondoltam, mi jut eszembe a szakadékokról. Kettéhasadt a föld, megszakadt az anyagfolytonosság. Beleszédülök, ha lenézek. A túlpart nincs messze, mégis életveszélyes minden elhamarkodott átjutási kísérlet. Kinyújtom a kezem – naiv próbálkozás. A semmit markolom, ahogy a másik oldalon álló sorstársam is; nem érünk össze, nem érintkezünk. Látom az ott integetőket, át is tudunk kiabálni egymásnak, de ebből nem lesz meghitt beszélgetés. Az odaát részletei, árnyalatai nem kivehetőek; innen csak a markáns körvonalak, erőteljes gesztusok látszanak. Időigényesnek, kockázatosnak tűnik az átjutás. Egyáltalán minek törekednénk a másik oldalra? És itt a gondolatjátékból vissza kell kapcsolnom a tényekhez: családtagok, barátok, ismerősök vannak odaát, ami bármennyire elfogadhatatlan és dühítő, maga a hétköznapi valóság.

A pártállásokra vetített metafora sokunknak ismerős, és elég egy-egy újabb jól irányzott politikai intézkedés, hogy átélhető és tovább élezett legyen: „mi” nem úgy vagyunk ezzel, mint „ők”. Nem kell hozzá választási határhelyzet, ugyanakkor nem tartom véletlennek, hogy éppen egy újabb választás környékén lesz annyira húsbavágó, hogy mindenképpen akarunk kezdeni vele valamit.

A Lehetőségek tere és a tranzit.hu projektje tulajdonképpen közrefogta az idei április 3.-ai választást: az azonos címmel meghirdetett, négyalkalmas workshop március elejétől április 9-ig tartott, a belőle készült film bemutatójára és megbeszélésre éppen két hónappal később, június 9-én került sor. Az elképzelés végeredményben egy kisléptékű, de előremutató társadalmi kísérletet körvonalazott: szakértők megszólaltatása helyett a téma akció-orientált felvetésére épült (’mi, itt csináljunk ezzel valamit’), és mindhárom fő eleméhez (workshop – film – megbeszélés) valamilyen rendhagyó módszert vetett be.

Az önkéntes jelentkezőkkel zajló, négyalkalmas workshop-munkát a záróeseményen levetített filmből lehetett rekonstruálni. Szociodrámát használni egy ilyen típusú kísérletben azért is kézenfekvő, mert ezt a módszert éppen csoportok, kisközösségek jobb működésére, a konfliktusok, elakadások feltérképezésére és kezelésére találták ki. Az alapelv szerint a vezetők segítségével megteremtett biztonságos környezetben a résztvevők élményanyagából a csoport olyan megtörtént vagy elképzelt helyzeteket modellezhet, amelyeket aztán szerepcserékkel, nézőpontváltásokkal játékosan tanulmányoz. Vagyis a módszer pont az alternatív cselekvés lehetőségét segíthet meglátni az állóháborúban, dinamikát, játékot vihet a befagyott konfliktushelyzetekbe, és annak megélését erősítheti, hogy tudok másképp válaszolni, tudok változni – és változást okozni.

Egy ilyen munkában a kamera jelenlétével is számolni külön terhelés és extra kihívás. Mégis, néhány katartikus példa nyomán (Kiki a csoportban, The Work) nagyon izgatott, hogy hogyan lehet a csoportfolyamatban megtapasztalt feszültségeket, drámai íveket filmre fogalmazni, akár a zsákutcákat, működésképtelenséget, közös kínlódást is megmutatva. Ebben a projektben a tizennyolcórás folyamatból húszperces film készült, amelynek a műfaja nehezen behatárolható: nem a szereplők által forgatott ún. „részvételi film”, nem is teljes értékű, „szerzői” dokumentumfilm, mégis több, bensőségesebb egy profin összevágott tudósításnál. Elsősorban azért, mert valamennyire dokumentálja példul azt, hogy a megfigyelő, rögzítő, tükröt tartó kamera hogyan lett egy folyamat szerves része, hogyan integrálódott a csoportmunkába, amelynek végül a rendező és a társrendező is résztvevői lettek. A felvillanó monológok, helyzetek, ütközések végül nem szolgálnak katarzissal, de éppen ennek a felvállaltsága lehet elgondolkodtató, az egész vállalkozás kontextusában.

A beszélgetésre meghívott szakértőkkel a projekt a szociodráma, antropológia, politológia és dokumentumfilm határzónájába pozicionálta magát, és többek között a „szakadéknál” súlyosabb „polarizáció” fogalmát kapcsolta a jelenséghez.

Az USA-ban a hetvenes évek óta erősődő, a Trump-érában pedig végképp csúcsra járatott demokrata–republikánus polarizáció már több éve foglalkoztatja az amerikai politológusokat, de hazai változatát is komoly apparátussal vizsgálják a magyar kutatók. A földtani metaforámat tovább kell tágítanom: Északi-sark – Déli-sark, a mágnes pozitív és negatív pólusa. Nem egyszerűen egy szakadékkal elválasztott „mi–ők” ez, hanem egy egymástól egyre távolabb sodródó, kölcsönös kiközösítésben formálódó „mi-ők-ellen” – az együttműködés, és egyáltalán a párbeszéd teljes ellehetetlenüléséről. Zéró átmenet, zéró kompromisszum. Innen nézve talán nem is hidakra, hanem valami kozmikus szupereseményre lenne szükség az átrendeződéshez?

Ha a kísérlet válaszokkal nem is, de néhány elgondolkodtató részeredménnyel szolgált. A meghirdetett workshopra végül csak „ellenzékiek” és „semlegesek” vállalkoztak. Ennek persze sok oka lehet, de az „áthidalás” éppen ezeknek a feltárásával kezdődhet. Talán a toborzás módjai, platformjai miatt nem jutott túl a buborékon a hír? Ha pedig mégis, miért nem érezték érdekesnek, miért nem szólította meg őket? Összemérhetőek-e a pólusok, hasonlónak mutatják-e őket az oldalnézetek? Lehet, hogy egy ilyen felhívásnak innen és onnan nézve teljesen más a tétje? Nem tudom, és ettől persze még van értelme a workshopnak, és el lehet játszani a hipotetikus perspektívákkal, de a megszemélyesített, megtestesült Másik hiányában a játék és a szakadék is fiktívebb, polarizáltságunk pedig valóságosabb marad.

A másik tanulságra a szervezők is reagáltak akkor, amikor a meghosszabbított workshop-jelentkezési határidőt az „Elsősorban fiúk jelentkezését várjuk!” felhívással reklámozták. A vetítést megbeszélő eseményen az első kérdést történetesen egy (fiával érkező) férfi intézte a hallgatósághoz, úgy, hogy rögtön vissza is kapta: hol vannak a fiúk/férjek/férfiak? Mert valóban, ahogy körülnéztünk, a projekt kitalálói, megvalósítói, résztvevői szinte kizárólag, sőt a beszélgetés közönsége is túlnyomórészt nőkből állt. Ez most akkor egy buborék a buborékban? Vajon a női érdeklődés nem is a témának, hanem a kísérleti módszernek szólt? Vagy épp ellenkezőleg, a hatalomból és a politikából való kiszorulásuk miatt a nők inkább vetik bele magukat a háttérmunkába? Mert ott nemcsak vizsgálódni, elemezni, hanem cselekedni is lehet, ha az mégoly szimbolikus is? Vagy a választ inkább a politikait kísérő érzelmi polarizáció környékén kell keresni, amire az érzelmi munkával amúgy is sok időt töltő nők jobban rezonálnak?

Válaszaim nem lettek, de két felismerés egyértelműnek látszik. Az alapkérdést, és a segítségével generált továbbiakat, a választások lecsengése után is napirenden kell tartani, sőt most kell csak igazán. Eljött az interdiszciplináris projektek és demokratikus társadalmi kísérletek ideje, amelyeknek nemcsak a kiértékelésébe, de talán már a megtervezésébe is érdemes beinvitálni a társadalmi folyamatok kutatóit – és megtapasztalóit. Nőket, férfiakat, fiatalokat, gyerekeket, egyaránt.

––––––––

Áthidalhatóak-e a politikai szakadékok? Filmbemutató és beszélgetés, 2022. június. 9. 19.00-21.00
Meghívottak: Kovai Cecília kulturális antropológus, Szászi Áron politikai elemző, Visky Ábel filmrendező, Blaskó Ágnes és Galgóczi Krisztina szociodráma vezetők, Haragonics Sára rendező, Perecz Sára társrendező
Moderátor: Hegyi Dóra

Áthidalhatóak-e a politikai szakadékok?, 2022, 23 perces dokumentumfilm

Projektvezető: Hegyi Dóra
Szociodráma-vezetők: Galgóczi Krisztina és Blaskó Ágnes; Résztvevők: Barna Sára, Bedey Dorottya, Braun Vilma, Haragonics Sára, Hegyi Dóra, Kiss Samu, Kovács Brigitta, Lélfai Gyöngyvér, Perecz Sára, Szeszák Panka, Tulisz Hajnalka; Kamera: Halász László; Vágó: Perecz Sára; Hang: Koch Simon; Rendező: Haragonics Sára; Társrendező: Perecz Sára. A workshop-sorozat és a film a Lehetőségek tere és a tranzit.hu kezdeményezése