A napokban nyíló tárlat a magyarországi neoavantgárd egyik legfontosabb alkotójának első átfogó hazai bemutatkozása lesz a Metamorfózis címmel a Ludwig Múzeumban rendezett, emlékezetes 2004-es kiállítása óta. Lakner László életművéről és az új bemutatóról Fehér Dávid művészettörténésszel, a Szépművészeti Múzeum Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézete (KEMKI) igazgatójával, az Alter Ego című debreceni tárlat kurátorával beszélgettünk.

Köztudott rólad, hogy miközben különböző stílusirányzatokkal, számos külföldi és hazai művész munkásságával foglalkozol, Lakner László mindvégig megkülönböztetett helyet foglalt és foglal el kutatásaidban. Hogyan került ő a figyelmed középpontjába?

2008 óta gyakorlatilag folyamatosan és intenzíven foglalkozom Laknerrel, ami ma már szinte napi kapcsolattartást is jelent. Generációjának egyik legfontosabb, legkomplexebb, legizgalmasabb alkotójának tartom őt, akinek életműve intellektuálisan is izgat; ezért döntöttem úgy, hogy róla írom művészettörténet szakos szakdolgozatomat. Ebből aztán lett egy másik, esztétika szakos szakdolgozat is, majd pedig egy doktori disszertáció Szőke Annamária és Rényi András témavezetésével, amit 2018-ban védtem meg. A szakdolgozatok Lakner 60-as-70-es évekbeli munkásságára koncentráltak, disszertációmban pedig már igyekeztem a teljes életművet feldolgozni, egyben megpróbáltam a lehető legnagyobb számban felkutatni alkotásait is. Oeuvre-katalógust nem tudtam létrehozni, hiszen ahhoz még további kutatások lennének szükségesek, de összeállítottam egy nagyságrendileg 4 ezer munkát tartalmazó műtárgyjegyzéket, amit aztán a disszertációm 1100 oldalas mellékleteként öntöttem formába. Ez később alapul szolgálhat egy „igazi” oeuvre-katalógushoz. Ez a négyezer tétel az életműnek körülbelül kétharmada lehet, de a meghatározó jelentőségű munkákat ennél jóval nagyobb arányban tartalmazza, azaz jól reprezentálja az egész életművet. Ezt nem csak én gondolom így; ennél fontosabb, hogy Laknernek is ez a véleménye.

A Lakner művészete iránti érdeklődésemnek van egy személyesebb szála, családi vonatkozása is: ő ugyanis nagyon fontos referencia volt édesapám, Fehér László festőművész számára. Lakner műterme annak idején közel volt a Képzőművészeti Főiskolához, ahol apám tanult, s amikor a földalatti megállójából egyszerre jöttek ki, apám megpróbált az ő lábnyomába lépni… Aztán az egyoldalú csodálat 1990 után igazi barátsággá vált kettejük között; a lényeg, hogy számomra Lakner egy legenda volt, akivel személyesen is korán kapcsolatba kerülhettem.

Végül, az engem Lakner felé „terelő” tényezők között meg kell említenem egy kiállításélményt is: 2004-05-ben a Ludwig Múzeum korábbi, addigra már kiürített, később a Magyar Nemzeti Galéria által használt épületében rendezték meg Lakner legnagyobb hazai tárlatát. Művei a teljes épületet elfoglalhatták, Néray Katalin és Thomas Hirsch kurátorok három szinten több száz alkotását mutatták be. Én akkor még gimnazista voltam és többször is visszamentem erre a tárlatra, mert

lenyűgözött stiláris sokrétűsége, műveinek intellektuális és technikai kvalitásai, enigmatikussága és összetettsége.

Izgatott, hogy nehéz volt megtalálni a szerteágazó életmű csapásirányait, felfedezni az összefüggéseket és összefogni az utalásrendszerek sokféleségét. Tulajdonképpen már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne vele foglalkozni, választ találni a kiállítás által felvetett kérdésekre – tudva persze, hogy a komplex életművek esetében aligha léteznek végérvényes és egyértelmű válaszok. Ekkoriban a Lakner-kiállítással közel egyidejűleg két másik tárlat is nagyon mély nyomokat hagyott bennem: Mednyánszky Lászlóé és Farkas Istváné. Ezek a művészek a maguk súlyosságával, azzal, ahogy bizonyos traumatikus kérdésekhez közelítettek, össze is kapcsolódtak bennem. Első egyetemi évemben kezdtem el komolyabban foglalkozni az Iparterv generáció alkotóival, többek között Bak Imrével, Jovánovics Györggyel. Ennek a folyamatnak a részeként tértem vissza Lakner művészetéhez, akinek első műve, amelyről írtam, A múzsa előtt volt. Ez a fotorealista festmény a Budapest Art Fairen volt kiállítva a Kieselbach Galéria standján. Felhívtam Laknert, aki pozitívan reagált az érdeklődésemre és lenyűgöző dokumentumokat küldött; ezeket áttekintve szembesültem vele, hogy a látszólag feldolgozott életműnek mennyi feltáratlan aspektusa van. Ekkortájt nyílt lehetőség pályázni egy féléves Erasmus ösztöndíjra, amit azzal a reménnyel tettem meg, hogy Berlinben mélyebben foglalkozhatok munkásságával. Végül az ösztöndíjat meg is tudtam hosszabbítani, 2009 februártól októberig voltam a német fővárosban és ez idő alatt hetente átlagosan kétszer is meglátogathattam Laknert, aki mindig újabb információkkal készült találkozásainkra, alapos betekintést adva munkásságába, de ezen túl például a berlini művészeti szcénába is.

Nagy iskola volt ez számomra – és persze küzdelem is, hiszen nem az volt a feladatom, hogy az ő narratíváját reprodukáljam, hanem – tiszteletben tartva az általa mondottakat – kialakítsam saját elképzelésemet az életművéről.

Ez volt a Laknerrel való intenzív foglalkozásom kezdete; és előbb a disszertációm, majd a mostani kiállítás foglalja leginkább össze azt, ameddig ebben a munkában eljutottam.

A lakneri életmű kutatása az elmúlt években szinte összeforrott a neveddel és most Te vagy nagy kiállításának kurátora, továbbá, feltételezem, a tárlat katalógusának szerkesztője is. Talán felmerülhet ezért a kérdés: mennyire érvényesülhetnek munkásságának feldolgozásában, értelmezésében esetlegesen másfajta megközelítések, nézőpontok?

Értem a kérdést. Én a diskurzus híve vagyok. Ha csak egy ember beszél, az monológ. Minden életműnek az a jó, ha diskurzus van róla. Nyilván vannak olyan eredmények, amelyek egy ilyen hosszú kutatómunka esetén alapul szolgálhatnak egy diskurzushoz és talán a kutatásaimnak lesz egyfajta specifikus státusza azáltal, hogy ilyen szorosan együttműködhettem a művésszel. De azt azért hangsúlyoznom kell, hogy ez a kutatás természetesen nem a semmire épült: doktori disszertációm első 60 oldala csak az előzmény kutatásokat foglalja össze, melyek Németországban éppúgy folytak, mint Magyarországon. Kiemelném itt példaként a Lengyelországban élt Brendel János munkásságát – vele sajnos személyesen már nem találkozhattam –, vagy Sinkovits Pétert, Beke Lászlót és Szabadi Juditot, akiknek mind fontos szerepe volt Lakner életművének értelmezésében. Ugyanígy utalnom kell számos német művészettörténészre és kurátorra, például Thomas Deeckére, Karl Ruhrbergre, Manfred de la Motte-ra, Wolfgang Beckerre és Evelyn Weissre, de köztük is legfőképp a már említett Thomas Hirschre, aki annak idején a Metamorfózis társkurátora volt és egy tanulmánya a debreceni tárlat katalógusában is olvasható lesz. Ő már a 90-es évek elejétől intenzíven foglalkozott Laknerrel és nagyon fontos szerepe volt a művész németországi recepciójának alakulásában. Az én munkám semmiképp sem kérdőjelezi meg a fentebb említettek értelmezéseit – sok esetben építek is rájuk, más esetekben vitatkozom velük. Az elmúlt években is folytak jelentős párhuzamos kutatások; Hornyik Sándor a szürnaturalista festészetről szóló akadémiai nagydoktori értekezése például főleg Csernus Tiborra és egy szűkebb idősávra, az 50-es évek végére, a 60-as évek első felére koncentrál, de ebben értelemszerűen megjelenik Lakner is. Egy jó diskurzusban ezek a munkák dialógusban vannak egymással, még ha nem is feltétlenül azonosak a kutatók álláspontjai. Most is foglalkoznak Laknerrel mások is és fognak foglalkozni vele utánam is; és lehet, hogy egyszer jön majd valaki, aki minden állításomat megcáfolja. Ráadásul van olyan feladat is, amelynek csak egy team tud eredményesen nekiveselkedni; ehhez én legfeljebb az alapokat tudom megteremteni. Ilyen például a már említett oeuvre-katalógus létrehozása, ami reményeim szerint egyszer valóban megvalósulhat.

Hogyan jött létre ez a debreceni kiállítás?

Nagyon régi vágyam volt, hogy megcsinálhassam a „saját” Lakner-kiállításomat, a szövegek után a térben is bemutathassam az életműről kialakult elképzeléseimet. Így nagy örömmel reagáltam a MODEM igazgatója, Vizi Katalin megkeresésére, aki – kutatási eredményeim ismeretében is – szeretett volna beemelni a múzeum idei programjába egy Lakner-tárlatot. Ez a kiállítás most a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria együttműködő partnerségével jön létre; a kooperáció nemcsak a kurátor személyén keresztül valósul meg, hanem azáltal is, hogy a budapesti intézmény számos művet kölcsönöz a kiállításra.

Milyen koncepció mentén építed fel a tárlatot?

Abban az értelemben egy nagyon hagyományos, retrospektív kiállítás készül, hogy ha nem is mindig, de hellyel-közzel a kronológiát követi. Az 50-es évek végén, Lakner diplomamunkáival, illetve azok előkészítő műveivel kezdődik – a legkorábbi, 1955-58 közötti műveket most nem állítjuk ki – és eljutunk az elmúlt két-három évben született alkotásaiig. Be tudunk mutatni egy helyspecifikus, tehát erre a kiállításra frissen készült installációt, a Betű-folyosót is, azaz a tárlat időhorizontja 1959-től 2022-ig terjed. 

Az eleve nyilvánvaló volt, hogy a helyi adottságok nem tesznek lehetővé egy, a 2004-es budapestihez hasonló méretű tárlatot, de a kisebb – persze azért így is jókora, 1.500 négyzetméteres – tér még segít is abban, hogy egy nagyon fókuszált, feszes kiállítás jöjjön létre. Ez a tér elég ahhoz, hogy bemutathassuk, honnan hová jutott el pályája során Lakner, jelezhessük az életmű fő csapásirányait, belső – akár motivikus, akár stiláris – összefüggéseit.

Egy Lakner-kiállítás, úgy gondolom, kétféle értelemben is komoly kihívást jelent a kurátor számára. Egyrészt,

az ő munkásságának fontos specifikuma az, hogy lényegében két élete és két életműve van.

A 70-es évek közepétől, még ha nem is pontosan Berlinbe költözésének napjától, de azzal szoros összefüggésben, az akkor kezdődött folyamatok eredményeképp megváltozott az életműve – aminek, ebből következően, két gyökeresen eltérő recepciótörténete is van. Itthon Laknert mindmáig megkérdőjelezhetetlenül az Iparterv-generáció, a figurális festészeti tendenciák, a szürnaturalizmustól a pop arthoz hasonlítható figuratív festészeten keresztül a fotorealizmusig ívelő festészeti tendenciák összefüggésrendszerében, ezen irányzatok egyik kulcsfontosságú, központi alakjaként értékelik. Németországban a hangsúlyok egészen más irányba tolódtak; a figurális festészetet ugyan nem hagyta teljesen abba, a figuráció vissza-visszatér munkásságában – ennek jelzését a debreceni tárlat képeinek kiválasztásánál is fontosnak tartottam –, de az életmű fokozatosan eltolódott egy líraibb, experimentálisabb, gesztusalapú, szkripturális karakterű festészet irányába, és művészetének központi motívuma az írás lett. Az írás, mint egy történeti nyom, mint egy személy lenyomata, anélkül, hogy maga a személy látható lenne – nem véletlen, hogy a 70-es évek közepén alkotott műveit a neves német kritikus, Heiner Stachelhaus „írásportréknak” nevezte.

Másrészt, a lakneri életmű szinte mindenféle értelemben rendkívül sokféle, s ezért nem is könnyen értelmezhető. Ami a XX. század második felében lehetséges volt, abból a hagyományos táblaképfestészettől, az egyedi és a klasszikus sokszorosított grafikától kezdve a kísérleti filmen, az objekteken, az environmental arton, a hanginstallációkon át a vizuális költészetig szinte minden benne van – nincs olyan eljárás, technika, stílustendencia, amivel legalább érintőlegesen ne foglalkozott volna. Nagy kérdés, hogy egy ilyen diverz életművet hogyan lehet kiállítani és hogyan lehet elbeszélni. Kiállítást csinálni belőle leginkább úgy lehet, ha az anyagot koherens egységekre bontjuk és megpróbálunk közöttük párbeszédet kialakítani. A kiállításnak kezdenie kell valamit az életmű heterogenitásával, vagy mondhatjuk úgy is, lineáris elbeszélhetetlenségével. Van azonban mégis valami, ami összeköti a különböző műcsoportokat, mégpedig az, hogy Lakner rendszeresen megpróbál belehelyezkedni bizonyos szituációkba; történeti helyzeteket, problémákat, morális dilemmákat modellez, bizonyos értelemben szerepeket játszik, akár stiláris, akár motivikus értelemben, akár a kérdésfelvetés tekintetében. Az 1970-es években például történelmi dokumentumokat gyűjtött és ezek nyomán modellezett múltbeli helyzeteket. Sokszor mások kézírásait teremtette újra, írta át festészetté, bizonyos szempontból azonosulva szerzőikkel. Gyakran egy-egy személy jelenik meg motívumként munkáiban – legyen az Rembrandt, Petőfi, Radnóti vagy Lukács György. Vagy az a személy, aki munkássága egészében és ezen a kiállításon is a legnagyobb hangsúlyt kapja: a romániai származású zsidó német költő, Paul Celan, akinek életébe és életművébe sok minden belesűrűsödött azokból a morális kérdésekből, amelyek Laknert is foglalkoztatják, így például az idegenség érzése vagy a traumák feldolgozása. Lakner először egy 1971-es konceptuális művén idézte Celan híres versét, a Halálfúgát, később elkezdte lefordítani a költő verseit, előbb németről magyarra, majd lefordította őket saját festészetének nyelvére is a 80-as és a 90-es években. A Celan-sorozat alkotásai fontos példái annak, hogy

a nyelvek, az identitások közötti átjárhatóság, a lefordíthatóság kérdései folyamatosan végig kísérik Lakner életművét

– különösen azt követően, hogy elkezdett intenzíven foglalkozni a szavakkal, betűkkel, jelekkel. Ezt a fajta lakneri megközelítést érzékelteti, vagy, ha úgy tetszik, leplezi le a kiállítás címe, az Alter Ego is. Ez a cím egyébként ugyanúgy Lakner „találmánya”, mint a 2004-es tárlat ugyancsak találó címe, a Metamorfózis is.

Ha az előbb azt mondtam, hogy Lakner életművének értelmezése nem könnyű feladat, hozzá kell tennem, hogy a befogadása sem az; nagyon sok háttértudás és kontextuális ismeret szükségeltetik hozzá. Nálunk Lakner németországi munkássága még alig ismert és Németországban sem sokat tudnak arról, mit csinált a művész berlini letelepedését megelőzően. Én viszont úgy gondolom, hogy a kettőt csak együtt, a közöttük lévő átjárásokat, rejtett belső összefüggéseket elemezve lehet igazából jól megérteni. Bízom benne, hogy ehhez a debreceni kiállítás is hozzá tud járulni.  

Lesznek-e olyan munkák a kiállításon, amiket a nagyközönség még nem láthatott?

Több olyan, nagyon fontos mű is szerepel a kiállításon, melyek a 2004-es tárlat idején különböző okokból nem voltak elérhetők. Ilyen például a korábbi tárlat címadó műve, a Metamorfózis is, mely akkor nem volt hozzáférhető, sőt, jó minőségű reprodukció híján még az akkori katalógusban sem szerepelhetett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azóta viszont már közönség elé került ez a mű, méghozzá 2015-ben a Ludwig Múzeum Ludwig goes pop című kiállításán, majd nem sokkal később felbukkant a hazai műkereskedelemben is. Újrafelfedezése kapcsán 2011-ben nagy publicitást kapott Lakner ifjúkori remekműve, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják, aminek hollétéről 2004-ben még nem volt tudomásunk. Amikor olasz tulajdonosa 2011-ben letétbe helyezte a Szépművészeti Múzeumban, egy kabinetkiállítás erejéig bemutattuk ugyan, de a hazai közönség azóta sem láthatta és most nyílik először lehetőség arra, hogy egy Lakner-tárlat részeként, a művész más műveivel kontextusban tegyük hozzáférhetővé a látogatók számára. Mindemellett több olyan alkotás is szerepel a debreceni retrospektíven, amely korábban nem volt kiállításon látható.

Milyen forrásokból válogattad össze a bemutatandó műveket?

A kezdet kezdetén úgy döntöttünk, hogy ezúttal – a művész műterméből érkezők kivételével – csak itthoni köz- és magángyűjteményben őrzött munkákat állítunk ki. Ebben tagadhatatlanul szerepet játszottak pénzügyi megfontolások is, hiszen a külföldi kölcsönzés ma már nagyon komoly anyagi terhet jelent, de úgy láttuk, hogy az itthon rendelkezésre álló, illetve a művész műterméből érkező alkotásokkal nagyobb kompromisszumok nélkül tudjuk megvalósítani az elképzeléseinket. Lakner 2020-ban a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott egy rendkívül értékes, mintegy 40 tételből álló műtárgyegyüttest, így összességében a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria már több mint 100 alkotását őrzi. Ez a gyűjtemény önmagában alkalmas lenne az életmű áttekintésére. A kiállításon nagy hangsúlyt kapnak ezek az alkotások, de válogattunk más, fővárosi és vidéki közgyűjteményekből, és a jelentősebb Lakner-anyagot birtokló magángyűjtők túlnyomó többsége is rendelkezésünkre bocsájtotta a kért műtárgyakat. A kiállított csaknem száz mű összesen közel harminc kölcsönzőtől került a tárlatra.

Volt-e valami, amiről, például hely hiányában, le kellett mondanod?

Volt, de egy kiállítás rendezése során többnyire elkerülhetetlenek a fájó döntések is. A tárlat a festészeti életműre koncentrál, ezért a papíralapú munkák ezúttal kisebb helyet kapnak, míg Lakner ugyancsak jelentős szobrászati munkásságának bemutatásáról teljesen le kellett mondanunk. Egy életmű struktúráját és a bemutatására szolgáló kiállítótér struktúráját szükségszerűen össze kell hangolni; ebből adódóan nem volt módunk behatóan vizsgálni Lakner 1975-78 közötti munkásságát.  

Végezetül, a kiállítás mely képei állnak hozzád a legközelebb?

Több ilyen is van, mindenekelőtt azok, amelyekkel már külön tanulmányokban is foglalkoztam. A Varrólányok… például biztosan nem hagyható ki közülük. De bármennyire is szeretek egyes műveket, engem elsősorban az életműnek ez a rendkívüli sokrétűsége, sokszínűsége ragad magával.

Lakner László: Alter Ego című retrospektív kiállítása május 28.-szeptember 11. között tekinthető meg a debreceni MODEM-ben

Borítókép: Lakner László: Hírek, 1964, olaj, vászon, 130 x 150 cm, magángyűjtemény, fotó: Sulyok Miklós