Szórakoztató figyelni az elemzői nyüzsgést, a karmelitológiai fejtegetéseket arról, hogy mit lehet kiolvasni az új kormányzati struktúra felállításából és a kezdőcsapat kijelöléséből. Ki marad és ki megy, ki lett erős ember, milyen jelentőségre tettek szert ezek vagy azok a tárcák, hol vannak hangsúlyeltolódások. Mintha nem volna tökéletesen mindegy.

A kormányzás Magyarországon egyetlen ember elképzelésein és akaratán múlik, a tárcák vezetői pedig nem irányítanak semmit, azaz nyilván rángatnak valamiféle botkormányt, de saját területüknek sem önálló stratégiát nem szabhatnak, sem valódi cselekvési mezőt nem hasíthatnak ki. 

Ami mégis változásnak látszó változás az például az, hogy nincs többé EMMI. Ha akarjuk, ez felér egy beismeréssel, vagyis, hogy az oktatás, az egészségügy, a kultúra és a szociális ügyek nem erőltethetők bele egyetlen minisztérium kereteibe. És pláne nem bízhatók Kásler professzorra. Persze, ez a beismerés (belátás?) csendben már korábban megtörtént, Kásler alól szép lassan mindent kiszerveztek. Így onnantól kezdve ráért azzal foglalkozni, ami valójában mindig is érdekelte, ez pedig a magyar őstörténet és régmúlt, és élve (nyilvánvalóan fölösleges és igazolhatatlan) miniszteri túlhatalmával, azon az egyetlen területen, ahol még beavatkozhatott, azonnal letörte a muzeológusok lázadását és megakadályozta, hogy egy szakmailag értékelhető kiállítás nyíljék Székesfehérváron. Az egykor rá bízott területek közül a közoktatás és az egészségügy a rendőrminiszter alá kerül, ha már karmelitológia, ez tökéletesen megmutatja, milyen világkép (és emberkép) él a Budai Várban. Jegyezzük meg azt is: megdöbbentő azt hallani bizonyos elemzőktől, hogy Pintér „legalább tud rendszereket működtetni”, mintha a két említett területnek egyrészt nem volna semmiféle szakmai tartalma, másrészt nem éppen ezek volnának azok, amelyek kezelése a legvilágosabban mutatja meg, hogyan viszonyul egy állam a saját állampolgáraihoz.  Hogy minek tekinti őket.

Az új kormányzati struktúrában egyedül a kultúra van nevesítve az EMMI egykori illetékességi köréből, ez egy új ember, Csák János alá kerül. Kulturális és innovációs miniszter lesz ő, kérdezhetnénk, hogy ez a két terület mégis miként kerül egymás mellé, de fölösleges az efféle akadékoskodás. Csák bemutatkozott a népjóléti, a kulturális és a vállalkozásfejlesztési bizottság előtt is, szereplései során konkrét innovációk nemigen kerültek elő, olyannyira nem, hogy a Momentum menten föl is ajánlott egy PowerPoint korrepetálást Csáknak, a kultúrtörténet, illetve irodalomtörténet pedig egy rosszul idézett história formájában merült föl. Hogy Odüsszeusz öntött-e viaszt a saját fülébe és hogy ezzel így át lehetne-e menni egy érettségin, azt szellemes posztban tisztázta Péterfy Gergely író.  Azért említsük meg, hogy volt ennek az országnak olyan belügyminisztere (az Antall kormányban), aki fejből pontosan idézett magyar verseket és volt író-műfordító köztársasági elnöke is. Nem muszáj persze literátus emberekkel tölteni föl egy kormányzatot, de nem is kell széles körű műveltséget hazudni ott, ahol ilyesmi nincs.

A prezik és bemutatkozások nem szóltak semmiről, arról viszont rendkívül zavarosan: a miniszter „miérteket és hogyanokat” emlegetett az emberi élet (!) kapcsán, hogy nekünk (mármint nekünk, embereknek) a kötődés, a gondoskodás, az egyensúly, a béke-biztonság megteremtése a legfontosabb, ezért amit a kormányzat tesz, annak erre kell irányulnia, meg, hogy a magyar társadalom szilva alakú. Felül „az úgynevezett elit”, ez az úgynevezett speciel elég pontos, lent egy „halmozottan hátrányos helyzetű deprivált réteg”, ez azért egy picit általános így, nem szólva arról, hogy ez a rendszer a szilvából leginkább a pálinkát szánja nekik, középen pedig a középosztály, amely „higanyként mozog” – ebben megint van valami, a higany most épp erőteljes süllyedésben. Azt pedig értékelhetjük figyelmességként is, hogy nem polgárságot emlegetett, amely a kultúra fenntartója, hiszen az egyrészt fájóan nincs minálunk, másrészt a Fidesz agendájából is réges-rég kikerült már. Egyes társadalomtudósok szerint egyébként a magyar társadalom osztályszerkezete inkább csepp alakú, tehát lent vannak és lefelé gravitálnak sokkal, de sokkal többen, ez pedig így nem szilva, de nem is babapiskóta, süvegcukor vagy körte, hanem leginkább talán füge. De mielőtt az agrárminiszter területére tévednénk, ez a csepp ráadásul egyre inkább széthúzódó csepp, amelyet a növekvő egyenlőtlenségek szakítanak szét. 

Csák szavaiban azonban volt valóban figyelemreméltó elem is, amikor a „minőség forradalmának” nevezte az utóbbi évek legaljasabb történetét, az SZFE privatizációját. Hét területet felügyel, köztük a felsőoktatást is és most élt az alkalommal, hogy belerúgjon azokba a tizen- és huszonéves emberekbe, akik ténylegesen a testükkel védték mindazt, ami számukra alapvetően fontos, az egyetemi és a művészi szabadságot. (Persze a CEU-ról is szólt, azt mondta, nem látja a negatív hatását annak, hogy „a magyar törvényeket be nem tartó egyetem elmegy” innen.) Ciklusokon átívelő sajátosság ez: a magát szabadsághősnek, meg utcai harcosnak nevező miniszterelnök kormánya rendre rugdosódni kezd, ha valóban bátor emberekkel találja szemben magát. Nem sok ilyen teszthelyzet volt, ez igaz, de azért az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok, a civilek megmozdulásai és az SZFE hallgatóinak látványos és erős kiállása rendre előhozta a NER-személyiség nárcisztikus pszichopata vonásait. Illesszük ide: az európai politika szintjén is következetesen mindig a szabadságukért küzdőkkel szemben foglalnak állást, lásd Belarusz és Ukrajna esetét.

Ami a nárcizmust illeti, felavatódott a Néprajzi Múzeum. A miniszterelnök tizenegy perces beszéde magabiztos és cinikus volt: fel fog épülni a Ligetben minden, amit csak akartak, úgy, ahogy akarták. „Kegyeleti okokból” nem köszöntötte Budapest jelenlegi polgármesterét, aki nem volt ott, és akinek 2019-ben ugyanő ígérte meg, hogy nem épül meg semmi, amit a budapestiek nem akarnak. De most úgy érezte, a választási győzelem mámorában már ez is érvényét veszti (ha ugyan érvényes volt akár egyetlen percig is),  szerinte „döglött lovon” ül, aki nem azt szeretné, amit ő. A választást, bármilyen is volt, megnyerte, de Budapestet nem nyerte meg most sem. A miniszterelnök azt is mondta még, hogy jó magyarnak lenni („a magyar élet tetszetős élet” – szólt még a figyelemreméltó kitétel). Persze, ha ránézek a könyvespolcomra, akkor jó magyarnak lenni. De ha beszélgetek valakivel, aki eggyel épeszűbb országból jön, akkor már nem jó. Külön meg kell magyaráznom, hogy nem úgy vagyok magyar, ahogyan ők akarják, és nem azt képviselem és persze válaszolnom kell az összes kérdésre, ami ilyenkor előjön: mégis, hogy-hogy nálatok ez van? És már negyedszer egymás után? Miért tűritek ezt el?

Ezúttal kaphattunk valamit a NER esztétikájából, szépségeszményéből is : „Az a tény, hogy semmi szépet nem látunk egy betonkockában, viszont a naplementét vagy a gyermekét ölelő édesanya képét mind szépnek találjuk, azt bizonyítja, hogy létezik örök egyetemes szépség, ami maga az igazság.” Hogy az építészet mennyire nem írható le olyan fogalmakkal, mint betonkocka és szép, hogy a primér esztétikumon kívül az építészeti térképzésnek, térszervezésnek mennyi szociális vonatkozása van, egy épület mennyi direkt és indirekt jelentést, üzenetet hordoz a társadalom számára, és hogy ezek alapján a Néprajzi Múzeum épülete mégis, mint épület mit jelenthet, annak részletezése e cikk kereteit messze meghaladná. De azt említsük meg, hogy a naplementénél terheltebb kép nemigen létezik, nem véletlenül képezi minden giccsfestmény alapját. Ettől persze még lehet szép maga a naplemente. Mint ahogy a gyermekét ölelő anya képe is, ha például nem használják föl egy homofób népszavazási kampányhoz.  

A kulturális politika eddig sem abban a minisztériumban dőlt el és ezután sem ott fog, ahová névleg tartozik. Ebből a szempontból az utóbbi idők talán legtanulságosabb beszélgetése zajlott az Átlátszó podcast-sorozatában. Hatalmasra duzzadt portfóliójáról, a kulturális intézmények és kulturális célú ingatlanok tömegét tartalmazó Magyar Kultúráért Alapítványról (MKA, igen, ez egy KEKVA) kérdezték Demeter Szilárdot, a PIM főigazgatóját az Átlátszó munkatársai. Mellette Szabó Tibor Benjámin író, kiadói szakember ült, aki elemezni és árnyalni próbálta az elhangzottakat.

Másfél órás beszélgetés, nem mondom végig, ajánlott hallgatnivaló annak, aki bírja az ilyesmit, tényleg elképesztően érdekes. A program öthatodát az ingatlanvagyon szétszálazása és Demeter magyarázatai tették ki, korrekten igyekezett bemutatni, mi milyen célt szolgál illetve szolgál majd, hogy ő miként navigál a kormányzati rendszer labirintusában, és hogy ebben az egész intézmény- és helyszínalapítási folyamatban (lázban? tébolyban?) mennyire nincs politikai és ideológiai indoktrináció. Szabó Tibor Benjámin finoman, de határozottan azzal próbálta szembesíteni, hogy a tartalomról való gondolkodásban nem ő, mármint nem Demeter lesz a meghatározó, hanem sokkal inkább a NER militáns kultúrharcosai, mint amilyen Békés Márton. Nála ugyanis kifejezetten arról van szó – Gramsci hegemónia elméletére építve –, hogy a cél a rendszer kulturális és ideológiai alátámasztása a kultúra intézményeibe való behatoláson és azok elfoglalásán keresztül. És Békés is, aki a kulturális szisztémát lecserélné egy hatalomhű másikra, mindközönségesen megváltoztatná a magyar kultúra belső szerkezetét, ott ül az MKA kuratóriumában. És, hogy az itt épülő kis piramis, ez a „kultúrstratégiai szuperintézmény” a nagy, hatalmi piramisba van betolva, és ez az egész felépítmény mennyire nem garantálja az alkotók autonómiáját. Demeter hallja mindezt, de nem nagyon akarja meghallani. Az pedig, hogy hogyan nem akarja meghallani, és mit mond, mivel indokolja meg egész saját működését, nos, az tényleg 2022 tökéletesen hű lenyomata.   

Borítókép és fotók: Erdei Krisztina