Amikor a Trafó kávézójában leültünk beszélgetni a Trafó Galéria vezetőjével, Szalai Borbálával és munkatársával, Szalipszki Judittal, még nem tudhattuk, hogy negyvennyolc óra múlva megindul Oroszország agressziója Ukrajna ellen. A tragikus és kiszámíthatatlan következmények sorában pedig ott lesz az is, hogy napokkal később bedől a Sberbank, amelynek a Trafó Kortárs Művészetek Háza is ügyfele volt.

Mint a sajtóhírekből tudható, a korábban a Volksbankhoz tartozó Trafó a tulajdonosváltás után vált Sberbank-ügyféllé, és szinte teljes pénze a végelszámolás alá került bankban ragadt. Ez nyilvánvalóan érinti a Trafó Galéria programját is, így a kármentés és az újratervezés napjaiban nem is tudtuk véglegesíteni a beszélgetésünk szövegét sem, finoman szólva mással volt elfoglalva akkor mindenki, aki a – keserű metafora – Tűzoltó utcai kortárs intézményben dolgozik. Később úgy döntöttünk, nem ismételjük meg a beszélgetést a történtek miatt. Már csak azért sem, mert a Trafó Galéria, ha néhány programját, eseményét kénytelen is lemondani, a lényeget, az éves kiállítási programját továbbra is megvalósítja úgy, ahogyan eltervezte.

Most még március 27-ig a Hegymozgatás hat lépésben című nemzetközi csoportos kiállításuk látható. Következő és egyben szezonzáró kiállításuk Németh Ilona az elmúlt években folytatott nagyszabású, a szlovákiai cukorgyártás történetével foglalkozó kutatásalapú projektjének (Eastern Sugar) első magyarországi bemutatása és egyben folytatása lesz. 

Szalai Borbála és Szalipszki Judit kurátorok 2018-ban kezdték a közös munkát a Trafó Galériában, amely mára az egész budapesti (de nyugodtan mondhatjuk: hazai) kortárs művészeti intézményrendszer egyik legizgalmasabb és legmagasabb színvonalú helye lett. Mindig is fontos helyszín volt, katalizátorként működött és számos olyan művészeti szakember dolgozott itt markáns programmal, aki aztán komoly pályát futott be idehaza és külföldön. Mostanra azonban a hazai intézményrendszeri tér szűkült le és szürkült el akkora mértékben, hogy ez megnövelte a még „állva maradt” intézmények felelősségét és súlyát – miközben persze nagyon megnehezítette a működés feltételeit is. A Trafó Galéria pedig jól ismerte föl megnövekedő jelentőségét.

Térségi fókusz, a társadalmi folyamatokra, a demokrácia válságára, a klímaválságra adott válaszok, a tudományos (akár természettudományos) kutatással kapcsolatban álló projektek és a kelet-közép európai kapcsolatrendszer – ezek meghatározóak a Trafó Galéria programjában. Mint ahogy az intézmény, azaz maga a Trafó és annak hatósugara is. A kiállítások mellett olvasókör (Hangover Reading Club), performansz-előadássorozat (Gondolatplasztika) és a COVID alatt egy kényszerű, de nagy sikerű beszélgetéssorozat (Nyitott műterem) is fémjelzik ezt a programot. Ahogy a nagy nevek is, a Forensic Architecture, Lawrence Abu Hamdan, vagy Wolfgang Tillmans.  

Milyen elképzelésekkel kezdtétek el a munkát 2018-ban és ahhoz képest hol tartotok most? 

Szalai Borbála (SZB): Én jó pár évig dolgoztam itt kurátorként, amikor Fenyvesi Áron volt a galériavezető, és mikor megpályáztam a vezetői pozíciót, a koncepcióm része volt az is, amit tovább szerettem volna vinni. Az előző időszak is közös gondolkodás eredménye volt, magaménak éreztem azt a programot és fontosnak gondoltam, hogy a kontinuitás megmaradjon a galéria egész múltját tekintve, beleértve a korábbi időszakokat is. Végig jól azonosítható, körülhatárolható profilja volt a galériának, és lényeges, hogy amit a korábbi galériavezetők felépítettek, az visszaköszönjön, miközben nyilván most máshol vannak hangsúlyok és jött egy csomó új elem.

Judit, hogy nézett ki ez a te oldaladról? Beléptél egy olyan helyzetbe, ahol valamilyen kontinuitást meg kell tartani.

Szalipszki Judit (SZJ): Én épp Hollandiában voltam előtte két évig és persze követtem az itteni dolgokat, de számomra ez mégis egyfajta visszatérés volt a hazai közegbe – ami pont ebben az elmúlt tíz évben változott meg alaposan. Mi Borival a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában (FKSE) kezdtünk el együtt dolgozni, később pedig egy nemzetközi kurátori program budapesti eseményének megvalósítását segítettem. A Trafós program egyfelől az alapján formálódik, hogy nekünk milyen az érdeklődésünk, másfelől aszerint is, hogy mit gondolunk arról, hogy egy ilyen helynek ma Budapesten mivel kell foglalkoznia, mit kell megvalósítania, bemutatnia, minek kell platformot biztosítania. Azaz, hogy mi a missziója. 

Hogyan lehetne ezt definiálni?

SZB: Ami nagyon fontos elem, és a korábbi galériavezetők programjában is hangsúlyos volt, az a közép-kelet-európai fókusz a meghívott művészek, kurátorok, és együttműködők kapcsán. A program kialakításánál fontos szempont, hogy egy tágabb, közép-kelet európai kontextusban pozicionálja és mutassa be a hazai művészeket, ami új szakmai kapcsolatok kialakításában is segítséget nyújthat számukra. Ez a szemlélet a kurátorok meghívásánál és a témaválasztásban is megjelenik, fontos számunkra, hogy a kiállításokon és egyéb programokon felvetett témák ne csak lokálisan, hanem a szélesebb régióban is relevánsak legyenek. Ezen kívül, ami szintén lényeges eleme a programnak, az egyéni kiállítások rendezése Magyarországon élő, vagy közép-kelet-európai művészeknek. Nagyon igyekszünk, hogy ezek új, vagy részben új produkciók legyenek. Bár ez egy sokkal nehezebb feladat és a szükséges anyagi forrásaink sem adottak hozzá, mégis törekszünk arra, hogy ezek az egyéni kiállítások új művek létrejöttét is elősegítsék. Egyrészt adja magát, hogy egy ilyen méretű helyen egyéni kiállításokat rendezzünk, de közben ez a törekvés reflektál arra is, hogy egyébként mi az az intézményi kontextus, amiben működik a galéria.

Ugyanis egy bizonyos léptéken felül egyre kevesebb lehetőség van egyéni kiállításokon való bemutatkozásra a hazai, pláne a hazai nonprofit színtéren.

Arra meg kifejezetten kevés példa van, hogy új művek, új projektek létrejöttét támogassa egy-egy intézmény, nem csak anyagilag, hanem, mondjuk úgy, produkciós szinten. 

Judit, említetted, hogy külföldről jöttél vissza. Mindez hogy néz ki egy hasonló méretű, hasonló pozíciójú nyugat-európai hellyel összevetve? Ott is vállalni kell olyan feladatokat, amik az intézményrendszer hiányai miatt adódnak? Vagy pedig egy hely szabadabban határozhatja meg a maga profilját, programját.

SZJ: Ez attól függ, hogy melyik közegről beszélünk. Hollandiában nagyon sűrű intézményrendszeri háló van, akár kereskedelmi galériákról beszélünk, akár nonprofit helyekről, project space-ekről vagy múzeumokról. A kulturális politika megváltozása miatt az utóbbi időben ott is kisebb büdzséből gazdálkodnak az intézmények, mint mondjuk tíz éve, aranykorról tehát most nem beszélhetünk, de azt hiszem, hogy így sem lehet összehasonlítani azt a típusú kultúrafinanszírozást, azzal, ami a hazai közeget jellemzi. Ahogy Bori is mondta, nagyon sokat kell azért dolgozni, hogy ezek az új produkciók megvalósulhassanak, ami arra ösztönöz minket, hogy kihívásként tekintsünk arra, hogy a hagyományos forrásokon kívül különféle együttműködésekkel biztosítsuk, hogy tényleg színvonalas kiállítások legyenek nálunk. Hogy akár egy performatív programsorozatot létre tudjunk hozni, vagy az olvasókörünket, vagy a kiállítások mediációjára fókuszáló eseményeket. Fontos elmondani, hogy a Trafó Kortárs Művészetek Háza intézményes keretein belül működünk, egy fővárosi fenntartású helyen, ami egyfajta stabilitást biztosít akár anyagi szinten, akár a szakmai autonómiánkat tekintve.

Tehát megvan az alapműködéshez szükséges pénz, és egyébként pályáznotok kell, be kell hozni külső forrásokat?

SZB: Igen. Nagyon fontos, hogy van egy alap. Az FKSE-ből érkezve megtapasztaltam, hogy mennyire nagy különbség, hogy mondjuk a rezsiköltséget, vagy a fizetésünket nem nekünk kell kitermelni. Ha viszont a programokat tekintjük: ezeket különböző külső források bevonásával, pályázatokon keresztül és együttműködések által tudjuk megvalósítani, másképp nem. A szakmai és a produkciós feladatok mellett a munkánknak elég nagy részét ez teszi ki.

Magyarországon, vagy mondjuk úgy, hogy a 2010 utáni Magyarországon elő lehet teremteni ezeket a pénzeket? Itt a magyar kultúrafinanszírozás pénzeiről van szó, vagy főként nemzetközi pénzről?

SZB: Is-is.

SZJ: Sokan meg szoktak lepődni azon például, hogy a Nemzeti Kulturális Alaptól az egész éves programunkra tavaly összesen 1.200.000, azelőtt pedig 800.000 forintot kaptunk. Különösen akkor, ha azt nézzük, hogy évente hány programunk van és hogy milyen jellegű kiállításokat valósítunk meg. 

SZB: Rengeteg egyéb támogatót és külföldi pályázati forrást is be kell vonnunk. Minden egyes projektnél más a helyzet, nincs rá általános recept. A mostani kiállítást nagy részben a Francia Intézet támogatta. Wolfgang Tillmans kiállítását a Goethe Intézet támogatása tette lehetővé és az, hogy a művész nagyvonalúan lemondott számos költségről és átvállalt bizonyos dolgokat. 

Arra a kiállításra még visszatérnék, de ha már ebbe belementünk, akkor menjünk egy kicsit tovább: egy kiállításra vetítve mekkora az átlagos költségvetés?

SZB: Nemigen szoktunk erről beszélni. Ha mégis, akkor általában mindenki meglepődik, hogy milyen kevés pénzről van szó.

Szerintem ma Magyarországon, ha kultúráról beszélünk, senki nem lepődik meg semmin.

SZB: Érdekes volna ezt egy kicsit szélesebb kontextusba helyezni, összehasonlítani, hogy más intézményekben mi a helyzet. Egy efféle körkép izgalmas lenne. Nem titkolózni szeretnék, de ha nincs viszonyítási pont, ha csak mi szolgálunk ilyen adatokkal, az egy kicsit felemás lesz. Ahogy már mondtam, nagyon fontosnak tartjuk, hogy új művek létrejöttét segítsük, és ha ehhez nem elég a forrásunk, akkor saját erővel, a befektetett munkánkkal vagy éppen az intézmény adta lehetőségekkel próbáljuk meg ellensúlyozni. Kaszás Tamás kiállításához például készült egy hangjáték. Itt a házban vannak technikai lehetőségek és dolgozik hangtechnikus, és éppen voltak olyan színészek is, akiknek kedvük volt ebben részt venni, úgyhogy ezt velük tudtuk megvalósítani. Vagy, hogy egy másik példát említsek, Anca Benera és Arnold Estefán installációja sem valósulhatott volna meg, ha a Pilze-Nagy Kft. nem szállít számunkra támogatásként gombazsákokat Kecskemétről hetente többször. Vannak helyzetek, amikor nem a pénz játszik főszerepet.

A különböző korszakokat végiggondolva, néha jobban elkülönül a galéria a színházi működéstől, néha pedig közelebb van hozzá. Ez persze függ attól is, hogy a kortárs képzőművészet éppen milyen viszonyban áll a kortárs színházzal, mennyire kapcsolódnak egymáshoz. Most éppen, ha jól érzékelem, néha nehéz megmondani, hogy amit a Nagyteremben látok, az performansz, színház vagy képzőművészeti esemény. Mennyire figyelitek az ottani mozgásokat, mennyire kapcsolódik hozzá a saját programotok? 

SZB: Számomra fontos, hogy a galériában megvalósuló programokon keresztül olyan helyzeteket teremtsek, amik segítik a nagyobb átjárást a képzőművészet, illetve a színház iránt érdeklődő közönség között. Sok performatív eseményt szervezünk, van egy Gondolatplasztika című performansz-előadássorozatunk, ami régen fesztiválszerűen működött, mostanában inkább az egyes kiállításokhoz lazábban kapcsolódva kíséri végig az éves programunkat. Több olyan kísérőprogramunk van – mondhatnám például a Hangover Reading Club olvasókörünket is –, ami pont azt célozza, hogy megtörténjen ez az átjárás.

SZJ: Néha valóban vannak összecsengések bizonyos témák és praxisok mentén, illetve a képzőművészet területén is jelen lévő alkotók közül az utóbbi időben többen elmozdultak a színházi formák felé. A pandémia előtt a Trafónak volt egy Close Reading című minifesztiválja, amelynek keretében tulajdonképpen performansz-előadások zajlottak a nagyteremben, ezek elég erős hasonlóságot mutattak a galéria által is szervezett programokkal. Nem mondanám, hogy nem tudatosak ezek a kapcsolódások. Hasonló irányban is gondolkodunk, még ha más tempóban szervezzük is a programjainkat.

A Covid-időszakban volt egy sorozatotok, ami nagy dobásnak bizonyult.  A kijárási korlátozások közepette persze mi egyebet lehetett csinálni, mint hogy az ember különféle tartalmakat nézegetett otthon, de egy idő után nem nézegetett, hogyha nem érdekelte. A Nyitott Műterem online interjúsorozat viszont váratlanul nagy siker lett, nagyon sokan követték élőben ezeket a műhelybeszélgetéseket. Kicsit olyan volt, mintha egy rendes közszolgálati tévé kulturális műsora volna, olyan, amilyen Magyarországon jelenleg nem létezik. 

SZB: Nem feltétlenül látszódott, de a sorozatnak volt egy előzménye, egy apróság, de azt hiszem, ebből nőtte ki magát. Minden kiállításhoz készítünk egy videóinterjút, ami a galériatér előtt látható és a Youtube-ra is fel szoktuk tölteni. Az adott kiállításon szereplő művészek vagy kurátorok adnak személyesebb betekintést a munkájukba, és abba, hogy mi is áll a kiállítás hátterében. Ami ezeknek a videóknak fontos eleme – és amit aztán a sorozat folytatott –, hogy igyekszik úgy bemutatni a kortárs képzőművészetet, hogy közben lebontja az azt olykor körülvevő, sokak által elitistának tűnő, nagyon szakmai, megközelíthetetlenséget sugárzó miliőt, és helyette teret enged a közvetlenebb, személyesebb aspektusoknak is. Ezt a fajta betekintést és személyességet akartuk átvinni ebbe az online formátumba. Valóban nagy siker lett, néhány beszélgetést több mint 330-an követtek élőben és ennek szerintem több oka is van. Az egyik az, hogy rendszeres volt, élőben követhető és azonnal lehetett reagálni, kérdezni. Így megteremtődött az a hangulat, ami abban az időszakban sokaknak nagyon hiányzott, hogy mégiscsak egy közösséghez tartozunk. A másik az az, hogy tényleg be lehetett látni a színfalak mögé. És talán a harmadik, a beszélgetések spontaneitása, egyenessége, személyessége. Emiatt volt az, hogy mindig egy képzőművész és egy felkért szakember – kurátor, író, kritikus – beszélgetett, akik között volt valamiféle szakmai, baráti viszony. A beszélgetések menetét alaposan megszerkesztettük előre, de fontos elem volt, hogy a spontaneitás mégis megmaradjon. 

SZJ: Számomra nagyon pozitív meglepetés volt, hogy minden ilyen beszélgetést több százan követtek élőben. Ennyi ember nem férne be a galériához kapcsolódó terekbe, úgyhogy ez szinte olyan volt, mintha egy nagytermi program keretében néznék az emberek a beszélgetéseket, és szerintem fontos az a szempont, hogy a nézők valóban be is tekinthessenek azokba a terekbe, ahol a művészek dolgoznak. A praxisok függvényében ezek a terek eltérőek, és akár a romantikus képzeteinkben élő műtermet is jelenthették. De akár a gondolkodás terét is. Fontos szempont volt, hogy akár olyan művekről is beszéljenek, amelyeknek még nincs meg a végső formájuk. Sokszor dolgozunk alkotókkal, akik kutatásalapú művészeti praxist folytatnak, és például Kisspál Szabolcs olyan folyamatokat is bemutatott, amik még nem feltétlenül nyerték el végső formájukat. A pandémia egyébként a Trafó csapatát is egyesítette, merthogy a Trafó tulajdonképpen egy egész heti programot talált ki, és a ház minden egysége hetente egy-egy programmal jelentkezett hétfőtől szombatig, amelyek nagy része valójában élőben zajlott. Különös meglepetés volt, hogy nézőszám tekintetében a képzőművészeti program lett a legkiemelkedőbb. Számunkra folyamatos kihívás, hogy miként kapcsoljuk össze a Trafó különböző és egyre növekvő számú tereit, hogyan vonzzuk be azokat az embereket, akik mondjuk egy nagytermi eseményre jönnek és a képzőművészet nem feltétlenül van a fókuszukban. Itt most tényleg sikerült túllépni a klasszikus közegünkön.

A kortárs művészet az utóbbi években mintha kimozdult volna a korábbi zártságból, megtalált egy szélesebb közeget, illetve ez a közeg megtalálta magának a kortárs művészetet.

SZB: Sok minden miatt alakult így, nem lehet azt mondani, hogy egy-egy intézmény tevékenysége az ok, de ez a sok kisebb folyamat, apró innováció – mint mondjuk ez az online műteremlátogatás is – összeadódott. Sok embertől hallottam, hogy amúgy nem járt a galériába, de ez meghozta a kedvét, hogy most már járjon. Az persze kérdés, hogy mit jelent és miként mérhető a siker egy nonprofit kortárs galéria esetében. Ami mérhető, az a látogatószám, ami évről-évre egyre magasabb, de emellett sok más szempont és cél is van a szemünk előtt. Sokat teszünk azért, hogy különböző kapcsolódási lehetőségeket nyújtsunk a látogatóknak, más elvárásai vannak annak  közönségnek, amelyik direkt a galériába érkezik, és annak, amelyik a Trafóba jött előadást nézni és mellesleg megnézi a kiállítást is.

Wolfgang Tillmans kiállítását nem hagyhatjuk ki. Nagyon érdekes pillanat volt: 2021 nyarának eleje, a korlátozások feloldódásának pillanata, a központilag vezényelt homofób kampány startja. Egy ilyen nagyságrendű nemzetközi sztárt hogyan tudtatok elhozni Budapestre? 

SZB: Nem akarom a két év teljes történetét elmesélni, de a lényeget tekintve ez úgy nézett ki, hogy nem sokkal azután, hogy elkezdtem a galériavezetői munkát, megkerestem, hogy szeretném meghívni. És nyilván kapásból visszautasítottak. A stúdiójából valaki azonnal visszaírt, hogy sajnos, nagyon elfoglalt és nem tudja vállalni. Ezután én írtam újabb e-maileket, hogy miért is gondolom, hogy fontos lenne, hogy ma Magyarországon neki legyen egy kiállítása, főként, hogy nem volt még egyéni kiállítása itt, és elnézve ezt a mai intézményrendszert, nem is nagyon látom, hogy hol lehetne. És fontosnak tartom azt is, egy igazi statement-nek, hogy a kiállításnak a Trafó Galéria adjon otthont. Ezután már ő maga válaszolt, ez szintén visszautasítás volt, hogy igen, értette, hogy miről van szó, de nagyon elfoglalt. Viszont onnantól kezdve, a meghívástól függetlenül elkezdtünk együttműködni vele és az általa alapított Between Bridges alapítvánnyal egy másik vonalon. Ez az alapítvány különböző plakátkampányokon keresztül folytat aktivista tevékenységet – röviden, mert azért ennél sokrétűbb a dolog. Magyarországi partnert is kerestek, és mi ebbe, részben intézményként, részben, mint magánemberek, rengeteg energiát tettünk, segíteni akartunk nekik, mert fontosnak tartottuk például, hogy az európai parlamenti választásokra ösztönző kampányt Magyarországon is megvalósítsuk. Szóval, lettek közös ügyeink, együttműködéseink több éven keresztül, amit mi lelkesedésből csináltunk. Nem azt mondom, hogy ebből egyenesen következett a kiállítás, inkább csak azt, hogy visszataláltunk egymáshoz és ahhoz a kérdéshez, hogy akkor ő, mint művész, és mi, mint galéria folytassuk ezt az együttműködést. Közben fokozatosan közelebb került ahhoz, ami Magyarországon történik, egyre jobban figyelt az itteni fejleményekre.

És akkor egyszer csak elvállalta, és elképesztő, hogy attól a perctől kezdve mennyi mindent beletett. Minden szempontból 100 százalékosan beleállt.

Itt volt Budapesten nyolc napig, miközben építettük a kiállítást, a kérésére különböző találkozókat szerveztünk számára, ahol szakemberekkel és aktivista csoportok tagjaival beszélgetett a magyarországi helyzetről és arról, hogy ő hogyan tudná segíteni ezeknek a csoportoknak a munkáját. Ez ez egész jóval túlmutatott azon, hogy akkor itt megvalósul egy kiállítás.

SZJ: Azért sok szempontból meglepő, hogy egy ekkora léptékű helyen valósult meg, hiszen pont most látható a MUMOK-ban egy nagyszabású kiállítása. Közben ő maga erre a budapesti kiállítására úgy utalt, mint egy mini-retrospektívre, ami persze önmagához híven nagyon sűrűn volt installálva. Annyira érzékenyen kezelte a teret, hogy ez még minket is, akik ezt a teret nagyon sokféle konstellációban láttuk már, alaposan meglepett. És a kiállításban is megmutatkozott a világgal és a helyi kontextussal kapcsolatos nagyon komplex érzékenysége. Most a MUMOK-ban is látható egy kép, amit egy budapesti aktivistáról készített, ez egy apróság, de érdekes nyomon követni, hogyan épül tovább ez az egész. Abból a szempontból is fontos tapasztalat volt, hogy messzemenően túlmutatott az anyagi, az infrastrukturális és emberi erőforrásainkon. 

SZB: Mi ketten voltunk az egyik oldalon, ő a húsz asszisztensével a másikon. Annak ellenére, hogy nem volt arányban az a lépték és professzionalizmus, ahol ő van, és az, amit mi itt tudunk nyújtani, és nem adottak az infrastrukturális és anyagi feltételek, meg lehet egy ilyet csinálni. Több évnyi munkával ugyan, de lehet és fontos is megcsinálni, mert nagyon sokaknak adott nagyon sokat. Nem is szeretném, hogy a Trafó Galéria programjában ez egyszeri alkalom maradna, azaz vannak még ilyen léptékű és jellegű terveink.

Innen már könnyebb is? Ha látják, hogy milyen nevek fordultak itt elő, akkor egy következő nagy nevet már úgy lehet megközelíteni, hogy az első reakció nem az elutasítás lesz?

SZB: Erről nincs direkt tapasztalatunk, de nyilván pozicionál bennünket egy ilyen típusú siker, mint ahogy az egész programunk is. A Forensic Architecture-t, vagy például a Mögöttes hangok zaja című kiállításban szereplő Lawrence Abu Hamdant még jóval azelőtt hívtuk meg, hogy Turner Prize-ra jelölték volna őket. Tehát én azt gondolom, hogy nem biztos, hogy csak a nagy neveken múlik, hanem a konzekvens építkezésen.

Akkor beszéljünk még egy picit a konzekvens építkezésről, meg a tematikáról. Bármi is történik a galériában a ti vezetésetek alatt, mindegyik kiállítás elég erőteljesen hozzászól a társadalmi kontextushoz, a környezeti válsághoz, társadalmi válsághoz, amely a világban tapasztalható. Ez a ti érdeklődésetekből fakad, vagy pedig abból, hogy a valamire való kortárs művészet az most úgyis ezzel foglalkozik, és hogy nem lehet elkerülni?

SZJ: Azt nem mondanám, hogy a valamire való művészet ezzel foglalkozik, mert sokféle paradigma és eltérő gyakorlat létezik párhuzamosan. Az a mi döntésünk, hogy olyan típusú praxisoknak, pozícióknak, műveknek biztosítsunk platformot, amelyek, ahogy te is mondtad, az aktuális társadalmi környezettel foglalkoznak, akár globális, akár lokálisabb szinten. Akár úgy, hogy ezekről a kérdésekről a művészet eszközeivel beszélnek, akár direktebben, az aktivizmus eszközeivel, vagy, ahogy Tillmans esetében is, úgy, hogy a kettő összefonódik. Számunkra alapvető, hogy reagáljunk arra a kontextusra, amiben működünk, és ebben a tekintetben szoros kapcsolatunk van mindazzal, ami a ház más tereiben történik, hiszen a Trafó – és a Trafó Galéria – programját kezdetektől meghatározza ez az attitűd. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy közben olyan típusú új formanyelvek is megjelenjenek, amiknek nem feltétlenül van teoretikus hátterük, hanem egyszerűen a művészeti kísérletezés, vagy egyfajta művészeti jelen idő képét mutatják, annak a lenyomatai.

SZB: Egy galériának, amely kortárs képzőművészetet mutat be, végül is pont az a feladata, hogy megjelenítse azokat a témákat és megközelítéseket, amikkel a mai kortárs képzőművészek foglalkoznak itthon és külföldön. Mi igazából ezt tesszük. Az orientál minket, hogy bemutassuk azokat a tendenciákat, megközelítéseket és témákat, amik szerintünk ma relevánsak. Ez pedig a képzőművészek felől érkezik, akár azt is mondhatnám, hogy ezek a mai kortárs képzőművészet megkerülhetetlen témái és közelítésmódjai. Amit mi tudunk ehhez hozzáadni, az pont az, hogy egyrészt összekötjük a különböző pontokat, másrészt kibontjuk mindezek elméleti hátterét. Abból is adódóan, hogy egy performatív művészeteket bemutató intézményen belül vagyunk, fontosnak tartom, hogy a kiállítótérben szereplő műtárgyak mellett megmutassuk azokat a kutatásokat, folyamatokat, gondolatmeneteket is, amik egy-egy mű előtt vagy körül helyezkednek el.